Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-02 / 36. szám
1988. SZEPTEMBER 2. SZABAD FÖLD 11 -----------1 Mi Kölcseytől, Móricztól tanultunk hazát és szülőföldet szerezni Egy kórustalálkozó margójára „Ha valaki az ország szívében távolságot akar érzékeltetni azt mondja, messzebb van még Szabolcstól is”! Az Erdőhát, Csenger pedig még a szabolcsiaknak is a világvége! Hamarabb érünk Pestre Nyíregyházáról a vonattal, mint Csengerbe ... Az Erdőhát népét, szerintem Czine Mihály irodalomtörténész jellemezte legjobban, amikor azt írta róluk, hogy az alföldiek kemény nyakassága és az erdélyiek szíve, lelke jellemző rájuk. Ez még nem Erdély, de már nem az Alföld. Itt lép be Magyarországra a méltóságteljesen hömpölygő Szamos. Olyan csendesnek és szelídnek tűnik ez a folyó amióta új, erős gátak közé kényszerítették, hogy az ember még rosszindulattal sem feltételezné róla, hogy alig néhány éve fékezhetetlen, vad szilajsággal falvakat törölt le örökre, hazánk térképéről, s tett földönfutóvá, a templom egerénél is szegényebbé sok ezer embert. Azóta már nagy nemzeti összefogással újra állnak a házak, virágzanak, teremnek a híres szatmári almafák, zöldellnek a vetések. Nyomát sem látni a régi pusztításnak. Az Erdőháton féltőn őrzik az emberek régi szokásaikat, dalaikat, hagyományaikat. Az egyik ilyen hagyományőrző, -ápoló közösség a Hajnal Árpád vezette csengersimai pávakör. A nagy árvíz után indultak igazán fejlődésnek. Róluk elmondható, hogy daloltak bánatukban, daloltak örömükben! Az évek során ez a kis falucska elküldte dalosait az ország szinte minden részébe, de többször eljutottak Európa több országába is. Legutóbb például sikerrel szerepeltek Belgium néhány városában. Mostanában örömmel mutogatják a francia kulturális minisztérium meghívását a Nagy Francia Forradalom megünneplésének kétszázadik évfordulójára. A Magyar Rádióban szinte minden hónapban felhangzik néhány daluk, főleg az „Élő népdal” című műsorban. Se szeri se száma az elismerő okleveleknek, serlegeknek. Nagyon régen ismerem Hajnal Árpádot, a családját, s rajtuk keresztül az egész Csengersimát. Gondjaikat, bajaikat, örömeiket, sikereiket magaménak érzem, s büszke vagyok rájuk. Minden évben többször meglátogatom őket, élvezem vendégszeretetüket. Ilyenkor éjszakába nyúlnak beszélgetéseink. Egyik ilyen alkalommal beszámoltam a budaörsi művelődési központ „Pro Musica” kórusáról, annak neves vezetőjéről Sapszon Ferencről. Hajnal Árpád megjegyezte, hogy szívesen megismerkedne Sapszon Ferenccel, akit névről már jól ismer és nagyra értékel. Talán a fáradtságnak, vagy a vacsora előtt elfogyasztott kupica „szilvafapájinkának” köszönhetően, azonnal rávágtam: szívesen összehozlak benneteket, meg a két kórust! Amikor kimondtam, akkor döbbentem rá, milyen könnyelműség volt ebben a pénz nélküli világban ilyet megígérni! Negyven-ötven ember utaztatása, szállása, étkeztetése, rengetegbe kerül. Bizony, nem sokat aludtam akkor éjjel. A reggelinél az Árpád szeme is arról tanúskodott, hogy ő sem sokat aludt. Be is vallotta, hogy neki is hasonló gondok jártak a fejében, mint nekem. Törtük a fejünket a megoldásokon egész álló nap. Először az jutott eszünkbe, hogy csináljunk mellé egy kézimunkakiállítást az erdőháti szőttesekből a beregi hímzésekből. Ez kézenfekvő volt, hiszen az Árpád felesége, Katika messze földön híres szövőnő és kézimunkázó. Tanítványai százainak adta már át a tudományt, szerettette meg velük a népművészetet. Terveinkről értesült dr. Farkas József, a mátészalkai múzeum igazgatója is. Azonnal felajánlotta, hogy néhány múzeumi darabbal hozzájárul a kiállításhoz, sőt a csengeri helytörténeti gyűjtemény anyagából is kér számunkra néhány tárgyat. Lassan testet öltöttek elképzeléseink. Már címet is adtunk a rendezvénynek: Bemutatkozik a csengeri erdőház... A kézimunkák, dalok, fotók, néprajzi és múzeumi tárgyak mellé csatlakoztak még egy ügyes kezű fafaragó és egy festőművész