Szabad Föld, 2020. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2020-05-15 / 20. szám

2020. május 15. ♦ A vidék családi hetilapja 12 Történetek Más a fontossági sorrend LASSAN HAT ÉVE folyamatosan utazik Harmincz Rita, vagy ahogy blogjának olvasói ismerik, A sárga ruhás lány. Világjárása közben két könyvet is írt, harmadmagával dokumentumfilm-sorozatot készített, korábban csoportokat kísért Indonéziába, előadásokat tart, utazási tanácsokat ad. Mára fáradhatatlan feleség és édesanya is lett, aki Indonézia és Magyarország között kulturális hidat épít. okán feltették már a marke­ting-menedzsment szakirá­nyon végzett közgazdász­nak a kérdést: mi volt a fordulópont, netán válság az életé­ben, ami miatt úgy döntött, hogy jól megszokott budapesti életét, kilenc éven át tartó céges munkáját feladja, és szó szerint nekivágott a nagyvi­lágnak? A Letkésről származó Rita erre mindig elmosolyodik, hisz a mai napig a legtöbben azt gondolják, hogy csakis azért adhatta el a lakását és utazott Ázsiába, mert boldogtalan vagy elégedetlen volt. „Csupán őszinte voltam magam­hoz: valóban ezt akarom, ez az életutam? Az állandó rohanás, a meetingek, a megfelelni akarás? Hogy szó szerint elmenjen mellet­tem az élet? Megértettem, hogy a multivállalat világa felemészt, be­darál, elcsendesíti a bennem élő gyermek kíváncsiságát. ” Elhatározta, úgy fog elutazni egye­dül, hogy nincs semmi mása, csak ideje, hogy nem kell sietnie sehová, nem kell könyörögnie a munkahe­lyén évente két hét szabadságért. Szerette volna megtapasztalni, ho­gyan élnek mások, milyen a világ, szeretett volna elveszni a természet­ben, búvárkodni a tengerben, megis­merni idegen kultúrákat, embereket. Akkor még maga sem sejtette, hogy ebből az elhatározásból hivatá­sos világjárás, erre épülő új élet, két könyv, karrier, szerelem és családala­pítás lesz. Ahogy Rita magyarázza, konkrét tervei egyáltalán nem voltak, attól sem tartott, mi lesz, ha feléli a tarta­lékait, egy egész lakás árát hisz mindig is keményen dolgozott. A huszonévesen Angliában töltött évek megtanították arra, hogy két lábbal álljon a földön, bízzon a ké­pességeiben, munkát vállalni pedig bárhol tud. „Egyáltalán nem riasztott, hogy mindenemet eladtam, az sem za­vart volna, ha az utazásaim végén semmim sem marad. Inkább azt éreztem, évek múlva azt sajnál­nám, hogy meg sem próbálok az álmaimnak élni. Visszatekintve már azt mondanám, a merészség, a kitartás mellett egy adag szeren­cse is kellett ahhoz, hogy ma ott tartsak, ahol szeretnék. Jókor in­dultam útnak, akkor, amikor az Európai Unióhoz való csatlakozás utáni években már a levegőben volt egyfajta változás, erős vágy élt a fiatalokban, hogy külföldre menjenek, hogy kitörjenek, világot lássanak, ne a mókuskereket vá­lasszák. De nálunk, Magyarorszá­gon még nem nagyon volt arra példa, hogy valaki a közösségi médiában ossza meg ennek a fajta életvitelnek a tapasztalatait, pozi­tívumait vagy épp nehézségeit. Azt gondolom, azért lettem sikeres és lett hirtelen tízezres olvasótá­borom, mert valami eltitkolt vá­gyat szólítottam meg az emberek­ben, emellett már csak hab volt a tortán, amikor 2015-ben a Petőfi rádió népszerű Talpra, magyar! című műsorától megkerestek azzal, hogy heti egyszer jelentkez­zek be és meséljek. ” Amikor Rita négy hónap megállás nélküli utazás után Bálira érkezett, nemcsak feltöltődést talált a sokszí­nű szigeten, de egy olyan kultúrát, életvitelt is, amilyenre mindig is