Szabad Föld, 2008. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

2008-12-05 / 49. szám

Interjú 7.008. december 5. Subád Föld A magyar vidék lapja | Miss Energia a négyzeten A CÍMBELI MEGHATÁROZÁST egyik kollégája írta egy róla készített kép alá. Nagyon találó. A színészszelídítő Keleti Éva fotóművészt, a World Press Photo kiállítás hazai „szülőanyját” idén Príma Primissima-díjra jelölték. Vele beszélgetett Szijjártó Gabriella. - Nem szívesen lennék most a fotó­sunk helyében: egy fotográfusmű­vészt fényképezni... - Ó, nem kell tartani tőlem, már megtanultam, hogy ilyenkor telje­sen kikapcsoljak. - Nem volt ez mindig így: a te kritikai érzéked, munkabírásod, maximalizmusod legendás a szak­mában. - Ez a szüntelen tevékenykedés sokakat ingerelt, a konfliktusaim ebből eredtek. Nekem van egy mér­cém emberségben, tisztességben és szakmában - aki ezt nem érte el, én addig küzdöttem vele, amíg nem volt legalább a közelében. - Ez tényleg nem túl népszerű elv manapság... - A türelem és a tartás nem ko­runk erénye. Emlékszem, az első na­pomon a Magyar Fotó Vállalatnál riportra mentem a Láng Gépgyárba Seidner Zoli bácsival, ami annyit jelentett, hogy világosítóként cipel­hettem a két hatalmas bőröndjét 50 méter kábellel, két lámpával, az op­tikákkal, az állványt meg a géptás­kát. 47 kiló voltam és nagyon bol­dog. Máskor két napig ültünk az Elektromos-pálya világítótornyá­nak tetején arra várva, hogy az Ár­pád híd alatt jöjjön hajó, a hídon le­gyen forgalom, az égen pedig felhő. Bojár Sanyi képes volt - szó szerint! - egy fából képriportot készíteni. Naponta csodák történtek velem. - Míg sokak előtt 1956-ban ka­puk - nemegyszer mögöttük börtön­ajtók - záródtak be, számodra új le­hetőségek nyíltak. Sikerként élted meg? - A forradalom bukása után a Magyar Fotó fele disszidált, így minket, fiatalokat bedobtak a mély vízbe. Rám a kultúra területét bíz­ták. Bevallom, eleinte nem éreztem igazán jól magam a színházakban. - Mikor tört meg a jég? - Annál a bizonyos Tímár Jó­­zsef-képnél éreztem meg először, hogy a művészet világában is sokat adhatok." Az ügynök halála című előadáson 1957-ben, a színfalak mögött kaptam el azt a pillanatot, amikor a halálos beteg színész fel­emeli a két bőröndöt. Kipróbálta, hogy elbírja-e majd a színpadon. Abba a múlandó, soha vissza nem hozható pillanatba annyi, de annyi érzelem sűrűsödött, ott nem csak a látvány reprodukálása történt. - Hogyan boldogultál a színé­szekkel? Darvas Iván például köztu­dottan nehéz ember - te pedig albu­mot készítettél róla. - Az operatőr férjem, Mátray Mihály által sokakat ismertem ko­rábban is, és mindig volt affinitá­som ahhoz, hogyan kell bánni a „kicsit bolond” emberekkel. A szak­mában az egyes számú alaptételem: nem szabad leértékelned magad, a művész is ugyanolyan ember, mint te. A kölcsönös tisztelet elengedhe­tetlen - viszont a megbecsülésüket ki kell érdemelni. Például a korrekt játékszabályokkal. Soha nem ad­tam le olyan képet, ami előnytelen róluk, és amit előtte közösen nem elemeztünk ki. Róna Viktor és Orosz Adél balett-táncosokról nem jelenhetett meg olyan kép, amelyen nem tökéletes a spiccük, még ha a kompozíció egyébként szerintem hibátlan is volt. Ezenkívül a kap­csolatokat ápolni kell, az nem megy, hogy csak akkor keresem őket, ha akarok tőlük