Szabad Föld, 1993. július-december (49. évfolyam, 27-52. szám)

1993-11-02 / 44. szám

1993. NOVEMBER 2. Beszélgetés út. Czine Mihály zsűrielnökkel Ü k Cl Ml W®$gG®S©[ A Ki mit tud? mindig is a Magyar Televízió legsikeresebb műsorai közé tar­tozott. Nem volt ez másképp az idén sem, azzal az örvendetes újdonsággal kibővít­ve, hogy ez alkalommal a határainkon túli magyarság tehetséges fiataljai is képvi­seltethették magukat a vetélkedősorozat­ban. És ezzel egyidejűleg, jórészt a nem­régiben létesült Duna Televízió jóvoltá­ból, most már külföldön is, s főleg ennek magyarok lakta területein szintén nézhető volt a Ki mit tud­? D­e bizonyára sokakat érdeklő kérdés, milyennek látszott mindez a zsűrielnöki székből, amelyben dr. Czine Mihály egyetemi tanár ült. Megtudakolni a vá­laszt az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetemen kerestem fel az iroda­lom híres professzorát. • Fölkérték-e már vetélkedők zsűri­elnökének önt ezelőtt? — Föl. De csak kisebb méretű diák- és területi versenyek döntnökéül. A Ki mit tud?-ok történetében most először ért ez a megtiszteltetés. Nagyon örültem, hogy ott lehettem kezdettől a döntő haj­nalba nyúló boldogság ünnepéig. • Mi nyújtotta önnek a legnagyobb élményt?­­ Az, hogy mennyi és hányféle tehet­ség bukkant föl, annak ellenére, hogy a körülmények nem nagyon kedvezőek. • Miben látja a legnagyobb nehézsé­get?­­ Abban például, hogy széthullt a művelődési házak rendszere, s így az öntevékeny művészeti mozgalom elég­gé otthontalanná vált. De látnunk kel­lett, és számomra is ez volt a legörven­­detesebb érzés, hogy tehetségek mindig születnek, és a legmostohább feltételek­kel is megküzdve, nem mondanak le a bemutatkozásról. És ehhez teremt más­hoz hasonlíthatatlan lehetőséget a Ki mit tud?. . De nem minden résztvevője számá­ra egyformát, hiszen ez végtére is éppen vetélkedőjellegéből következik. Vannak továbbjutók, és vannak kiesők. És ez a zsűri döntésétől függ. — Igen, ez a játék természetéből fa­kad. Mert a Ki mit tud? szerintem min­denekelőtt játék, s nem egymás elleni harc. Hagyjuk meg ennek a szép vetél­kedésnek a játékosságát a jövőben is, mert a tehetségek megjelenése mellett ez is nagy értéke a Ki mit tud? adásso­rozatának. A játékosság. Legyen a Ki mit tud? mindig a tehetségek baráti ta­lálkozója, ahol a résztvevők jól érzik magukat egymás társaságában. Ehhez persze az kell, hogy egyikük se érezze magát se vesztesnek, se győztesnek. • De hiszen ez aligha lehetséges, hiszen a győztesek boldogok, a veszte­sek csalódottak.­­ Én ezt nem tartom szükségszerű­nek. Itt mindenki bizonyságot tehet a tudásáról, a tehetségéről, a felkészültsé­géről a nagy nyilvánosság előtt. Persze van egy versenyhelyzet, amelyik az egyiknek jobban kedvez, mint a másik­nak. Ezt sokszor a pillanatnyi forma dönti el. Én minden egyes produkciót kétszer néztem végig: egyszer a főpró­bán, s még egyszer az adás alkalmával, tagja különböző mű­vészeti szakterületek hozzáértő képviselő­je volt. A saját műfa­jának megfelelő pro­dukciókat termé­szetesen szakértőbb szemmel bírálta el, mint a többiek, de va­lamennyi műsorszám megítélésében az számított, hogy abban az adott időpontban mennyire tetszett neki. Úgy is fogalmazhatok, a zsűri döntései egyéniek és szubjektívek vol­tak, de a végeredményt tekintve mégis közösségiek. Ami engem illet, nyilván­valóan közelebb álltak hozzám az iro­dalmi műfajú szereplések, mint mond­juk a breaktánc, amit egyébként nem szeretek. De világosan látnom kellett, hogy ezeknek az ifjúság körében ked­velt műsoroknak is vannak művelői, és van rá közönségigény. Tehát ezeket is támogattam a szavazataimmal.