Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)
1991-07-30 / 31. szám
10 SZABAD FÖLD Mi vitt el többször ide, mint más országokba? Valamiféle „szerelem első látásra”? Csakhogy még mielőtt először átléptem volna a letenyei határátkelőhelyet, már elfogult voltam. Talán, mert előleget kaptam nyitottságukból, vendégszeretetükből Somogy határ menti horvát községeiben. Kutattam az első társasúton, mely Vrsarban, egy kedves halászfaluban ért célt, mi lehet a titka, hogy odalent, délen eredményesen álltak ellent a csukaszürke hadaknak. A táj adta meg a választ. Zord fenségű hegyek, árnyéksötét völgyek. Megannyi rejtekhely. S mintha az alapérzést akarta volna felerősíteni bennem Jugoszlávia. Pulában az akkor még szokásos filmfesztiválon készültek a Neretvai csata bemutatójára. Velko Bulajic nagyszabású filmfreskója hazai és külföldi sztárgárdát vonultatott fel. Hosszú ideig el voltunk zárva déli szomszédunk filmművészetétől, így amikor rányíltak a kapuk a művészetére, megteltek a magyar mozik is a „partizánballadákra”. Aztán jöttek másfajta, nem az ellenállás heroizmusát, hanem a háború kegyetlenségét, a gyakolást mint szenvtelen böllérmunkát bemutató, szinte eszköztelen fekete-fehér filmek is, főként Parisa Djordjevic rendezésében. S ugyancsak másfajta, az akkori jelent boncoló filmek, olykor olyan kíméletlenül őszinték, mint a korban megfelelő japán Kopár sziget. Zivojan Pavlovic Ha majd fehér és halott leszek, Aleksandar Petrovic Találkoztam boldog cigányokkal is, Dusan Makavejev munkái, Bora Draskovic Horoszkópja. Rá kellett (volna) döbbennünk ezek segítségével is — leginkább talán a Horoszkópból —, odalent ahány államalkotó nemzet, nemzetiség, annyiféle vallási, gazdasági, földrajzi helyzetkülönbözőséget egyesít az ország Kedvenceinkké rokonszenvesült a férfias Rade Markovic, a langaléta Ljubisa Samardzic, az odüsszeuszi Bekin Fehmin, ajugoszláv Omelia Muti, Neda Americ. Ki törődött vele, melyik honnan jött? Horvát, szerb, szlovén macedón, bosnyák, crnagorác vagy kosovói albán bölcsőben ringatták-e csecsemőként? Jó érzésünket fokozták a magyarul megjelenő újságok, folyóiratok, könyvek. Az irodalomkedvelőknek meg kellett tanulniuk Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula, Tolnay Ottó Brasnyó István, Végel László és mások nevét. Lám, egy szomszédunk, ahol példásan megoldották a nemzetiségi kérdést — mondogattuk elégedetten, ha például a szabadkai vagy újvidéki színház bemutatóiról hallottunk. Csak mostanában értettük meg, már akkoriban sem ugyanazt jelentette magyarnak lenni horvát, szerb vagy szlovén talajon. De rovinji, moscenicka-dragai, rijekai, dubrovniki nyarainkon valahogy olyan gyanútlanul egységesnek érzékelte ezt az országot az én nemzedékem! S el sem gondolkodtunk azon, miért olvasható az utcanév horvátul és olaszul is a szálláshelyünk kapuja fölött. Az sem tűnt fel, hogy Ljubljanában lemezvásárlás közben az eladó kicsit furcsán néz egyik társunkra, aki jugoszláv népzenét keres. Végül is, talán füle sem volt arra, mennyire más világ a „Tvoje öcsi” dallama, mint a „Krujevszko o próc”. Hiszen amikor az Adria öblében pancsikoló eszéki magyar gyerekeket kérdeztük, mondanák meg, mi a különbség a szerb és horvát nyelv között, ha nálunk szerbhorvátként adják ki a nyelvkönyveket, azt válaszolták, a cirill és a latin írásmódon kívül szinte semmi. Legfeljebb nyesmik, hogy a tejet az egyik „miekónak”, a másik „mlijekónak” ejti. S amikor a következő utakon már