Szabad Föld, 2008. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
2008-12-05 / 49. szám
Interjú 7.008. december 5. Subád Föld A magyar vidék lapja | Miss Energia a négyzeten A CÍMBELI MEGHATÁROZÁST egyik kollégája írta egy róla készített kép alá. Nagyon találó. A színészszelídítő Keleti Éva fotóművészt, a World Press Photo kiállítás hazai „szülőanyját” idén Príma Primissima-díjra jelölték. Vele beszélgetett Szijjártó Gabriella. - Nem szívesen lennék most a fotósunk helyében: egy fotográfusművészt fényképezni... - Ó, nem kell tartani tőlem, már megtanultam, hogy ilyenkor teljesen kikapcsoljak. - Nem volt ez mindig így: a te kritikai érzéked, munkabírásod, maximalizmusod legendás a szakmában. - Ez a szüntelen tevékenykedés sokakat ingerelt, a konfliktusaim ebből eredtek. Nekem van egy mércém emberségben, tisztességben és szakmában - aki ezt nem érte el, én addig küzdöttem vele, amíg nem volt legalább a közelében. - Ez tényleg nem túl népszerű elv manapság... - A türelem és a tartás nem korunk erénye. Emlékszem, az első napomon a Magyar Fotó Vállalatnál riportra mentem a Láng Gépgyárba Seidner Zoli bácsival, ami annyit jelentett, hogy világosítóként cipelhettem a két hatalmas bőröndjét 50 méter kábellel, két lámpával, az optikákkal, az állványt meg a géptáskát. 47 kiló voltam és nagyon boldog. Máskor két napig ültünk az Elektromos-pálya világítótornyának tetején arra várva, hogy az Árpád híd alatt jöjjön hajó, a hídon legyen forgalom, az égen pedig felhő. Bojár Sanyi képes volt - szó szerint! - egy fából képriportot készíteni. Naponta csodák történtek velem. - Míg sokak előtt 1956-ban kapuk - nemegyszer mögöttük börtönajtók - záródtak be, számodra új lehetőségek nyíltak. Sikerként élted meg? - A forradalom bukása után a Magyar Fotó fele disszidált, így minket, fiatalokat bedobtak a mély vízbe. Rám a kultúra területét bízták. Bevallom, eleinte nem éreztem igazán jól magam a színházakban. - Mikor tört meg a jég? - Annál a bizonyos Tímár József-képnél éreztem meg először, hogy a művészet világában is sokat adhatok." Az ügynök halála című előadáson 1957-ben, a színfalak mögött kaptam el azt a pillanatot, amikor a halálos beteg színész felemeli a két bőröndöt. Kipróbálta, hogy elbírja-e majd a színpadon. Abba a múlandó, soha vissza nem hozható pillanatba annyi, de annyi érzelem sűrűsödött, ott nem csak a látvány reprodukálása történt. - Hogyan boldogultál a színészekkel? Darvas Iván például köztudottan nehéz ember - te pedig albumot készítettél róla. - Az operatőr férjem, Mátray Mihály által sokakat ismertem korábban is, és mindig volt affinitásom ahhoz, hogyan kell bánni a „kicsit bolond” emberekkel. A szakmában az egyes számú alaptételem: nem szabad leértékelned magad, a művész is ugyanolyan ember, mint te. A kölcsönös tisztelet elengedhetetlen - viszont a megbecsülésüket ki kell érdemelni. Például a korrekt játékszabályokkal. Soha nem adtam le olyan képet, ami előnytelen róluk, és amit előtte közösen nem elemeztünk ki. Róna Viktor és Orosz Adél balett-táncosokról nem jelenhetett meg olyan kép, amelyen nem tökéletes a spiccük, még ha a kompozíció egyébként szerintem hibátlan is volt. Ezenkívül a kapcsolatokat ápolni kell, az nem megy, hogy csak akkor keresem őket, ha akarok