Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-10 / 19. szám

1986. MÁJUS 10. MŰSZAKI-TUDOMÁNYOS FEJLŐDÉS A laboratóriumból a termelésbe Beszélgetés Márta Ferenccel, az MTA alelnökével * • A magyar—szovjet műszaki-tudomá­nyos együttműködésről és a 2000-ig szó­ló KGST-programról beszélgettünk Már­ta Ferenccel, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökével, a Központi Ké­miai Kutatóintézet igazgatójával. • Mostanában zajlottak a szocialista országok pártkongresszusai, ahol köz­ponti kérdésként a műszaki fejlődés meggyorsítása szerepelt. A mi kongresz­­szusunkon ugyancsak nagy hangsúlyt kapott e téma. Miért vált ez ennyire időszerűvé?­­ A nemzetközi piacokon azok a ter­mékek a legkeresettebbek, amelyekben a szellemileg hozzáadott érték a legma­gasabb. Az ipari forradalom korábbi szakaszában a mesteremberek tevékeny­sége volt a döntő, ám az azóta bekö­vetkezett fejlődés egyre inkább azt iga­zolja, hogy új tulajdonságokkal rendel­kező és speciális követelményeket ki­elégítő anyagok, ezekből az anyagokból készülő berendezések, készülékek a la­boratóriumokban születnek meg. S a tulajdonképpeni probléma az, miként le­hetséges gyorsabban a termelésbe lép­tetni a laboratóriumokban előállított új­donságokat. Véleményem szerint ez csak akkor lehetséges, ha a gazdaság teljes egészében megvan a műszaki bázis, a technikai-technológiai, konstruktőri hát­tér. • És ez a szocialista országokban sok esetben nincs így?­­ Én inkább úgy mondanám: a tu­dományos potenciál lényegesen nagyobb, mint ami ebből hasznosításra kerül. • Sokan azt mondják, célszerűbb len­ne saját fejlesztés helyett több korsze­rű technológiát vásárolni a fejlett tő­kés országokból.­­ Bizonyos százalékban indokolt és ésszerű, de csak abban az esetben, ha tudjuk, mit akarunk vele elérni, meg akarjuk-e tervezni az iparunk tovább­fejlesztését, vagy csak azért vásároljuk, hogy azzal a géppel, technológiával ter­meljünk, s az így létrehozott terméket a világpiacon eladjuk. Ez utóbbi csak nagyon ritkán előnyös. Ugyanis egyetlen tőkés cég sem adja el a legmodernebb gépeket, munkafolyamat-leírásokat. Ezt csak akkor teszi, amikor az már a maga számára elavult, s ő már rendelkezik a korszerű, magasabb eredményeket pro­dukáló újjal. Az elmúlt 20 év tapasz­talata egyértelműen bizonyítja, hogy az ilyen vásárlások által előállított termék csak nagyon rövid ideig állta a ver­senyt a világpiacon. Ráfizetéssel adtuk el, nem kaptuk meg a ráfordított ener­gia értékét. Egyebek között ez is kény­­szerített bennünket a műszaki-tudomá­nyos fejlesztés meggyorsítására. Másrészt egyetlen ország sem mondhat le arról, hogy saját kutatási eredményeire tá­maszkodva maga állítson elő legalább néhány újdonságot hordozó terméket. Mivel ez hatalmas nagyságrendű munkát igényel, egyedül elvégezni senki sem ké­pes, ezért a legésszerűbb a különböző országok közötti együttműködés. Most a kérdések kérdése: mennyi idő alatt tu­dunk felzárkózni a­ csúcstechnikához? • Múlt év decemberében a KGST rendkívüli ülésszakán a tagországok 2000-ig szóló tudományos-műszaki prog­ramot fogadtak el. E programok célja a lendületes fejlődés. Melyek a kiemelt területek? — Az öt fő terület: az elektronizá­lás, a termelés automatizálása, az atom­­energetika fejlesztése, az új anyagok és technológiák felkutatása, illetve terme­lésbe állítása, a biotechnológia alkalma­zása. Mi saját lehetőségeinket számba véve elsősorban az