alkotásai is. Amikor alaposabban számba vettük a lehetőségeinket kiderült, hogy hiányzik az új, a lassan iparosodó Csenger! Felkerestük a csengeri Auróra Cipőgyárat, ahol szeretettel, megértéssel fogadtak és rendelkezésünkre bocsátották legszebb termékeiket, sőt felajánlották, hogy a kiállítási anyagot, valamint a kórust Budaörsre szállítják teljesen ingyen! Megoldódott a legnagyobb gondunk! Egy nyomdász barátunk — szintén erdőháti gyerek — ízléses és olcsó meghívót készített néhány nap alatt. A budaörsi Pro Musica kórus tagjai vállalták a vendéglátást. Nem akartunk hinni a szemünknek! Régen láttunk ilyen lelkesedést! A kiállítás megnyitására felkértük dr. Erőss Pált, az Igazságügyi Minisztérium osztályvezetőjét, aki maga is az Erdőház szülöttje, annak a nyelvét beszéli. Most már minden készen állt. Elhárultak a nehézségek. Mentek a meghívók sok-sok címre. A Pro Musica kórus tagjai is készültek a vacsorával, szervezték a közönséget. Az előjelek a közönség létszámát illetően kedvezőek voltak. A megnyitó napján özönlöttek a vendégek. Voltak vagy kétszázan! Akadtak olyan erdőhátiak, akik évek vagy talán évtizedek óta nem látták egymást. Sokan elpityeredtek, amikor meglátták a faragott „rédelyt” és a díszes „culápot”, a különböző, ma már alig ismert réges-régi háztartási eszközöket, népviseleteket. A gyönyörű kézimunkák és szőttesek előtt is sokan álltak. Voltak akik még a minták neveit is tudták, sorolták is szépen: ez a gránátalmás, ez a szegfűs, amaz a pacsirtás . .. A megnyitó gyönyörű szövegéből nekem egy mondat nagyon tetszett: ... „Mi erdőhátiak, Kölcseytől, Móricztól tanultunk hazát és szülőföldet szeretni!” ... Az Erdőházat dr. Farkas József mutatta be a hallgatóságnak értőn, szeretettel. Ezt követően a művelődési központ nagytermébe vonultunk. A csengersimai kórus műsora következett. Minden szám után vastapsot kaptak. Először csak halkan, később egyre hangosabban velük dalolt a közönség. Ezek után fehér asztalnál folytatódott a program. Szövődtek a barátságok a két kórus tagjai és a vendégek között. Sor került egy kis közös éneklésre is. Mintha évek óta együtt énekeltek volna úgy zengett az ének:... „Jör közénk és énekelj”... Valaki azt kérdezte tőlem: ugye ennek a programfélének lesz folytatása? Adsz lehetőséget másoknak is, hogy bemutatkozzanak? Végigfutott a fejemben minden kínlódás, ami ezt a találkozót megelőzte. Meditálásra azonban nem volt időm, így rávágtam: természetesen! Várom az ország minden apró falujának kórusait. Jöjjenek, mutatkozzanak be, hozzák el dalaikat, népművészetüket és mindent amire büszkék! Hívják ők is meg a fővárosba szakadt földijeiket, ünnepeljünk, örüljünk együtt! Azóta megint nem alszom rendesen. Töprengek, osztok, szorzók és nagyon boldog népművelő vagyok ... Kósa Pál, A budaörsi Jókai Mór Művelődési Központ igazgatója Az ismert szlogent kiforgatva, nyugodtan le merem írni, ha toll, akkor az Budapest, Balázs Béla utca 6. Ugyanis itt van a Ráckeve és Vidéke Áfész (központ: Kiskunlacháza) tollfelvásárló bázisa, amely a fővároson túl, közeli távoli vidékek tollaira is „ráteszi a kezét”. Furcsa, sajátos vitág ez, olyan begyakorolt törzsgárdával, amelynek tagjai, ha gyerekkorukban nem is arról álmodoztak, hogy tollfelhőben élik életüket, ma már aligha vezényelnének önmaguknak hátraarcot. Öten vannak, köztük a sok évig vezető, most nyugdíjas Szalai Gyula, aki behunyt szemmel, csupán a toll morzsolása révén, pontosan tudja, miféle minőséggel van dolga, érthetően ma is besegít. Az utód, Benczik István sem tegnaptól tollas. Aztán itt vannak a legények, azaz inkább öreg legények, több évtizedes szakmai múlttal. A korelnök Molnár József 1955 óta gyűri az ipart. Géczi József neve 1960-ban került rá a havi bérfizetési listára, nála volt ugyan egy kis kitérő, de aztán visszahúzta a toll — és nem a pénz — szaga. A „benjamin”, Pócsik József is 1960 óta tollas. „VETTE, TALÁLTA, LOPTA?” Amúgy, bár elvileg a