Szabad Föld, 1994. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-26 / 30. szám

24 SZABAD FÖLD Bár nem sietnek... Rendőri díszkíséret „jár” nekik Van, aki nem szeret tárgyalásra jár­ni! Mielőtt tovább lapozna a kedves olvasó, rögtön pontosítom a fenti ki­jelentésemet. Nem azokról lesz szó, akik azt sem tudják, merre is van a bíróság épülete. Most sem azokról tu­dósítok, akik ezt sóhajtják: „Jaj, csak tárgyalásra ne kéne menni” - amikor olykor-olykor, csupán egyszerű tanú­ként, (tehát még csak nem is vádlott­ként) beidézik őket a bíróság elé, a néha évekig elhúzódó bűnper során. Itt azokról lesz szó, akik nemcsak azt tudják, merre áll a bíróság épülete, de teszem azt, még azzal is pontosan tisztában vannak, hogy melyik a vád­lottak padja a tárgyalóteremben. (Né­ha idézést kap olyan perbe fogott is, aki életében először lép tárgyalóte­rembe, s igen tétován, szerényen bak­tat a leghátsó padsorba. Külön szólni kell neki, hogy „Nem oda Buda!” Számára a legelső sorban, a vádlottak padján jelölték ki a helyet!) Tehát ez­úttal is profi bűnözőkről esik szó. Olyanokról­­ mivel egyre többen tud­nak szabadlábon védekezni...! akik a bírósággal kapcsolatos korábbi „rossz tapasztalataik” révén joggal ir­tóznak egy tárgyalástól, mint ördög a tömjénfüsttől. Íme (ezer közül) három szerény tör­ténet azokról, akik mellé kénytelen volt „rendőri díszkíséretet” igényelni a bíróság, mivel a per főszereplőjének nemcsak illik részt vennie a perben, de kötelező is a megjelenése... A tárgyalóajtóból, a kitűzött idő­pontban, sajnálkozva így szólt ki a büntetőtanács elnöke: — Most sincs vádlott. Várjunk egy negyedórát. A védőügyvéd savanyúan mosoly­gott. Három elnapolt után, immárom a kitűzött negyedik tárgyaláson sem áll módjában védeni a nyoma veszett, szolnoki, 61 éves Jávor Lászlót, aki azért vágta fejbe kisbabájával a lakó­házi szomszédját, mert úgy vélte, hogy ezzel móresre tanítja az illetőt, aki sejtése szerint korábban betört a lakásába. Az ügyvéd úr az aktákba mélyedt. A rendőrségen Jávorról az egyik tanú ezt állította: — Először azt sem tudta, hogy kit vágott fejbe. - Annyira ittas volt? - Lehet - dünnyögött a tanú, és ironikusan hozzátette: - Bár nem volt nálam alkoholszonda. Ugyanis, akit Jávor a kisbaba segít­ségével óhajtott esti „erkölcsi neve­lésben” részesíteni - tehát a szolnoki bérházban lakó szomszédja­­ éppen egy lámpaoszlopnak dőlve ácsorgott az utcán. E gyanútlan, esti időtöltés­nek az lett a szomorú vége, hogy há­tulról alaposan (szerencsére nem élet­­veszélyesen!) fejbe vágták a kisbaba fokával. Nagyot nyekkent a boldogta­lan. Amikor a kórházban magához tért, saját maga is folyton csak azon törte a fejét, hogy ki lehetett az a titokzatos támadó és főleg miért csap­ta le őt a lámpaoszlop alatt? Ámde az ok oka, vagyis az, hogy kisbabával „megnevelt” tényleg be­­tört-e Jávorhoz, eleddig nem bizo­nyosodott be egyik bűnüldöző előtt sem. Mellesleg ezt nem is tartják fon­tosnak. A kisbaltás „szomszédneve­lőt” négyszer idézték be a perre. S amint azt már tudjuk, négyszer nem jelent meg a tárgyaláson. A büntető­tanács elnöke, 15 perc múltával ki­szólt a folyosóra: -Ügyvéd úr sajnáljuk! Újból elren­deljük a körözést... Megkérdeztem a védőtől: - Ötödször is Önt rendelik ki? Az ügyvéd sóhajtott: - Igen. Amíg Jávor úr elő nem ke­rül. - Ha megfogják, idehozzák, mi tör­ténik vele? - Semmi! Lesz egy büntetőelnöki ejnye-bejnye. - Súlyosbítják az ítéletet? - Erre majd akkor válaszolhatok, ha már kihirdették a döntést. Akar hallani egy ehhez hasonló esetet, amikor a vé­dencemnek - finoman szólva - szintén nem volt kedve eljönni a perre? Elmesélt egy másik, tárgyalás-el­­napolási történetet. A reggeli