Szabad Föld, 1990. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-03 / 27. szám
1990. JÚLIUS 3. Az Országos Villamos Távvezeték Vállalat új energiaátviteli utat épített Albertirsáról Békéscsabára. Egyúttal a viharsarki főváros határában transzformátorállomást is avattak. Képünkön ez utóbbi befejező munkálatai láthatók. MTI Fotó : B. Fazekas László Füttyjelre várva... ámadják a téeszelnököt, mert eladott egy istállónyi tehenet. Látszólag igazuk is van a támadóknak, hiszen miféle gazdálkodás az, amelyik saját jövőjét is felszámolja. De az elnök is konokul kitart igaza mellett, s az ő érveit is alig lehet kétségbe vonni. A teheneket etetik, fejik, a tejet eladják, de a megyei tejipari vállalat nem fizet. A tejtermelés költségei tehát naponta gyarapodnak, a termékekért járó bevétel késik, s ez az egész gazdaság fizetőképességét veszélyezteti. Kényszerből választott kisebbik rossz tehát az állatok értékesítése, s e döntés — a látszat ellenére — éppen a túlélést szolgálja. A szövetkezet több száz tagjának persze mindezt elmagyarázni nem lehet, így maradnak az igazságtalan vádaskodások, a szövetkezeti vezetők rosszindulatú megbélyegzései. Átmeneti időket élünk, s mint ilyenkor szokásos, a korábban megbújó ellentmondások szinte elemi erővel törnek a felszínre, nem kímélve sem a régi, sem az új rendet. Panaszaikat ugyanis a jövendő magángazdálkodói is sorolhatnák, hiszen a régi gazdaságirányítási logikából következően számukra is sok a hátrányos megkülönböztetés. Ennek csak egyik jellemző példája, hogy egy tizenkilenc aranykoronát érő földön a mezőgazdasági nagyüzem termelési támogatást kap, a vállalkozó magángazdát pedig ugyanezért adóval terhelik. Nyilvánvaló a szektorális megkülönböztetés, a negyvenévi törvénykezés túlélése, mint ahogy mindezek időlegessége, várható gyors rendezése sem hagyhat kétséget. E példákból és a hozzájuk hasonlókból kitetszik, hogy a hagyományos nagyüzemi struktúra leépülőben van, a helyébe viszont még nem lépett út. Nem is léphetett, részben az idő rövidsége miatt, másrészt még az új gondolkodás, gazdaságirányítás kontúrjai sem rajzolódtak ki igazán, így azután bizonytalanságban van a nagyüzemi és a magángazda egyaránt. Az egyik a múltja, a másik a jövője miatt aggódik. Az új gazdák sem tudtak egyértelmű, megnyugtató választ adni jövőjük elképzeléseiről, amikor a közelmúltban kérdezték őket az Agrárgazdasági Kutató Intézet munkatársai. Többségük bizonytalankodott, s érdekes módon a nagyüzemekben is hallható érveket emlegették a jövő számbavételekor. Nem érdemes befektetni, mert gyenge a mezőgazdasági termelés jövedelmezősége, magasak az adók, bizonytalan az értékesítés — sorolták a gazdák a számukra sorsdöntő hiányosságokat. Senki nem azzal kezdte, hogy kérem vissza a földemet, majd megélek rajta, csak hagyjanak békén. Ők nyugodtabbak, bölcsebbek annál, semhogy politikai szóvirágokkal elintézzék jövendő sorsukat. Persze elmondták azt is, hogy -- kellene a föld, mert a virágzó állattartásnak ez a feltétele. Kellene a föld, de vele együtt azok az eszközök is, amelyek művelésének a feltételei. Ez utóbbiak viszont hiányoznak, csak minden hatodik gazdánál találtak például traktort a felmérést végző szakemberek. A föld utáni vágy tehát nem mindent elsöprő óhajuk még a magángazdáknak sem. Az agrártermelés biztonságát, a befektetések megtérülésének kiszámíthatóságát akarják előbb, s csak ezek mögé teszik gyarapodási szándékukat. A biztonság azonban elkerüli napjaink mezőgazdaságát. A Dél-Alföldről származó hírek szerint például a hagyományosan állattartásáról ismert vidéken pang a piac, csak mustrálgatják egymást az eladók és a vevők. Jól mutatja ezt a malac árának csökkenése, a kereslet megcsappanása. Ennek egyik oka persze a nyár elején máskor is tapasztalható takarmányhiány. Csak erre azonban nem szabad visszavezetni a jelenséget, hiszen a hiányt más években is áthidalták a gazdák, ha érdekük fűződött is állattartás fejlesztéséhez. Általános bizonytalanság van a mezőgazdaságban, s ehhez természetes módon társul a kivárás. Várakozik a nagyüzem és a magángazda egyaránt. A paraszti logikából, tapasztalatból következően a folyamatok megindulása, lendülete után szánják el magukat a döntésekre. E várakozás, a döntések késleltetése azonban csak később felmérhető társadalmi-gazdasági