Balázsban új, vagyis használatlan (tépett) tollat is vásárolnak, gyakorlatilag a testet ,,megjárt” dunyha- és párnahuzatot kiszolgált, azaz használt toll dominál. S kik az eladók? Hát, az igazi vegyes felvágott, de itt is vannak „kiemelt tollászok”. Mindenekelőtt a vásáron jövő-menő cigányok, aztán az ószeresek, közterület-fenntartók, kukások, csövesek és ha miniszterek nem is, de a társadalom csaknem minden rétege beugrik ide, egy-egy kiszolgált dunyhával, párnával. De nézzünk egy erős napot, a hétfőt, mert ugye, szombaton, vasárnap nincs felvásárlás, így öszszegyűlt a portéka. Égőszemű, fiatal cigányasszony, még égőszeműbb lányával Isaszegről rándult át két jókora dunyhával. Kérdem Lakatos Máriát. — Vette, találta, lopta? Az utóbbi szóra nagyra tágulnak az amúgy is nagy szemek, nyilván küld a devlának. — Én, naccságos úr, lopni? Itt szakadjon le a kezem, égjen ki a szívem, egyen meg a rák, ha én valamihez is csak úgy hozzányúlok. Szabadkozom, hogy tréfáltam, és most már naccságos úrhoz méltóan érdeklődöm. — Méltóztatott venni, találni? — Vettem, persze, hogy vettem. De lehet, hogy ezzel is becsalódom, mint a múltkor. Vettem 2000 ficcsért dumát, és kaptam ezért, hogy a... — itt valamit cigány nyelven mond, amit nem értek. — Most is biztos át fognak verni. Na, nézzük. A vásárló mindig „csalhatatlan”, mint ahogy az eladó is. A Mária által adott tétel — őszerinte — a hízottkacsa-toll I/A kategóriába tartozik. Az átvevők viszont az I., a hízottkacsa-toll (forrázott) kategóriába sorolják. A differencia kilónként 90 forint. Óriási vita — főleg Mária részéről. Érthető, innen visszavinni Isaszegre a tollat?! Annyit ugyanis tud, hogy az esetleges maszek biztos kirabolja. Tehát óriási gyanakvással ugyre, de átadja a tollat. Hogy kinél az igazság? Nos, a kereskedelem szövevényeiben erre nehéz rátalálni. Mégis úgy érzem, a Balázs érve a jobb. Persze a kétkedés azért fennáll — ez szívem joga. GÉZÁLARC _______________________ És jön, jön az átadók folyama. Bámulatos alakok. De nem kevésbé bámulatosak az itteni munkások, Molnárral az élen. Mit is csinálnak? Sok mindent, de a „legfőbb”, a legérdekesebb a toll keverése, finomítása, ami elég „rohadt munka” — én legalábbis így látom. Arcukon gézálarc — hogy meg ne fulladjanak ebben a toll-, porzuhatagban. S miért pont géz? Egyszerű. Mert az fölszívja az izzadságot, míg például a vászon vagy egyéb maszk rátölti az izzadságot az arcra, jöhetne a fulladás, az asztmatikus roham. Mint ahogy egyikük asztmás is, de úgy csinál, mintha nem lenne az. Egyöntetűen mondják: azért isszuk a pasztőrizált tejet, hogy megvédjük magunkat a baciktól. Mi is az a pasztőrizált tej? Semmi különös. Az egyiknek pálinka, a másiknak sör, a harmadiknak bor. Pianóban. Én a Balázsban részegest még nem láttam. Kivéve a „bedolgozókat”. S közben panaszkodnak is az öreg legények. A summájuk. — Sokan semmit se tudnak erről az úgynevezett szakmáról. Meghal valaki — elhozzák a kukából a büdös dunyhát, párnát. És nekünk benne kell turkálni. Bár néha vannak „kincset” érő fölfedezéseik is. Találtak már huzatban dollárt, fontot — forintról nem is beszélve. Annak ellenére, hogy az eladók zöme mielőtt elhozná a Balázsba a cuccot, nyilván tesz némi „környezettanulmányt”. De nem mindig sikerrel. Molnár mutat nekem egy öngyújtót — igazi, békebeli sárgaréz unikum. — Ezt tegnap találtam egy párnában, valóságos ereklye. A toll a világ minden táján — így hazánkban is — valamiféle nosztalgiahullám terméke lett. Kontra műanyag. Ami azt jelenti, hogy tollasaink, mármint a szakmabeliek — tollasodnak. Érthető, hiszen kellemesebb egy tollas párna, dunyha, paplan, mint egy műanyag hacuka. Más kérdés, hogy az átverés az lehetséges, sőt biztos. Na, ezzel én nem a Balázs Béla utcaiakra gondolok. Hiszen ők csak átvevők. És őket is átverik, miközben gondolom, ők sem kímélik a partnereket. Vagy igen? Azt hiszem, a kereskedelem is, is ... Nagy S. József (Fotó: Geleta)