­­ Valóban. S szeretném, ha erről is szót ejtenénk. Talán önnél tapasz­talhattuk a legtöbbször, hogy a tízes táblával szavazott, tehát szíve szerint a legtöbb produkciót segítette volna hoz­zá a továbbjutáshoz és a győzelemhez. — Szerintem az egész zsűri mindig megértő volt. Valamennyien nem sze­rettünk volna senkit a további szerep­lésből „kiejteni”. Sok esetben valóság­gal örvendtünk, hogy a közönség a ma­ga szavazataival visszajuttatott a továb­bi versenybe olyan szereplőket, akiktől magunk sem szívesen váltunk meg. Né­melykor valósággal imponáló volt ez a népszavazás. S ez a mi igazság­érzetünknek is megfelelt. Mert magam sem éreztem mindig igazságosnak, hogy egy szereplőt vagy szereplőgárdát egyetlen pontkülönbség üssön el a to­vábbjutástól vagy a győzelemtől.­­ Ebben a tekintetben a zsűrielnök kezébe nagy hatalom volt letéve, hiszen pontegyenlőség esetén az ő szavazata duplán számított. Ez bizonyára megnö­velte az ön felelősségérzetét. - Csak a játékosság keretein belül, hiszen a játékoknak is megvannak a maguk szabályai. Egyet azonban való­ban nagyon sajnáltam. A most először bemutatkozott határon túli magyar ver­senyzők esélyegyenlőtlenségét, amely­ről persze a magyar rendezőszervek nem tehettek. Ők odahaza már eleve kisebb támogatásban és felkészülési le­hetőségekben részesülhettek, mint az anyaországiak. Ráadásul a kiesettek sem lehettek képesek annyi telefonsza­vazatot nyerni, mint az itthoniak.­­ Ez a körülmény például roppant kedvezőtlenül érintett olyan feltétlen kedvenceket, mint amilyen például a vajdasági népdalénekes, Koncz Évike volt. Ugyanez általában, úgy vélem, a többi határon túlira is vonatkozott. - Feltétlenül. Hiszen például a csóká­­si vagy a topolyai együttes teljesítmé­nye is volt olyan jó, mint az itthoni bármely, több gyakorlási lehetőséggel rendelkező tánccsoporté. De mindettől függetlenül óriási nyeresége volt mind a szomszédos országokból érkezett sze­replők, mind a hazai közönség részére az ő bemutatkozásuk, mivel fényesen bebizonyították, hogy ők is beletartoz­nak az egyetemes magyar kultúrába, méghozzá a maguk sajátos helyi ízeivel és értékeivel. Vagyis láthattuk, hogy gazdagabbak vagyunk, mint gondol­nánk. De láthatták azok is, akik a szom­szédos országokban nézhették a Ki mit tud? adásait. S hogy mennyien és m­ennyire néztek azokon a tájakon is, annak bizonyságául elmondhatom: az adások idején Erdélyben jártam, és Csíkszereda, Székelyudvarhely, Ma­rosvásárhely utcáin felismertek és kö­szöntöttek általam teljesen ismeretlen emberek.­­ Ehhez hozzátehetem, hogy pro­fesszor úr itthoni népszerűsége is mél­tán megnövekedhetett a mindenki szá­mára élvezetes, rokonszenves és tudás­­­gyarapító értékelései révén.­­ Úgy gondolom, hogy ez csak azzal együtt érvényesülhetett, hogy a Magyar Televízió szerkesztői, jelesül Gál Mi­hály és Rátar János és a munkatársaik remek munkát végeztek. És a többi közt az a kitűnő hangulat, amit Antal Imre a sokoldalúságát és kedvességét bizo­nyító műsorvezetésével is megterem­tett.­­ Mit tartana szükségesnek a Ki mit tud?-on javítani? - Magyarországon eléggé megoldat­lan a tehetségápolás. Tehát én helyes­nek tartanám, ha továbbra is figyelem­mel kísérhetnénk, segíthetnénk, például a mostaninál már kissé keményebb bí­rálatokkal is, a Ki mit tud?-on feltűnt és szerepelt tehetségek további útját, fejlő­dését, függetlenül attól, hogy a hivatá­sossá válás lehetőségét választják, vagy megmaradnak lelkes amatőröknek. De változtatnék valamelyest a következő Ki mit tud? megrendezésének a mód­szerén is. Elkerülném az egyes adások legutóbbi zsúfoltságát, inkább több adást iktatnék be, és hosszabb felkészü­lési időt hagynék a továbbjutóknak az újabb megmérettetésre történő felké­szülésre.