elektronizálási fel­adatok megvalósításában veszünk részt, így a mikroszámítógépek, orvosi mű­szerek gyártásába, a mezőgazdaság fej­lesztésébe, a robottechnika elterjesztésé­be kapcsolódunk be. Hangsúlyozott fel­adat az egyes üzemeket automata szál­lítósorokkal, automata műszerekkel el­látni. Hadd jegyezzem meg, nagyon örültem, hogy az SZKP kongresszusa elítélte a KGST-n belüli bürokratiz­must, s kiemelte, hogy egyik legfonto­sabb követelmény az adminisztráció, a mindenféle bizottsági és albizottsági munka, a véget nem érő értekezletek számának csökkentése. • Nálunk is napirendre került az úgynevezett húzóágazat kifejlesztése. Az ön véleménye szerint, melyek lehetné­nek ezek a húzóágazatok?­­ Szerintem egy ország gazdaságpoli­tikáját az határozza meg, milyen nyers­anyagforrásokkal rendelkezik, milyen szellemi és egyéb felkészültsége van, milyenek a tradíciói? Azt hiszem, a mi legnagyobb kincsünk a mezőgazdaság. Tehát ésszerűnek látszik mindent meg­tenni a magyar termőföld lehető leg­jobb hasznosításáért. Mivel járna ez a feladat? Hogy csak a legfontosabbat mondjam. Tudjuk, termőföldjeink jelen­tős része katasztrofális helyzetben van. Ezért a legnagyobb tudományos odafi­gyelést kell tanúsítani a talajművelés­ben, a talajerő megtartásában, fokozá­sában. Idetartozik az egész ipari hát­tér megteremtése. Korszerűsíteni kell a mezőgazdasági gépeket, az élelmiszer­­ipart, a csomagolóipart, az állattenyész­tést, a húsipart és fokozni kell az ál­lattenyésztéshez nélkülözhetetlen gyógy­szerféleségek, különböző vitaminok gyártását. A KGST-országokkal jó szer­ződésünk van a mezőgazdasági export­ra, de ezt tovább kellene szélesíteni. Nekünk, magyaroknak van egy nagy hibánk, sok mindenről beszélünk, s úgy véljük, a dolog ezzel már el is van intézve. Pedig ahhoz, hogy mostani fel­adatainkat végrehajthassuk, teljesen egyértelmű elhatározásokra, és szinte aszkétikus munkafegyelemre van szük­ség. • Csakhogy kiderült: a mezőgazda­ság, az élelmiszer ma már nem olyan jó üzlet, mint korábban volt. A Közös Piac például 1990-ig 30 százalékkal fog­ja növelni a mezőgazdasági termelést. Már most is jelentős élelmiszer-feles­leggel rendelkeznek. Ezenkívül olyan or­szágok, amelyek évszázadokon át im­portáltak, ma exportálnak. Vagyis: né­miképp változóban van a mi mezőgaz­dasági termékeink iránti kereslet. — Sajnos, ez igaz. S hogy miért? Talán, mert csak csekély mértékben tudtunk olyan terméket kifejleszteni, amelyek az igényes tőkés piacokon is versenyképesek. Világszínvonalú termék kifejlesztéséhez nagy volumenű bizton­ságos piac szükséges. Ez egy nagyon egyszerű ábra. Gondoljunk csak vissza az Ikarus autóbuszra. Sok évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió megrendelte az évi több ezer autóbuszt, mi szépen leszál­lítottuk, a haszonból felfejlesztettük az üzemet, kinőttek a tehetséges konstruk­tőrök, s végül megszületett az a világ­­színvonalú termék, amely ma szinte mindenhol értékesíthető. Ha hasonló módon oldanánk meg a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek piacát, ak­kor a többirányú kereskedelem köny­­nyebb lenne és ritkábban kényszerül­nénk a termékszerkezet sokszor nagyon is sokba kerülő átállítására. • Milyen tapasztalatokra támaszkod­hatunk a műszaki-tudományos együtt­működésben?