valamit. Rutt­­kai Éva lánya egyidős az én fiam­mal, tehát mindig tudtunk miről beszélgetni az öltözőben. - A te érdemed, hogy a World Press Photo kiállítást 1975 óta Ma­gyarországon is láthatjuk. - Amikor szerették volna évente a szocialista országokban is bemu­tatni a világ legjobb fotográfiáit, el­sősorban a nagy magyar fotográ­fuselődök, André Kertész, Robert Cappa, Paul Almási, Moholy-Nagy László miatt döntöttek mellettünk. Igaz, a World Press nemzetközi el­nökségének tagja vagyok, és három évig zsűriztem is. Ezalatt nyert Aranyszem díjat Török László Csa­lád című képe. Nem kellett érte lob­biznom, a nagyszerű felvétel meg­nyerte a zsűritagokat. Klasszikus műtermi kép, ovális kivágásban, rajta papa, mama, öcsike­­ és közé­pen egy lány ül meztelenül. Mikor boldogan hazatelefonáltam, a főnö­köm letorkolt: Éva, neked a kép el­len kellett volna dolgoznod, ez nem vet jó fényt az országra! Hamarosan eljöttem az MTI-től. - Hogyhogy megengedték, hogy cenzúra nélkül, egy az egyben kiál­lítsátok a nyugatról jött képeket? - Nem egészen így történt. A szabályzat szerint minden döntős képet minden országban ugyanúgy falra kell tenni. A World Press­­delegáció valóban így láthatta a tárlatot, de egy óra múlva, Aczél elvtárs érkezésekor a Szolzsenyicin­­portrét eldugtuk. Később pedig a til­tott orosz író neve, a képaláírás va­lahogy „leesett”... - Egész életedben küzdöttél érte, hogy a fotográfiát a megfelelő rang­ján értékeljék. Győzedelmeskedtél? - Mondjuk úgy: kisebb csatákat nyertem. Ma talán már kijelenthe­tem, hogy az újságíró és a fotós partner a munkában. Ám abban, hogy valaki pénzt ad egy képért, falra akasztja és műtárgyként ke­zeli, vagy abban, hogy a múzeu­mok fényképeket gyűjtenek, még jócskán elmaradunk a nyugati vi­lágtól. - Nálad is csupán egy felvételt látok a falon... - Igen, ez az unokámé. Én vol­tam az utolsó a családban, aki meg­tudta, hogy fotografál. Sokáig nem akarta, hogy mások előtt kiderül­jön, ő a Keleti Éva unokája. Sze­gényt az ág is húzza, számos pályá­zaton azért nem indul, mert ott zsű­rizem. Matematikus a végzettsége, és a képi világa nagyon eltér az enyémtől, de rettenetesen büszke vagyok rá. - Mikor az Europress képügy­nökséget vezetted, érdekeltek mások képei, nem csömörlöttél meg? - Amíg dolgoztam, mindig úgy kezdtem a napot, hogy a beérkezett körülbelül 1500 képet átfutottam. Mindenevő vagyok, boldogan néz­tem végig mindet, a hátborzongató háborúsakat meg az Erzsébet ki­rálynő legújabb cipőjéről készült felvételt is. - Nem derogált ez? - Abszolút nem! A fotográfia - az fotográfia. Van jó kép és rossz kép, csakis ez a mérce. (Megújult honlapunkon további fényképeket találnak, és szó lesz arról, mely képeit szereti Keleti Éva.) Keleti Éva szerint a fotografálás a múlandó pillanatok művészete Tímár József, 1959 Eksztázis, 1974 Első úszólecke a Császárban, 1958 Névjegy KELETI ÉVA (1931) fotóművész az ELTE kémia-fizika szakát hagyta ott azért, hogy inkább fényképezést tanul­jon. Az MTI-nél levő biztos állásából lépett ki 1976-ban, és az induló Új Tükör képszerkesztőjeként rangot szer­zett a fotográfiának a sajtóban. Az Europress képügynökség vezetői székéből vonult vissza. Balázs Béla-díjas és érdemes művész. A Prima Primissima-díj zsűrijének döntése épp megjelenésünk napján lát napvilágot.

Next