vá­gyott. A helyiek kedvessége, vendég­szeretete, a klíma, a természet, amely ott várt rá, magával ragadta, így itt telepedett le, megtanulta a nyelvet. Úgy beleásta magát Indonézia vilá­gába, olyan helyismeretre tett szert, hogy 2016-ban megkereste egy uta­zási iroda azzal, kísérjen turistákat Balira. Ebből értette meg, hogy a tu­dása, tapasztalatai másnak is hasz­nosak lehetnek. Nem sokkal később - egy motorbaleset utáni lábadozás közben - írta meg első, Hogyan let­tem világutazó (és hogyan lehetsz te is)? című könyvét. Rita, a kötet népszerűségének kö­szönhetően, ügyesen vissza tudta forgatni a bevételt, és most már azt vette figyelembe egzotikus utazásai kiválasztásakor, hogy az adott cél­pont másokat is érdekelhet-e. Az el­telt időszakban Báli címmel újabb könyv született, amelynek díszbemu­tatóját a magyarországi Indonéziai Nagykövetségen tartották meg. Az Indonézia négy arca című dokumen­­tumfilm-sorozatot harmadmagával forgatta a szigetvilág törzseiről, ősi hagyományairól, ez is nagy népsze­rűségnek örvend. Végül sikerült ki­alakítania magának egy olyan sza­bad életvitelt, amelyhez társat is ta­lált másfél évvel ezelőtt. Rita férje magyar fotóművész, szintén Indonéziában él, a család egyelőre máshol el sem tudná kép­zelni a jövőjét. Kislányuk érkezése talán kicsit átformálja a mindennap­jaikat, de alapvetően nem fog változ­ni semmi. „Az elkövetkezendő néhány évben a legtöbb időt a családommal sze­retném tölteni. A könyvírás mel­lett ugyan online munkák is vár­nak rám, de egy olyan csodálatos szakaszát éljük az életünknek, aminek minden percét ki szeret­nénk használni. Az utazás termé­szetesen ugyanúgy megmarad, hisz Indonézia a világ egyik leg­több szigettel rendelkező országa, ahol keleten még naponta cipelik a friss ivóvizet, míg Balin több ezer litert használnak el csak egy ötcsillagos szálloda medencéjéhez. 700 nyelv, 260 millió ember, óriá­si és változatos ország mind ter­­mészetileg, mind népcsoport szempontjából, van még mit be­járni nekünk is. Nagyon szeret­ném, ha a kislányunk egy olyan világban nőhetne fel, ahol látja, mennyire sokszínűek az emberek, mennyire másfélék vagyunk, és annak ellenére, hogy érnek minket negatívumok, kudarcok, igenis képesek vagyunk együtt élni, jót tenni, segíteni. Én azt szeretném a kislányunknak megtanítani, hogy milyen a való élet, hogyan kell túlélni, boldognak lenni, és ho­­ gyan tudunk emberek maradni bármely körülményben. ” És hogy mit tanult Rita az elmúlt hat évben? Leginkább azt, hogy mennyi­re szép, de egyben rögös is saját magunknak kitaposni az utat, hogy nem érdemes kőbe vésve megtervez­ni az egész életünket, hisz pont az az izgalmas benne, hogy váratlan for­dulatok, buktatók várnak ránk, ame­lyekből képesek vagyunk felállni, építkezni, előre menni. „Közhelyesen hangzik, de tényleg meg kell élni az adott pillanatot, hisz nem tudhatjuk, vajon felébre­­dünk-e holnap. Itthon korábban mindig úgy éreztem, az a társa­dalmi elvárás, akkor vagyunk va­lakik, ha van egy jó munkahe­lyünk, sok pénzünk, vadiúj autónk, telefonunk, lapos tévénk. Pedig a halálos ágyunkon nem az fog számítani, hogy milyen anyagi javakat birtokoltunk, hanem az, milyen élményekkel gazdagod­tunk, milyen emberi kapcsola­taink voltak, hogyan fejlődtünk, nőttünk, mit hagyunk hátra, mit tanítottunk a gyermekeinknek. ” Balogh Boglárka Harmincz Rita és családja Indonéziában él - el sem tudnák képzelni máshol az életüket FOTÓK: HARMINCZ RITA

Next