Szabad Föld, 1995. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)
1995-11-28 / 48. szám
12 SZABAD FÖLD -------------------------------------------------------------------------------------------------------------. EGY MARÉK HUMOR Nem nagyon merem kimondani, amikor annyi gond és bánat sújtja az embereket, amelyek ellen javarészt tehetetlenek, hogy próbálkozzanak meg egy kicsivel többet szórakozni. Nem kell ahhoz feltétlenül gazdagnak lenni, hogy tudjunk szívből nevetni. A magyar irodalomnak is vannak nagy humoristái, talán elég Karinthy Frigyesre vagy Rejtő Jenőre hivatkoznom. Műveik kölcsönözhetők a könyvtárakból, netán meg is vásárolhatók és kézről kézre adhatók. De ajánlhatok még olcsóbbat. Olyan társasági összejövetelt, amelyen nem a gondok és bajok keserű levében forgunk, hanem igyekszünk egymást és magunkat földeríteni. Persze, nem mindenkinek egyformán sajátja a tréfálkozás, a viccelődés, de nem is egyedüli kiváltsága azoknak, akik ezt hivatásszerűen művelik. Az persze vitathatatlan, hogy rájuk is szükség van. Kiváltképp a rádió és a televízió rendelkezik azzal a képességgel, hogy egyszerre akár többmilliós közönséget szórakoztasson és nevettessen. Mindkettőnek van szórakoztató szerkesztősége és van kincsestára is, amelyet szakszerűen archívumnak neveznek. Onnan bármikor kiemelhetők és ilyen-olyan-amolyan cím alatt újra és újra adhatók régi kabaréfelvételek és más, szalagra rögzített mulattató műsorszámok. A hallgatók és nézők túlnyomó többsége rajong az ilyen, már látott-hallott régiségekért. Akadnak köztük örökzöld slágerek is. Elég ezeket a műsorvezetőknek bejelenteni, s máris fölcsillan a szeme, szélesre húzódik a szája, s derűvel töltődik a benseje az üdítő humorra áhítozó embernek. Most a Szeszélyes évszakokról szólnék, arról a szórakoztató magazinról, amelyik kiállta az idők próbáját. Ötven percben színes, változatos összeállítást kínál a tévénézőknek a nevettető műfajok igaz és - némelykor - hamiskás gyöngyszemeiből. Ismert produkciók és vadonatúj szerzemények ügyes keveréke adja meg e magazin kellemes zamatát. Van egy fix pontja: Antal Imre. Műsorvezetői minőségében ő varázsolja elő láthatatlan bűvészcilinderéből a nevetnivalót. A műsor szerkezete világos, a nézőnek nem kell leesnie a székéről a meglepetéstől, megbízhat abban, hogy a tartalom és a csomagolás megfelel a már kialakult hagyományoknak, így a címben lévő szeszélyes szó igazából nem fedi a valóságot. De hát ki szokott a címen fennakadni? A lényeg talán abban ragadható meg, hogy sok minden szerepel e műsorban abból, ami az életünk természetes tartozéka, csak némiképp elferdítve. Ahogyan a humor általában viselkedik. Egy ügyes humoristának nem kell minden percben új csattanókon törnie a fejét. A sajtótermékekben tetten érhető emberi figyelmetlenség kiapadhatatlan mennyiségben szállítja a csattanókat, s elmondhatom, hogy ennél leleményesebb humortermelő intézmény nemigen létezik. Csak az a fontos, hogy a humorista ne legyen figyelmetlen, vagyis legyen eléggé éles szeme és elméje ahhoz, hogy észrevegye ezeket az aranyos vadhajtásokat. Úgy hiszem, már sokan kitalálták, hogy miről is beszélek. Hát persze, hogy Peterdi Pál Tücsök és bogár című rovatáról, amely a Szeszélyes évszakok egyik közkedvelt és tündökletes, kacagásra ingerlő tartozéka. Elvétve a Szabad Föld is „szóhoz jut” benne, de emiatt nem kell szégyenkeznie. Nehéz ugyanis ebből kimaradni. Tudtommal nem indult hivatalos verseny a tekintetben, hogy