károkkal jár, hiszen az átmeneti időben nem születnek új eredmények. Tovább szegényedik a föld, leállnak a beruházások, s a kedvüket vesztett termelők saját jövőjükkel együtt az országot is veszélyeztetik. Ez annál is inkább méltatlan hozzánk, mert a magyar föld agráradottságairól híres, s századok óta összeforrott vele az éléskamra kifejezés. Ezt a szerepét a jövőben is őrizheti, hiszen erre a belföldi és a külföldi igények egyaránt adottak. A tízmilliós magyarországi magyar élni és enni kíván, s ez a mai agrártermelés döntő hányadának fennmaradását követeli, még az enyhén csökkenő élelmiszer-fogyasztás ellenére is. Bármennyire hagyományos érvnek tűnik is, a másfél milliárd dolláros élelmiszerexportot is nehezen nélkülözi a magyar gazdaság. Sőt az élelmiszer szerepe erősödni látszik hagyományos piacainkon is. Tény, a Szovjetunióval dollárban számoljuk el kereskedelmi ügyleteinket, s ez nyilvánvalóan leértékeli egyes gépipari termékeinket. A mezőgazdasági áruk minősége, a szállítások szervezhetősége, távolsága miatt éppen e termékek értékelődhetnek fel a megváltozott körülmények között. . A kérdéseket persze nem a gazdáknak kell tanulmányozniuk, nekik sem elégséges információjuk, sem ráhatásuk nem lehet a kibontakozó folyamatokra. Ők azt várják, hogy az agrárgazdaság ösztönzése egyértelmű legyen számukra; papírt és ceruzát a kézbe véve, kiszámíthassák legalább közeli jövőjüket. Egész egyszerűen tényeket várnak ahhoz a döntéshez, merre induljanak. Jelenlegi bizonytalanságukat csak a konkrét intézkedések oldják fel. Éppen ezért a mai helyzetben a halasztás a legrosszabb. Annál még a nem pontosan belátható következményű döntés is egyértelműbb, progresszívebb, mert legalább a gazdálkodók egy részét elindítja az új pályán. Eredmények akkor biztosan nem születnek, ha a termelők a startvonalnál táboroznak, a füttyjelre várnak, mint ezt mostanában a legtöbben teszik. V. Farkas József Széchenyi és Somogy A „legnagyobb magyar”, Széchenyi István emlékére — kaposvári díszpolgárrá választásának százötvenötödik évfordulóján — avatták fel Borbás Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását a somogyi megyeszékhelyen A két bank és a megyei tanács határolta dísztér is Széchenyi nevét kapta. Története van ennek a szobornak. A Hazafias Népfront honismereti bizottsága és a városszépítő egyesület patriótái a városi tanáccsal közösen adakozásra szólították fel az embereket. Pályázatot is hirdettek a „legnagyobb magyar" méltó emlékének megteremtésére; ennek alapján választották Borbás Tibor tervét. A gondolkodó hazafit mutatja be műve, azt a reformert, aki Európához akarta emelni országunkat. Egyik keze karosszékének a Lánchíd oroszlánját megidéző karján nyugszik, a másikkal homlokát támasztja meg Olyan ez a póz, mintha Széchenyi minden pillanatban indulni akarna tervei valóra váltására ... Takáts Gyula verset írt hozzá; az avatáson fel is olvasta. Széchenyi alakját a történelemtudományok doktora, Kanyar József idézte meg. Utalt arra, hogy az édesapa, Széchenyi Ferenc volt Somogy vármegye 1789. április 6-án kinevezett főispánja, akit alkalmi literátorok ünneplése mellett Csokonai Vitéz Mihály, Pálóczi-Horváth Ádám is „Somogy angyalaként" üdvözölt. Fia — noha Bécsben született — huszonhárom éves korában, 1814-ben édesapjától hitbizományként kapta meg a Széchenyi-birtok legértékesebbjét, a csokonyai uradalmat, két mezővárossal, nyolc faluval és négy pusztával együtt. Ezzel ötezer-négyszázegy lélek szellemi, gazdasági vezetője lett az ifjú gróf. A reformkori közgazdász oroszlánkörmei már ekkor megmutatkoztak, hívta fel a figyelmet erre tényekkel dr. Kanyar József. Széchenyi Istvánt mély rokonszenv fűzte a kor nagy költőjéhez, a Niklán élő Berzsenyihez. Elküldte neki egyik művének, a Hitelnek példányát, evvel az ajánlással: „Rég óhajtom a nagy hazafit személyesen Niklán felkeresni, még ebben az évben.” (1830. január 15.) A költő mintegy válaszként megírta A mezei szorgalom című könyvét, s ebben fellelhetők Széchenyi ideái is. A történész említést tett a reformer balatoni gőzhajózással foglalkozó tervezetéről is: „Egyetlen egy gőzösnek a megjelenése is a Balatonon olyan fordulatot tenne a gyönyörű víztükör mostan szunnyadó létén, növelné az egész vidék életerejét.” Ma a kaposi főutca két térbe torkollik, s ennek jelképi ereje van: az egyik tér központjában Kossuth szobra áll, a másik centrumában Széchenyié. (Leskó) Gyertyás László felvétele 1990. 