rádióhí­rekben hallotta, hogy egy pasi felmá­szott a Duna felett átívelő, pesti Sza­badság híd turulmadarához. Ez ma már nem tartozik a szenzációs hírek közé. Jávor védőjének is csak akkor lett érdekes információ, amikor a la­kásán este megszólalt a telefon. Egy kórházi orvos jelentkezett: - Ügyvéd úr! - kezdte az orvos. - A védence óhajt Önnel szót váltani. Átadom a kagylót, beszéljen vele! Ez az úr jelen pillanatban öngyilkosje­­lölt. Holnap kiengedjük a kórházból, ha már aláírta a papírt, hogy lemond a szándékáról. Uram, reggelre a vé­dence, hogy úgy mondjam, tárgyaló­­képes lesz... A védőügyvéd így folytatta: - Aznap ugyanis a büntetőügyben, vádlottként megidézett védencem nem jelent meg a tárgyaláson, és az ügyet elnapolták. Reggel még nem is sejtettem, hogy védencem volt a hídra felmászó fickó. Micsoda sikerem lett volna a tárgyaláson, ha azt mondom: Bíró úr, a védencem e pillanatban a turulmadárba kapaszkodik a Szabad­ság hídon. - Mivel mentegette magát a tele­fonban? - Azzal kezdte, ne haragudjak, de ő utálja a tárgyalást. Inkább felmászott a hídra. Természetesen odafenn már elvetette az öngyilkosságot, és le­szedték őt a tűzoltók. Végül azt kér­dezte, mi lesz vele ha eljön a perre? - S mi lett? - Semmi. A bíróságtól bocsánatot kért. Előadta, hogy milyen rossz gá­zos a levegő a turulmadár közelében, pedig a forgalmat leállították. Egyéb­ként bármilyen nagymértékben is szaporodik évek óta a tárgyalások el­napolása, az ítéletben nem éreztetik a bírói bosszúságot... Pedig a bírák nem tudják mindig eltitkolni az érzelmeiket. Régóta is­merek egy híres bírónőt a Pest megyei Bíróságon, aki egy alkalommal, ami­kor már harmadszor sem sikerült megtartani a kitűzött tárgyalást, mert a vádlott nem tisztelte meg látogatá­sával a bíróságot - így fakadt ki: - Ez aztán már tűrhetetlen! Felhívta a megyei rendőrkapitányt, hogy miért nem képesek végre előál­lítani a vádlottat, egy harmincegy éves, tápiósülyi fickót. Még aznap vá­laszt kapott: sajnos hiába mennek ki érte hajnalban, már nincs otthon, amint a nap felhágott az égre. Este - sajátos ez is! - minden esetben otthon találták. Este mindig megígéri a já­rőrnek, hogy a lakásán fogja megvár­ni az őt előállító rendőrt. Aki majd kikíséri a pályaudvarra, együtt felül­nek a Pest felé közlekedő vonatra, és reggel fél kilencre már a tárgyalóban lesznek. Ámde a rendőri „díszkíséret" elől, napfelkeltekor minduntalan meglépett a tanyájáról. A perbe fogott ügy érdekes volt. A „tárgyalni nem szerető” tápiósülyit azzal vádolták, hogy cserben hagyta a haverját. Ketten kutat ástak, és már jó hat méter mélyben volt a haver, ami­kor egyszer csak gondolt egyet a ba­rátja, és otthagyta a mélyben ásót. Elment egy nagyfröccsöt inni a kocs­mába. Ott aztán úgy berúgott, hogy a lent hagyott kútásóról teljesen megfe­ledkezett. Az pedig - miután a kötél­hágcsót felhúzták, hogy szabadabban tudjon ásni - nem volt képes felmász­ni. Alighanem órákig ordítozhatott a kútban segítségért. De aznap senki sem járt a szőlőhegy környékén, így nem lelt megmentőre, miközben eltelt egy hűvös, esős éjszaka. Az egy szál ingben odalent kuporgó embert elérte szomorú végzete. Reggelre teljesen kihűlt a teste, ez okozta a halálát. A tűzoltók már csak a halálba merevedett testét tudták fel­színre hozni. A tárgyalásokról távol maradó vádlottat halált okozó gon­datlanság címén két évre ítélte a bíró­ság. Együtt kezdték a munkát, s a cimboráját idejében ki lehetett volna munka után rángatni, húzni a kútból. Aki mellesleg szintén ittas volt, ami­kor meghalni otthagyták, de a bor nem sokáig „fűtötte”. Végül rendőri díszkísérettel „befu­tott” a tárgyalásra egy sovány, ala­csony, csavargó külsejű, riadtan kör­­bepislogó fickó. Átnyújtotta a szemé­lyi igazolványát, amely zsíros volt, mintha örökké szalonnázott volna raj­ta. A bírónő meglepetten lapozott benne: — Ahá! Megint maga az? — Igen! - feszítette ki zakóját, ame­lyen az ételpecsétek kitüntetésként ragyogtak.