ki tud Peterdi rovatának „tápanyagául” nagyobb csacsiságot szolgáltatni. A sajtóhibák, a rosszul kiszedett szavak vagy éppen szókihagyások félelmetes értelmetlenségeket képesek létrehozni. A humorista számára viszont éppen ez jelenti az értelme megvilágosodását. Peterdi ugyan maga is a sajtóban, az egykori Ludas Matyiban kezdte gyilkos tallózását, de remek pillanatokat képes szerezni vele a tévénézőknek is. Pedig, ha nagyon elméleti síkon vizsgáljuk, a Tücsök és bogár nem éppen tévészerű produkció, hiszen valójában a szavak és a betűk játéka, s nem a képeké. De maradjunk annyiban: ami jó, az jó, és punktum. Kitérnék azonban a szóban forgó humormagazin egy-két problematikus vonására is. Antal Imre vicceit és általában humorát, tőzsdei nyelven szólva, magasan jegyzik a vicc- és humorpiacon. Talán abban hibázik, hogy főképp a szintén sokoldalú Forgács Gábor oldalán, már-már vonzó bájt kölcsönöz a részegségnek. Azt nem vitatom, hogy a piás emberek közt vannak olyanok, akik kellő szeszfokon tudják kibontakoztatni teljes pompájában a humorérzéküket. De kissé túlteng az alkoholos befolyásoltság szerepe a Szeszélyes évszakok viccalkotói módszerében. Nem ártana egy kicsivel több esélyt adni a józanságnak. Helyet kap az összeállításban a falusi humor is. Ismeretesek ennek az irodalmi hagyományai, írt ilyesfajta kabaréjeleneteket Móricz Zsigmond is, amikor az írók színe-java jobbnál jobb írásokkal vetette meg a lábát a kabarészínpadokon. Nem kevésbé a zeneszerzők kiválóságai is. Ez az idő, évszázadunk eleje volt a kabaré aranykora. Gárdonyi Géza a Göre Gáborhistóriáival még örökbecsű regényeinél is nagyobb népszerűségre tett szert. Ám voltak ennek ellenzői is, mivel parasztcsúfolónak tekintették. Hogyan állunk akkor manapság a rádiókabaré csáti falugyűléseivel, ezen belül Kató nénivel, akit maga a szerző, Ihos József alakít most már a Szeszélyes évszakokban is a takaros fejkendőjében? És milyennek minősítsük Mariskát és Juliskát, két olyan kimagasló képességű, Kossuth-díjas színművésznő alakításában, mint Tábori Nóra és Máthé Erzsi? Vajon ezek a nőalakok, a maguk falusi mivoltában nem a bugyutaság megszemélyesítői és megszólaltatói-e nem kis részben éppen a falusi nézőközönség előtt? Már hallottam a sértődöttség hangjait: néha miért nem két fővárosban élő asszony köszörüli a nyelvét a Mariska és Juliska cserfes szájába adott jobbrosszabb poénokon? Kezdeném ott az aggályok eloszlatását, hogy a két pári asszonyság amolyan Hacsek és Sajó-pótlék, de páros felelgetésük nem alapszik azon az ellentétpáron, amilyen Sajó mindent megmagyarázni akaró buzgalma és Hacsek semmit sem értő, még inkább mindent félreértő vitapartneri alkalmatlansága. E két jellem szembekerüléséből és összeütközéséből szikráznak fel jeleneteikben a poénok. Juliska meg Mariska viszont egyenrangúan adják föl egymásnak a labdát, hogy ezáltal a poénok elsüljenek. Ez így egysíkúbb „felállás”. De aki emlékszik még régebbi Rádiókabarékra, az maga elé idézheti a Hacsek és Sajó kettős vegyes páros változatát, Jenőt és Lujzát, Major Tamás és Psota Irén „halálra röhögtető” előadásában? Lujza ott pesti polgárasszony alakjában döntögette a butaság világcsúcsát. Az új sablon, Mariska és Juliska, vagy pontosabban „Mariskám és Juliskám” azért születhetett meg, mert van hozzá két ilyen nagyszerű színésznőnk. Legnagyobb sikereiket - akárcsak Kató néni - éppen vidéken, jórészt falusi közönség előtt érik el. Jutalmuk a taps és a szívből