­­ Hosszabb idő óta sokoldalú közös kutatómunkát végzünk szovjet és más szocialista országok intézeteivel. Hogy csak néhányat említsek, az atomkutatá­sok fejlesztésében előnyös feltételek mellett jutottunk hozzá a szükséges esz­közökhöz. Vagy beszélhetnék az izotóp­termelésről. Szakembereinket a Szovjet­unióban képezték ki, az első berende­zések szovjet gyártmányúak, hazai szá­mítástechnikai és automatizálási kuta­tásainkat a szovjet és magyar tudo­mányos-műszaki együttműködés alapján dolgoztuk ki. Jelentős a talajtani és az agrokémiai kutatóintézettel való több évtizedes együttműködés. A vizsgálatok egyebek között a szikesedési folyamat előrejelzésére és megelőzésére irányul­nak. Ez az intézet a legújabb eredmé­nyek felhasználására épült, s az itt fo­lyó munka a magyar talajtan fejlődé­se szempontjából döntő jelentőségűnek ígérkezik. • Az együttműködés kapcsán beszél­ni kell hazánk pénzügyi egyensúlyáról. Adósságainkat csak úgy tudjuk törlesz­teni, ha fejlesztjük tőkésexportunkat. • Sajnos kényszerpályán vagyunk, de a Szovjetunióval és a KGST-vel való együttműködés nélkül nemhogy nem­zetgazdaságunk fejlesztése, de reform­­folyamataink is lehetetlenné válnak. Ezért számunkra az adósság csökkenté­se is — legalábbis az én véleményem szerint — csak a testvérországokkal tör­ténő együttműködéssel lehetséges. Szá­munkra ez parancsoló szükségszerűség. • Köszönöm az interjút. Rapai Piroska Az apa nyomában... Szitás Ágostont tavaly már­cius 23-án választották meg a szeged-dorozsmai József Attila Tsz elnökének. Nem akárkitől vette át az elnöki teendőket, hanem saját édesapjától, aki csaknem három évtizedig ve­zette a közös gazdaságot úgy, hogy nem ismerték a mérleg­hiányt, a súlyos gazdasági meg­rázkódtatásokat. Mi is jellemző erre a nagy­város határában boldoguló kis kollektívára? — A téesz 2800 hektáron gazdálkodik, s ebből 1670 hek­tár a közös szántó. A háztáji 200 hektárra rúg, az idén a táj jellegzetességét, a fűszer­­paprikát teljes egészében a háztáji területen termesztjük — mondja az 1955-ös születésű elnök. Miközben szemüvegét igazgatja, rájövök, miért hang­zott el ez a kijelentés. A téeszben ugyanis mindeddig közös művelésben díszlett a fűszernövény. — Változtattak a termelési szerkezeten ? — A jövedelemtermelő ké­pességet javítottuk. Meg­szoktuk, hogy tisztes eredmény­nyel zárunk, a keményebb esztendőkben is sikerült ez, ta­valy például 8 százalékkal nö­veltük a tagság bérét, az egy főre jutó évi átlagos jövede­lem 65 ezer 600 forintra ja­vult. Ez szegedi viszonylatban jó közepes átlag. Csakhogy a téesz nyeresége csökkent vala­micskét, elsősorban azért, mert az állattenyésztésre 5 millió forintot fizettünk rá. A gabonatermésünket pedig a fu­­zárium károsította. Ezért úgy döntöttünk, jól készítjük elő az idei évet, ez sikerült, tarta­lékoltunk is, és változtattunk a termelési szerkezeten. Persze nagy lehetőség itt nem volt a változtatásra, hiszen megbíz­ható, általában 4—12 millió fo­rintos eredményt produkál a gazdaság. Mivel a tehénállo­mány létszáma túlméretezett­nek tűnt az egy hektárra ju­tó számosállat alapján 20 szá­zalékos csökkentést hajtottunk végre, de a tejtermelés meny­­nyisége és minősége nem csökkent. A felszabadult 150 hektár területen — korábban takarmányféléket termesztet­tünk rajta — pénzes növénye­ket termelünk. A gazdaságban korábban is divatozott a hibrid kukorica, a durumbúza, a lóbab és a nap­raforgó, ám nem ilyen arány­ban, mint most. Ebben az esz­tendőben ugyanis 200 hektárról takaríthatják be a durumbú­­zát, 150 hektárról a lóbabot és 350 hektárról a napraforgót. Ez