­­ Tudvalevőleg a mostani Ki mit tud? szereplőinek legjavával hamaro­san újra találkozhatunk a képernyőn a készülő gálaestek közvetítése alkalmá­ból, függetlenül attól, hogy a döntőbe jutottak-e, vagy sem. Gondolom, ennek ön szintén örül. - De még mennyire! Hiszen ez még inkább aláhúzza, hogy valójában nin­csenek vesztesei ennek az értékes népi játéknak. Sas György­ ­ megesett, hogy ugyanaz a szereplő személy vagy együt­tes a főpróbán jobb teljesítményt nyúj­tott, mint amikor a nézők szeme láttára vizsgáztak. A zsűri minden tagja a saját benyomása, vélemé­nye és ízlése alapján döntött. Semmit soha nem beszéltünk meg egymással. - Lehetséges, hogy a zsűrinél is a pillanatnyi forma döntött a szavazás­kor? - A zsűri nyolc A nyelvtudós végső üzenete m­egrendülten búcsúzik az ország az elmúlt emberöltő legjelentősebb magyar Llwa nyelvművelőjétől, Lőrincze Lajostól. A hetvennyolc évesen elhunyt, Állami Díjjal és számtalan kitüntetéssel ékesített nyelvész - főként Édes anyanyelvünk című rádiós rovata révén - nemzedékeket tanított az emberközpontú nyelvművelésre. Bár végső ágyhoz kötöttségben, de élt még, amikor a veszprémi Új Horizont Folyóirat és Könyvkiadó Alapítvány „Megnől az ember szíve” címmel kötetet jelentetett meg Lőrincze - jobbatlán - személyes emlékezéseit tartalmazó írása­iból. Olyan ez a könyv, mintha anyanyelvünk jó szolgálójának végső üzenete volna, azokhoz, akik szerették - szeretik­­ őt, s vele azt az ügyet, melynek Lőrincze Lajos élete utolsó napjáig apostola volt. Ebből a könyvből idézzük most a címadó írás nagy részét. LŐRINCZE LAJOS Megnőt az ember szíve A „nyelvben, népben való utazás” szinte állandó lételememmé vált, fiatal éveimtől kezdve. Mihelyt módomban állt, bekapcsolódtam a falukutató mozgalomba. Egyetemista korom­ban a felejthetetlen Győrffy István professzor vezetésével jártam én is - sok kitűnő bará­tommal együtt - az országot, majd a tanári diploma megszerzése után - mint az Egyete­mi Magyarságtudományi Intézet munkatársa - „hivatali” teendőként végeztem népnyelvi anyaggyűjtést. Rövid pápai tanárkodás után a Néptudományi Intézet munkatársa lettem, aztán - nem hely-, nem intézmény-, hanem címváltozással - a Nyelvtudományi Munkakö­zösség, majd a Nyelvtudományi Intézet lett a munkahelyem. Erre az időre esett a magyar nyelvjárások térképének megalkotása. A ma­gyar nyelvjárások atlaszát hatalmas népnyel­vi anyaggyűjtés alapján tudtuk megrajzolni, jártuk hát - előre elkészített kérdőívekkel - a magyarul beszélő falukat. Szép, gazdag, szí­nes másfél évtized volt ez az én életemben. Nem könyvek, nem mások leírása alapján, hanem közvetlenül ismerhettem meg nyel­vünk sokszínű arcát, változatos gazdagságát. De nemcsak a nyelvvel, tájakkal, hanem az emberekkel is közelebbi kapcsolatba kerül­tem nyelvatlaszgyűjtő útjaim során. Három évtized távolából se tudnám pontosabban megfogalmazni, summázni ezeknek a nyelv­vel, tájjal, emberrel való találkozásoknak a lényegét, emberi értékét, mint ahogy egy ked­ves bukovinai fiatal (akkori fiatal) gazdaember mondta, mikor utazásaimról beszélgettünk: „Szép dolog, jó dolog sokfelé járni, szép vidé­keket látni, emberekkel találkozni... Megnől az ember szíve!” Persze nemcsak a magam s munkaközös­ségünk nyelvi bővítésére jártam én a magyar tájakat, falvakat, vittem is hozzájuk nyelvi ajándékokat. Sokfelé hívtak és hívnak évtize­dek óta, iskolák, művelődési házak s egyéb intézmények, hogy beszéljünk, beszélges­sünk közös kincsünkről, édes anyanyelvünk­ről... Különösen olyankor sűrűsödnek, szapo­rodnak a meghívások, amikor a