jövő kacagás. Közhely azt hajtogatni, hogy nehéz időket élünk. De tény, hogy akik megkacagtatnak, ezen könnyűének valamit. S hogy ebből a kegyből a televízió nézőinek is juttatnak? Lelkünk mélyéből kijár nekik a taps. Sas György Ihos József mint Kató néni ! Már megint ott találkoznak a tér sarkában álló nagy kukánál. Akárcsak tegnap vagy tegnapelőtt. Pedig nem beszélték meg, de úgy látszik, valahogy megegyezik az útvonaluk. Talán még azonos időben is kezdik, úgy hajnali öt körül. Most hat óra van. - Jó reggelt - mondja az öreg, hajlott hátú, szemüveges, nyakig felgombolt, kopott, barna ballonkabátos, és leteszi a zsákját. - Jó reggelt - néz rá a másik öreg, rajta sötétkék gumi esőkabát, itt-ott szakadozott, és a fején kajlára konyult, viseltes fekete kalap. - Na, lelt már valamit a tanár úr? - Néhány üveget csak - válaszol a szemüveges -, meg egy pulóvert. Még egész jó állapotban van, csak alul rojtol egy kicsit. - Azt összehúzhatja otthon az asszony. Jön a tél, jó lesz az még a tanár úrnak. - Már többször kértem - csóválja fejét a szemüveges -, hogy ne szólítson tanár úrnak. Mire jó ez? - Tán attól tart, hogy meghallják? - Nem tartok attól, de valahogy nem esik jól. Mikor voltam én már tanár? Egyáltalán voltam-e? Minek erre még emlékeztetni is? - Na jó, hát ahogy akarja... Nem fázik? Hűvös van. Nyirkos, bolond ez az októberi reggel. - Hát ami azt illeti... Nincs melegem éppen. Hiába gombolom össze a ballont, nem ér az semmit. Befúj alá a szél. - Akkor húzza meg ezt - vesz elő egy lapos üveget a kajla kalapú, kisüsti szilva. Tegnap kaptam egy jó emberemtől. - Tudja, hogy sohasem iszom. - Ez még nem ivás. Kortyol belőle, aztán passz. Átmelegíti kicsit. - Nem, köszönöm. - Ahogy gondolja - húz az üvegből a másik, majd kis, nyikkanó nevetéssel teszi el. - Több marad így nekem. Nem igaz? No de lássuk, miből élünk! Melyik régit akarja? Nekem mindegy. - Jó, akkor kezdje maga ott túlfelől, én meg itt, ami közelebb esik hozzám. A szemüveges bólint, átmegy a kuka túlsó végéhez, aztán könyökig belenyúl. Ugyanígy tesz az innenső végénél a kajla kalapos is. - Jó lenne lelni már egy kesztyűt - mondja. - A múltkor is megsebzett valami istenverte fémlemez vagy micsoda. Azelőtt meg penészes befőttbe vagy mibe nyúltam. Talált már valamit? - Egy üveget - mutatja a szemüveges. - Azt nem veszik vissza - pillant oda a kajla kalapos. - Külföldi. Egyszer találtam én is egy ugyanilyet. Az alján még volt egy kis konyak. Hát mit mondjak? Meg se közelítette a kisüstit. A szemüveges nem válaszol, visszacsúsztatja az üveget, tovább keresgél. Szétmállott kis papírdoboz akad a kezébe, kiemeli, megnézi, mi van benne. Egy csomag kávé. Talán ha kétfőzetnyi hiányzik belőle. - Ide nézzen - mutatja vidáman a kajla kalaposnak -, kávét találtam. Még csaknem tele van a zacskó. - Lejárt az már - mondja a másik kicsit irigykedve. - Nem baj. Az asszony átpörköli. Egy kis ereje biztos lesz akkor. - Lehetséges - mondja a kajla kalapos, és belekotor jó mélyen a kukába. - Csak a sok büdös szemét - morogja -, nekem valahogy ma nem jön össze. Emlékszik, tegnap még gyulai kolbászt is leltem? Meg szalonnát. Jó, húsos angol szalonnát. Igaz, kicsit avas volt, de én már megszoktam. Nem is tudom, kitől hallottam, hogy az avas szalonna egészséges. Mit gondol erről a tanár úr? - Hát... nem is tudom. Sok mindent mondanak. Ezt is, azt is. Aztán van is abban igazság, meg nincs is. - Valami igazság mindenben van - mondja meggyőződéssel a