utóbbi növény területe például a duplájára nőtt. A vetőmag­­előállításra rendezkedtek be, s ez nagy szakmai hozzáértést és figyelmet igényel, de jóval több haszonnal is jár. Dorozsmán 11 ezer ember la­kik, s a József Attila Tsz-hez csupán a lakosság 6 százalé­ka kötődik. Az aktív dolgozó tagok száma 290. A hajdani kubikosok, téglavetők és cse­lédek unokái ma a szövetke­zetben megtalálják a számítá­sukat. (A fiatal elnök nagyap­ja és apja is cselédkedett a Dunántúlon.) — Sajnos területünk egyhar­­mada szikes, egyharmada ho­mok, csupán egyharmada mondható jó földnek, de a leg­jobb tábláinkon is csak 35 centiméter a termőréteg — folytatja. — A szikes, olajfás legelőkön vagy azért nincs fű, mert nem esik az eső, vagy pedig azért, mert esik. Viszont előnyös az ágazati rendsze­rünk, amely rugalmasan alkal­mazkodik a követelmények­hez... A tagokat a közös ér­dekeltségen túl a háztájiban is nagyobb felelősségre és na­gyobb jövedelem elérésére ösz­tönözzük, ezért döntöttünk úgy, hogy ezentúl csak háztá­jiban termesztünk fűszerpap­rikát. Ennek húzó hatása van a nagyüzemi teljesítményre, mert mindenki igyekszik job­ban dolgozni, hogy a háztáji föld juttatásából rá ne zárja magát. — A KISZ Csongrád me­gyei küldöttértekezletén kong­resszusi küldöttnek választot­ták. Miért? Ha szót kapna a kongresszuson, mit mondana el a fiatal agrár­szakemberek helyzetéről ? — A téeszünkben 18 felső­fokú végzettségű szakember dolgozik, magam a hódmező­vásárhelyi főiskolán állatte­nyésztési és vadgazdálkodási szakon szereztem üzemmérnö­ki diplomát. A szövetkezetben 1973-tól dolgozom, először fi­zikai munkán, aztán állatte­nyésztési brigádvezetőként, szóval végigjártam a különbö­ző munkaterületeket. KISZ- tag 1969-től vagyok, már a középiskolában osztálytitkár­ként dolgoztam. 1977—’78-ban — a MÉM szervezésében — 25-en fiatal agrár szakemberek az USA-ban töltöttünk csak­nem egy esztendőt, a Dolgozva tanulj! mozgalom keretében, vagyis különböző farmokon ke­ményen dolgoztunk és nyitva tartottuk a szemünket. Itthon a helyi pártalapszervezet ve­zetőségi tagja vagyok, a városi KISZ-bizottság mellett működő fiatal agrár­szakemberek váro­si elnökségének tagjaként te­vékenykedem. — Miről beszélnék a KISZ- kongresszuson? Leginkább ar­ról, hogy a szövetkezeti mozga­lom számára nincsen szerve­zett technikus- és brigádveze­­tő-képzés. A mérnök pedig nem akar brigádvezető lenni, úgy érzi, nem a tudása és a felkészültsége alapján foglal­koztatják a munkahelyén, előbb-utóbb megkeseredik, mert anyagi és erkölcsi meg­becsülése is elmarad. Viszont nagyon hiányzanak a gyakor­lati szakemberek, azok a kö­zépvezetők, akik szakmailag is értik a dolgukat. A szövetke­zeti gazdálkodás jövője a szak­embereken, a szakképzésen mú­lik, olyan téesztagokra van szükség, akik két-három szak­mával rendelkeznek, ha kell, traktort, kombájnt vezetnek, vagy a műhelyekben szerelnek, javítanak. Őket viszont meg is kell fizetni. Az agrárolló szét­nyílt, a termelés költségei nö­vekedtek a mezőgazdaságban, és azt nincs kire hárítani, így sok üzem a teljesítőképessége határán mozog, pedig mint köztudott, igen kemény fel­adatok várnak a mezőgazda­ságra. Ezt a KISZ is segíti, hiszen alapvető érdeke, hogy a mezőgazdaságban dolgozó fia­talok jól érezzék magukat hasznos állampolgárok legye­nek. ... Úgy tűnik, az apa nyo­mában járva: az öröklés jól sikerült. Sz. Lukács Imre KISZ KONGRESSZUS 1986 SZABAD FÖLD 5

Next