huszonhét-huszonnyolc nyelvleckén felbátorodva pötyögni is mertem, a horváttal közös történelmi múlt, illetve a közvetítő nyelvből származó szóazonosságoknak örültünk: gazda, draga, dvor (udvar), kronika, legenda, jávor, kaja, macska, majmun, muzika, ruha, palacinka, sőt a gace (gatya) is. Ki figyelt volna a piaci alkudozáskor — a népi hangszer guzsára, dupla furulyára —, milyen nemzetiségű öregember az eladó? Legfeljebb pörge bőrbocskára tetszett, s fején az a piros sapka. Nem emlegette az Adria-parti magyar fényképész sem — akinek téliszalámi-rudat adtunk el — az egyes országrészek eltérő történeti fejlődését, vagy végletesen különböző gazdasági adottságait. A titói tekintély tudat alá gyűrte az ellentéteket. • Utazgattunk, barátkoztunk. A fejünket miért is kaptuk volna fel a hatvanas-hetvenes években, ha azt hallottuk, hogy Nyugat-Európában néhány provokációt hajtottak végre magukat usztasáknak nevező csoportocskák? Ha a szerb faluban vizet kérve a hátsó udvarban sertepertélő öregember fején csetnikforma sipkát látunk. S most újra forgalomba került déli szomszédunknál a szerb és horvát gyűjtőfogalom. Szlovénia, Horvátország függetlenedni akar. Fegyverek dörögnek, tankok taposnak falvakon, vetésen. Egyes országrészek kapaszkodnának Európához, másutt még a régi — a titói? — a modell. De nem ilyen egyszerű ez sem, így hiszem. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy erőszak nélkül nem lehet fenntartani az egyenrangúnak nem bizonyult kötést. Az együttműködés új formája fájdalmas vajúdással születhet meg: bábának felkérik-e Európát? ... Részünkről a tapintat. Hogy Jugoszlávia népei együtt táncolják-e a kólót vagy külön-külön járják, majd eldől. Nekünk szomszédaink, ez a realitás a jövő évezredben is. Leskó László ^G5@®©s[]giW0áil7(o)D9 mfW Dél-AfrikaN incs többé ceruzapróba Az idei nyáron a fokvárosi és johannesburgi újságokban, rádióműsorokban, televízió-adásokban igen gyakran emlegettek egy negyvenegy esztendővel ezelőtti parlamenti szavazást, amikor harmadik olvasásban igen kis többséggel elfogadták azt a törvényszöveget, amely pontosan meghatározta, kit kell fehérnek tekinteni, ki tekintendő feketének, ki „színesnek”. A „Population Registration Act", a legszigorúbb apartheidelőírás törvénye szerint mindenkinek a személyi igazolványába beírták, hogy a három kategória közül melyikhez tartozik. S ne gondolja senki, hogy a dolog igen egyszerű, mert a fekete bőrű embert, ugye, mindenki azonnal felismeri. De hát vannak tízezerszám fehér bőrű, világos szemű, sima hajú fiatalok, akikről nem lehet „ránézésre" eldönteni, hová is tartoznak. Az ő esetükben, ha valaki gyanakszik, hogy a fehér külső fekete emberé vagy netán „színesé" (indiaié, keveréké), ott elsőnek az okmány, a személyi igazolvány. Ha tovább is kételkedne valamelyik konok fehér fajvédő, előkeresik a származási okmányokat, a családfát. És ha még mindig van kétség, ott a „ceruzapróba” — a feketegyanús ember haját, hajának egy fürtjét valahol a fül fölött kihúzzák egy ceruza- vagy hasonló rudacska mellett, aztán a ceruzát hirtelen elrántják. Ha a hajfürt azonnal nem simul ki, hanem visszagöndörödik, akkor baj van. A mondás, hogy „a négernek göndör haja van”, ezúttal „tudományos bizonyíték" arra, hogy az illető ereiben annyi feketevér van, hogy fehérként nem fogadható el... Voltak tragikus esetek: fehér szülők gyermekeit színesnek nyilvánították, és kénytelenek voltak színes negyedbe költözni, vagy addig