kajla kalapos -, csak attól függ, honnan nézzük. Na végre! Valami a kezembe akadt. Egy könyv. Kemény fedelű. Az áldóját, még egész jó állapotban van! - Milyen könyv? - kérdezi felélénkülten a szemüveges. Kihúzza a kezét a kukából, előbbre jön. - Olvassa már el a címét. - Nem látom jól. A múltkor eltörött a szemüvegem. Kinek van pénze újat csináltatni!? - Mutassa - veszi el tőle a szemüveges. - Janus Pannonius versei. Hallja-e, maga kincset talált! - Ki volt ez az illető? - Humanista költő és püspök Mátyás király idejében. Latinul írta a verseit, mégis őt tekintjük az első igazán nagy poétánknak. Figyelje csak, hogy írt! Felolvasok tőle magának valamit. Felőlem olvashatja, de én addig se pihenek. A szemüveges csak bólint erre, lapozgatja a könyvet, majd hangosan olvasni kezd: „Föld a vetett gabonát majd százszor viszszafizesse, / Sok halat adjon a víz, jó levegő madarat. / Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke, / Zárja be végképpen Janus a fegyvereit. / Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét, / Mégis főképpen Pannóniára tekints.” - Ugye, milyen szép? - néz fel a könyvből. - Aha - mondja a kajla kalapos -, aztán adnak ezért valamit? - Nem tudom. Valamit biztosan... -Hol? - Az antikváriumban... Ott vesznek könyveket... De figyelje csak ezt a másikat, amiben a saját lelkéhez ír... Időmértékes versformában írja, most megpróbálom én is úgy felolvasni... „Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál / S bennem az életerő drága zsarátnoka vagy. / Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség / Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet...” - És mégis mennyit adnak ott érte? - szól közbe a kajla kalapos. - Nem sokat. Talán egy százast... - Az tényleg nem sok, habár nem semmi. Tegye bele abba a nagyobb szatyromba. A szemüveges nézi a könyvet. Lapozgatja. Nem tesz eleget a felszólításnak. - Na mire vár - sürgeti a másik -, tegye már bele. - Idehallgasson - mondja a szemüveges -, adja el nekem. - Magának? Van egy százasa? - Az nincs - sóhajtja a szemüveges. - Akkor hát hogyan? Én leltem, az enyém. - A magáé - mondja a szemüveges. - Nahát! Akkor tegye már bele a szatyromba. - Várjon - mondja a szemüveges -, megalkudhatnánk. - A kávé? - néz rá a kajla kalapos. - Az. A könyvért. A másik töpreng. Látszik rajta, hogy adná is, meg nem is. - Adjon még valamit hozzá - mondja. - Mit adhatnék? - Hány üveget gyűjtött? A szemüveges lehajol, a zsákjából kirakosgatja az üvegeket. - Hatot - mondja. - Csak ötöt - mondja a kajla kalapos. - Annak ott be van repedve az oldala. Nem veszik be. - Várjon csak - mondja a szemüveges, és az üvegekre helyezi a pulóvert is. - Így már adja? A kajla kalapú biccent. Szépen, sorban betesz mindent a nagyobbik szatyrába. Aztán a kisebbik szatyrot is hozzámarkolva elindul. - Menjünk ahhoz a másik kukához - szól hátra -, amelyik ott van a bolt előtt. Itt csak az időt vesztegetjük. A szemüveges már nem figyel rá, ismét a könyvet lapozgatja. Aztán megáll egy helyen, és csak úgy magának, hangosan felolvas egy epigrammát: „Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” - Hé, tanár úr! - kiabál a másik a kuka mellől a kajla kalapos. - Jöjjön már, ez itt valóságos kincsesbánya! Ide nézzen! Liszt! Egy nagy zacskóval! Alig pergett ki belőle valami. A szemüveges mintha nem is hallaná. Ott áll, kezében a könyvvel és olvas. Lába előtt a behorpadt, üres zsák. Pannóniára tekints TÓTH-MATHÉ MIKLÓS 1995. NOVEMBER 28.