tőlük valamit. Ruttkai Éva lánya egyidős az én fiammal, tehát mindig tudtunk miről beszélgetni az öltözőben. - A te érdemed, hogy a World Press Photo kiállítást 1975 óta Magyarországon is láthatjuk. - Amikor szerették volna évente a szocialista országokban is bemutatni a világ legjobb fotográfiáit, elsősorban a nagy magyar fotográfuselődök, André Kertész, Robert Cappa, Paul Almási, Moholy-Nagy László miatt döntöttek mellettünk. Igaz, a World Press nemzetközi elnökségének tagja vagyok, és három évig zsűriztem is. Ezalatt nyert Aranyszem díjat Török László Család című képe. Nem kellett érte lobbiznom, a nagyszerű felvétel megnyerte a zsűritagokat. Klasszikus műtermi kép, ovális kivágásban, rajta papa, mama, öcsike és középen egy lány ül meztelenül. Mikor boldogan hazatelefonáltam, a főnököm letorkolt: Éva, neked a kép ellen kellett volna dolgoznod, ez nem vet jó fényt az országra! Hamarosan eljöttem az MTI-től. - Hogyhogy megengedték, hogy cenzúra nélkül, egy az egyben kiállítsátok a nyugatról jött képeket? - Nem egészen így történt. A szabályzat szerint minden döntős képet minden országban ugyanúgy falra kell tenni. A World Pressdelegáció valóban így láthatta a tárlatot, de egy óra múlva, Aczél elvtárs érkezésekor a Szolzsenyicinportrét eldugtuk. Később pedig a tiltott orosz író neve, a képaláírás valahogy „leesett”... - Egész életedben küzdöttél érte, hogy a fotográfiát a megfelelő rangján értékeljék. Győzedelmeskedtél? - Mondjuk úgy: kisebb csatákat nyertem. Ma talán már kijelenthetem, hogy az újságíró és a fotós partner a munkában. Ám abban, hogy valaki pénzt ad egy képért, falra akasztja és műtárgyként kezeli, vagy abban, hogy a múzeumok fényképeket gyűjtenek, még jócskán elmaradunk a nyugati világtól. - Nálad is csupán egy felvételt látok a falon... - Igen, ez az unokámé. Én voltam az utolsó a családban, aki megtudta, hogy fotografál. Sokáig nem akarta, hogy mások előtt kiderüljön, ő a Keleti Éva unokája. Szegényt az ág is húzza, számos pályázaton azért nem indul, mert ott zsűrizem. Matematikus a végzettsége, és a képi világa nagyon eltér az enyémtől, de rettenetesen büszke vagyok rá. - Mikor az Europress képügynökséget vezetted, érdekeltek mások képei, nem csömörlöttél meg? - Amíg dolgoztam, mindig úgy kezdtem a napot, hogy a beérkezett körülbelül 1500 képet átfutottam. Mindenevő vagyok, boldogan néztem végig mindet, a hátborzongató háborúsakat meg az Erzsébet királynő legújabb cipőjéről készült felvételt is. - Nem derogált ez? - Abszolút nem! A fotográfia - az fotográfia. Van jó kép és rossz kép, csakis ez a mérce. (Megújult honlapunkon további fényképeket találnak, és szó lesz arról, mely képeit szereti Keleti Éva.) Keleti Éva szerint a fotografálás a múlandó pillanatok művészete Tímár József, 1959 Eksztázis, 1974 Első úszólecke a Császárban, 1958 Névjegy KELETI ÉVA (1931) fotóművész az ELTE kémia-fizika szakát hagyta ott azért, hogy inkább fényképezést tanuljon. Az MTI-nél levő biztos állásából lépett ki 1976-ban, és az induló Új Tükör képszerkesztőjeként rangot szerzett a fotográfiának a sajtóban. Az Europress képügynökség vezetői székéből vonult vissza. Balázs Béla-díjas és érdemes művész. A Prima Primissima-díj zsűrijének döntése épp megjelenésünk napján lát napvilágot.