Magyar Nyelv Hetét (vagy a hazánkban élő más nyelvet beszélőkre gondolva: Az Anyanyelvek Hetét) ünnepeljük. Immár éppen húsz esztendeje! Kitágult a határa, kibővült a témaköre nyelv­béli utazásaimnak az Anyanyelvi Konferencia működése óta. Bizony sokfelé jártam Európá­ban is, Amerikában is; sokféle hallgatóság előtt beszéltem közös gondjainkról: az anya­­nyelvápolás, a nyelv- és kultúramegőrzés le­hetőségeiről, módjairól meg a magyar nyelv itthoni és kinti helyzetéről. Volna hát mire emlékezni ebben a mostani vallomásban. Ahogyan mondani szokták, a „bő­ség zavara” okoz gondot. Mert hiszen köteteket lehetne (kellene) írni tapasztalataimról, élmé­nyeimről. Mivel gazdagodtam a nyelvről való ismereteimben, mit tudtam meg a mai nyelv­­használatunk jó és rossz oldaláról; mit tudtam meg a nyelvet beszélő emberről: a táj, a nyelv (nyelvjárás) különbsége, mássága együtt jár-e az emberi magatartásban való különbözéssel, különbözőséggel; hogyan szemlélik, értékelik a maguk nyelvjárását, nyelvhasználatát, hogyan fogadják a messziről jött nyelvkutatót, előadót, hogyan látja, hogyan viseli (el) sorsát a nyelvi (és egyéb) szempontból hátrányos helyzetben, kisebbségben élő ember? Vitathatatlan: mindegyik kérdés fontos, és ami még ezeken kívül is kínálkozik, az se lényegtelen. És mindebből - nem kis tépelő­­dés után - egy látszólag lényegtelen mozza­natot emelek ki. Azt a sokszor szinte megfog­hatatlan pillanatot, amikor eldől a találkozás sorsa, az, hogy létrejön-e valódi, jó emberi kapcsolat, kialakul-e az együttlétnek az a han­gulata, légköre, amely biztosítja a beszélge­tés értelmét, sikerét. Kezdjük a kezdeteknél: szülőfalumnál, kez­dő nyelvészkedésem színhelyénél és tárgyá­nál. Azt gondolhatná az olvasó, hogy az ember­nek a saját szülőfalujában igazán nem lehet­nek „kapcsolatteremtési” gondjai. Ott vannak a rokonok, a barátok, az ismerősök, megnyíl­nak szájak és szívek... Hát nem egészen így volt, legalábbis az én esetemben. Talán nem fölösleges elmondani, nekem mindig valami furcsa gátlással kellett megküzdenem, amikor falumban, ismerős családoknál nyelvjárási, néprajzi feljegyzése­ket végeztem. Sok esetben nem tudtam sza­badulni ettől a gondolattól, hogy mennyi egyéb dolguk, gondjuk van, én meg itt mesél­­tetem őket, meg azt kérdezem, ezt hogy mondják, azt hogy nevezik. Ismeretlen embe­rek között nem szokott ilyen erősen jelentkez­ni ez az érzés. Aztán­ azt hinné az ember, hogy a magam nyelvjárásterületén, saját fa­lumban akár magam is kitölthetném a helyi nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, hi­szen én is ismerem, szükség esetén beszé­lem is ezt a nyelvjárást. Ez azonban súlyos módszertani hiba volna. „Adatközlőim" vi­szont furcsának, érthetetlennek találták, hogy olyasmiket kérdezek, amiket magam is tudok. Szegény nagyanyámmal szinte mindig ered­ménytelenül próbálkoztam, hogy mondják ezt, mi (volt) annak a neve. Legtöbbször az volt a válasz: „Hát mi lenne a neve, hát csak ahogyan szoktuk, hát tudod azt te jól, miért engem kérdezel?” Gyanakszom, hogy az én kérdezősködéseimnek nem nagyon értették, nem is keresték okát-sokat. Elfogadták tőlem. Mint Gulyás Mihály bácsi is, akivel sok jó beszélgetésem volt a régi pásztoréletről meg a régi világról. Egy ilyen beszélgetés, kérde­­zősködés szünetében ezzel fordult hozzám Mihály bácsi: „Hát szóval, most te ilyesmivel foglalkozol? - Igen. - Ez a foglalkozásod? - Ez. - Aztán... ezért fizetést is kapsz? - Igen - feleltem némi bűntudattal, hogy ilyen kapa­kasza kerülős lettem. - Nem baj - mondta Mihály bácsi jóságos megértéssel. - Nem vagyunk egyformák. Az ujjunk se egyforma...” SZABAD FÖLD 13

Next