­­ A bírónő azt mondta ne­kem az előző ügyemben, ha pálinka­szagom lesz a tárgyaláson, ne kerül­jek a szeme elé. - Megkapta az idézőket? - Megkaptam mindet. De tetszik tudni, amikor reggelente kiértem a pályaudvari restibe, mindig ittam egy-két féldecit... Utána meg nem szálltam fel a vonatra, mert nem mer­tem idejönni a bírónő szeme elé... Hát csoda, ha a perek olykor évekig elhúzódnak? Griff Sándor 1994. JÚLIUS 26. RÓLUK SZÓL A HÍR Rachel Laws (22) az angliai Co­­ventryben élő, egy évvel ezelőtt egy autóbalesetben megsérült, részlege­sen megbénult, végzettség- és állás­­nélküli édesanya egy 600 jelentkezőt végigkérdező pályázat győzteseként szerződést kapott egy reklámcégtől, egy tolószéket gyártó nagyvállalat gyártmányait fogja a cég képes kata­lógusának fotómodelljeként reklá­mozni. Egy modellügynökség veze­tője szerint Rachel hamarosan mosó­por-, kávé-, és kozmetikai cikkek rek­lámozásában is szerephez juthat. Az említett pályázaton csak mozgáskor­látozottak vehettek részt. Helmut Kohl (64) német kan­cellár elégedett volt Korfu szige­tén az európai csúcstalálkozón, mert szállodája a Hotel Imperial ki­szolgálta külön kívánságait is. „Ezek a kívánsá­gok csak külön és nem különös ké­rések. Természetes, hogy a kancellár, aki 1,93 méter magas, megfelelő, 2,14 méteres ágyat kívánt, és a sajtókonku­renciára megfelelő méretű széket kért. Semmi sem indokolt egyes meg­jegyzéseket, amelyek a kancellár­­ki­­rályi kívánságairól szóltak”-mond­ta Eduard Ackermann, Kohl állandó tanácsadója. Graham Rhodes (64) az angliai Newport városában lakó nyugdíjas, aranyból készült szívritmusszabályo­zót, pacemakert hord a bőre alatt. Rhodes nem öntelt, vagyonával hen­cegő milliomos - hat alkalommal ül­tettek be neki megszokott, titánból készült szívritmus-szabályozót, ám a nyugdíjas szervezte mindannyiszor kivetette a készüléket. Orvosai ekkor döntöttek úgy, hogy egy hollandiai gyárban pacemakert csináltatnak ne­ki. „Remekül érzem magam, bár most mindenki nevet rajtam és »aranyifjú­­nak« neveznek” - mondta Rhodes. Dave Smith (32) ausztráliai angli­kán lelkész Isten nevében kész harcba lépni minden lélekért. Mindenkinek felajánl egy öt menetből álló küzdel­met (lehet ökölvívás, dzsúdó vagy más ázsiai küzdősport, de szükség esetén vívás is) - ha Smith tiszteletes veszít, meghívja a győztest vacsorára, ha a tiszteletes úr győz, a vesztesnek ott kell lennie a vasárnapi istentiszte­leten. „Kemény fiú vagyok, mindig győzni akarok” - mondja Dave Smith, aki diákkorában egy híres ve­­kerekedő társaság tagja volt. Michael Fay (19) amerikai fiatal­ember, akit hat botütésre és 4 hónapi fegyházra ítéltek Singapúrban, mert több autót festékszóró pisztollyal összefirkált és leszedte róluk a rend­számot, kiszabadult és hazautazott. Elmondta: az amerikai sajtó heves hangú cikkeinek hatására csak 4 bo­tütést kapott. Június végén, a szüle­tésnapján nagyon fájt, hogy nem kap­hatott postát, de hazaérkezése után boldogan átvette a 19. születésnapjára adott ajándékot édesanyjától - a leg­jobban egy basabellsapkának örült. Dejdiew Srichai, thaiföldi építész, távol Bankoktól, a fővárostól egy 24 hektárnyi területen külön várost épít az ország homoszexuálisai számára. A lakások mellett megkezdték egy kis színház, több biliárdterem, két ven­déglő és egy kis kórház építését. A hirdetések hatására az épülő 2000 la­kás 30%-a már gazdára talált a „Guy Town”-nak elnevezett városkában.

Next