27. HÉT Az újságírónak olykor tudósítania kell különböző tanácskozásokról, konferenciákról. Ennek a munkának megvan a maga rendje, az előadások szövegének jegyzetelése, az írott anyagok feldolgozása, a hírügynökségi jelentések adatainak felhasználása. Nem akarom önöket műhelytitkokkal untatni, minderre csupán azért utaltam, mert egy olyan kongresszusról szeretnék beszélni, ahol nem tudtam alkalmazni a bevált munkamódszereket. Mert jegyzetelgettem ugyan az előadásokon, de minduntalan azon kaptam magam, hogy megáll a tollam, és tekintetem a körülöttem, mellettem ülők arcára téved. Nem mintha unalmasak lettek volna az előadások, sőt, nagyon fontos gondolatok hangzottak el. De a szép, kifejező emberarcoknál nem lehettek érdekesebbek. Családkongresszus volt néhány napja Budapesten. A szó szoros értelmében családkongresszus, mert a Nagycsaládosok Országos Egyesülete rendezte, mert a családról volt szó, mert a résztvevők családostól, gyerekestől, sokgyerekestől jelentek meg. Három és fél napon át hallgatták az előadásokat, beszélgettek, filmet néztek. Barátkoztak. Nem volt nehéz, mert egyívású emberek társasága gyűlt össze. Pedig a legkülönbözőbb foglalkozásúak voltak: lakatosok és egyetemi professzor, lelkész és sportoló, vállalkozó és miniszter. Ami összehozta őket, az a luxus szeretete volt. Igen, jól olvasták: luxus. Mert sajnos, mi másnak nevezhető manapság a sok gyerek vállalása? Vagy találhatunk még rá más fogalmakat is? Eltökéltség, kötelességtudat, önzetlenség, hit, bizalom, szeretet. ..? Ha jobban tetszenek ezek a szavak, inkább innen válogassunk. De amiért a luxus szót használtam, kesernyés iróniával — nem én találtam ki a nagycsaládosokkal kapcsolatban! —, az azért van, mert jelenleg sok minden szól a több gyerek vállalása ellen. A személyi jövedelemadó rendszere, amely — a világon szinte egyedülállóan — alig-alig veszi figyelembe a gyerekek számát, a katasztrofális lakáshelyzet; a társadalom közönye; az emberi kapcsolatok elsivárosodása; napjaink abszolút fogyasztásközpontú morálja; a hitetlen és érzéketlen életszemlélet... Hogy mi szól mégis mellette? Valaminek kell lennie, ami erősebbnek bizonyul a fentieknél. Ahogy elnéztem az arcokat, ott a konferencián, a jelet kerestem rajtuk. A jelet, amely azt mutatja, hogy ők tudnak valamit, amit mi, többiek talán nem tudunk. A 40 éves, még ma is szép asszonyt néztem, akinek fekete kontyát már ezüst szálak szövik át, a kamaszosan fiatalos, farmernadrágos fiút, akiről később kiderült, hogy már hatgyerekes apa, a szelíd arcú ősz férfit, aki néha elmosolyodott az előadó egy-egy szép mondatán érzett örömében ... És különösen a sok fiatalt néztem, a lányokat, fiúkat, kik az előadást hallgatták, vagy a sok-sok kisgyerekre vigyáztak kint az előcsarnokban. Első pillantásra olyannak látszottak, mint más kortársaik, szépek, üdék, modernül öltözöttek voltak. De ami miatt mindig újra nézni kellett őket, az az volt, hogy megtaláltam arcukon a jelet. Ők olyan fiatalok voltak, akik már tudatosan ilyen életre készülnek, akár mert maguk is nagy családban születtek, s el sem tudják képzelni másként, akár mert most, legérzékenyebb korukban megérintette már őket az ilyen családokból áradó melegség. Lehet, hogy a maliciózusabb olvasó most azt gondolja magában, a szabolcsi putriból meg a józsefvárosi szükséglakásból biztosan nem jöttek nagy családok a konferenciára. És igaza van, mert valóban nem jöttek. Itt, most a tudatos gyermekvállalók, a boldog nagy családok voltak jelen. Ezt a különbséget nem árt megérteni a minden sokgyerekest egyformán fesajnálóknak! Persze, a boldogság semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezek a családok nem küzdenek anyagi gondokkal. Csakhogy nekik vannak fontosabb szempontjaik is, mint az életszínvonal. És meggyőződésük, hogy önszerveződő kiscsoportjaikban, helyi tekintélyükkel, összefogásukkal segíteni tudnak azoknak is, akikkel egyelőre csak annyiban közös a sorsuk, hogy szintén sok gyerekük van. De talán nekünk is tudnak segíteni. Mert értéket mutatnak fel. Zaklatott, hajszolt korunkban emberléptékű közösségekre van szükség. S van-e emberméretűbb közösség a családnál? Július SZABAD FÖLD 3