fehérnek minősülő anya már csak mint cselédlány élhetett férje és gyermekei közös otthonában. Mindez persze immár a múlt. Az újszülötteket — március óta — már olyan okmányokkal látják el, amelyekben nincs faji besorolás, tehát az 1991-es születési bizonyítékok már a holnapnak készülnek. És amikor a faji besorolás kérdéséről szavazni kellett, most nem ismétlődött meg a negyvenegy évvel azelőtti tragédia. Most 308 szavazattal 39 ellenében döntöttek a 41 évvel ezelőtti törvény elvetéséről. A fehérek és a színesek képviselői így döntöttek, minden párt egyetértett, csak a kis szélsőjobboldali Konzervatív Párt 39 képviselője akarta megőrizni a múltat. Fehérek és színesek képviselői szavaztak — hát a feketék? A feketéknek egyelőre nincsenek képviselői. Dél-Afrikában ma még csak a fehérek, a keverék fajúak és indiaiak küldhetnek képviselőt a fehér, illetve színes parlamentbe — a feketék még arra várnak, hogy választójoguk legyen. A faji diszkrimináció törvényeit tehát eltörölték — de a gondolkodás, a szokások megváltoztatása nem megy könnyen. Itt van például a lakónegyedek kérdése. Évtizedeken át az volt a szigorú rend, hogy a fehér lakónegyedekbe fekete vagy színes nem költözhetett, oda csak nappal, dolgozni járhatott. Most az ezzel kapcsolatos diszkriminációs előírásokat egyszerűen megszüntették. Ennek az új rendnek a jegyében indult el néhány héttel ezelőtt Johannesburgban új lakást keresni a 42 éves Yumna Woods asszony, aki eddig mint félvér, egy, a színesek számára kijelölt lakónegyedben lakott. Az egyébként világos bőrű, jómódú, kereskedőaszszony Roodeportban, ebben a szigorúan fehér, a Konzervatív Párt helyi fellegvárának tekintett lakónegyedben vásárolt egy házat egy ügynökség közvetítésével. A színes negyedben lévő régi házát eladta — még keresett is a cserén, mert a színes és fekete lakónegyedekben drágább a ház, a lakás, mint a fehérek elővárosaiban: az agyonzsúfolt színes városrészekben a kereslet felveri az árakat. Yumna Woods néhány szobafestővel és mázolóval hozzálátott új háza rendbehozásához. Meglepve látta: a szomszédból fényképezik járáskelését. Nem kellett sokáig várnia, megjelent egy fehér férfi, aki mint Mister Prinsloo, Roodeport képviselője mutatkozott be és közölte: a szomszédság nem tűr meg színes lakót. Hiába hivatkozott Woods asszony az új törvények adta jogaira, Mr. Prinsloo a fejét rázta. Mivel az asszony nem költözött el, pár nap múlva, amikor már teljesen berendezkedett, a ház körül nagyobb fehér csoport jelent meg — közöttük volt Mr. Prinslop is —, és ütemes kiáltozással követelték az új szomszéd mielőbbi távozását. Woods aszony nagy hangerővel szólaltatta meg televíziókészülékét, összehúzta a függönyt az ablakok mögött, és nem vett tudomást a tüntetésről. Aztán éjszaka teleszórták hulladékkal a kertjét, éjszakánként válogatott zavarótevékenységbe kezdtek a ház körül ismeretlen fehér férfiak — megpróbálták elviselhetetlenné tenni Woods asszony életét. Ám ezt az asszonyt megedzette az apartheidévek keménysége. Levelet írt Klerk államelnöknek, és hivatkozott arra, hogy a diszkriminatív törvények eltörlése után az egyenjogúságot biztosítani is kell. Válaszul egy fehér rendőrtiszt jelent meg Woods asszony házában és közölte: mindent megtesznek, hogy biztosítsák nyugalmát. Éjszakánként néhány rendőr cirkál a környéken, fellépnek a rendzavarok ellen. Woods asszony még megélte, hogy egy éjjel — nagy csendben — lánccal-lakattal lezárták a kijáratot, a kertkaput — rendőri segítséggel kellett reggel elindulnia ... De az idő múlásával változni kezd a helyzet Roodeportban: most már van néhány szomszéd, aki reggelente, első találkozásuk alkalmával jó napot kíván Woods asszonynak. Dél-Afrika elindult a fehérek és feketék számára közös jövő felé. Ám a jövőbe pillantok sejtik, hogy ez nehéz út lesz. 1990-ben a fehérek 99 százaléka, a feketék 50 százaléka tudott írni-olvasni. A főleg fehérek Dél-Afrikájában 2823 dollár volt az egy főre jutó évi nemzeti össztermék, a GDP, ugyanaz a bantusztánokban 140—480 dollár. Túl nagy a különbség. (Gárdos Miklós) Lure karikatúráié: De Klerk, dél-afrikai elnök 1991. JÚLIUS 30. Jogi értékességek a nagyvilágból Újabban telefonokat lopnak. A gépkocsitelefonok mostanában Németországban a tolvajok legkeresettebb célpontjai. Hogyan hajtják végre tettüket? Meglesik, hogy gépkocsiját a tulajdonosa mikor hagyja el, aztán betörik az egyik ablakot, és így kiemelik a rádiótelefont. Sajnos, a rend őrei a feljelentéseket egykedvűen fogadják, mert az ilyan bűncselekmények száma napról napra szaporodik. Tavaly már tízezer telefont emeltek el. Ezeknek a készülékeknek az ára jelenleg 4 és 10 ezer márka között van. A feketepiacon akár 1000—3000 márkáért is hozzá lehet jutni. Változnak az idők, régebben a rádiókat lopták el, mostanában a telefonokat. Nyilvánvaló, hogy valamit tenni kell a megelőzés érdekében. Mibe kerülnek a közúti balesetek? Múlt év nyara óta az EK- országok útjain huszonötezer ember vesztette életét, hétszázötvenezer megsebesült. Az így bekövetkezett gazdasági károk becsült összege eléri a 100 milliárd dollárt. Ez több, mint Portugália, Írország vagy Görögország nemzeti jövedelme. Sajnos, hiába javasolta egy brüsszeli bizottság, hogy a tagországok vezessenek be egységes sebességkorlátozást, és a jogosítványok kiadásának feltételeit is egyeztessék. Németország és Nagy- Britannia egyelőre saját, eddigi szabályozásához ragaszkodik. Segély születés előtt. A CDU/ CSU javasolja, hogy a még meg nem született gyermek részére „családi pénzzel” könnyítsék az anyákat, illetőleg a szülőket. Ezer márkát fizetnének gyermekenként két egyenlő részletben, a szülés előtt és utána. A „családi pénz" egyébként azt is jelenti, hogy a születés előtt már létezik egy ember, és igényelheti az állam támogatását, valamint a gondoskodását. A CDU/CSU ezzel az abortuszellenes tagjainak javaslatát fogadta el. Egy halálos ítéletről. Az Egyesült Államokban megerősítették azt a halálos ítéletet, amelyet egy 69 éves parasztasszonnyal szemben szabtak ki. Az idős nő öt esetben követett el gyilkosságot. Megállapították, hogy ő a legidősebb az Egyesült Államokban a kivégzésre váró halálraítéltek között. Azóta, hogy a halálbüntetést az USA-ban a legfelsőbb bíróság 1976-ban visszaállította, a kivégzett 144 személy közül csak egy volt nő. Hiába van egyezmény. A Földközi-tenger legszebb részein olajfoltok tapasztalhatók. Cousteau kapitány, a világhírű biológus figyelmeztetett: „A tenger haldoklik, sőt lehet, hogy már halott is.” Sajnos, az olajfinomítók és a mezőgazdaság hulladéka tisztítatlanul folyt be a vízbe. Ennek megszüntetése érdekében 1976-ban nemzetközi egyezmény jött létre. Ám ez nem lépett érvénybe. Bush elnök az elmúlt év augusztus 18-án írta alá az olajszennyeződést megszüntető törvényt: a tankhajókat kettős fallal kell építeni a katasztrófák veszélyeinek csökkentése érdekében. Reméljük, hogy a jogszabályt alkalmazni fogják. Dr. P. I.