Szabad Föld, 2022. július-december (78. évfolyam, 26-52. szám)

2022-12-23 / 51-52. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2022. december 23. Interjú 2 - Szeged környékén, a tápé-kutasi tanyavi­lágban nőtt fel. Milyenek voltak a régi kará­csonyok? - Ragyogóan szép gyerekkorom volt. A tanyavidéken eltöltött éveim mindmáig a legszebbek, nélkülük nem lennék az, aki va­gyok. Csodálatos természeti környezetben, kedvenc háziállatokkal körülvéve, erős szülői szeretetben nőttem fel. Annak dacára, hogy szegényesen éltünk, semmiben nem szenved­tünk hiányt. Emlékszem a családi összejöve­telekre, melyek közül karácsony koronaként emelkedett ki. Ilyenkor megállt az idő. Tar­tottuk a böjtöt, szenteste zöldségből álló bableves és mákos metélt került az ünnepi asztalra, csemegének pedig mézes alma vagy dió. Éjfélkor azért egy kis kocsonya is bele­fért. Ahogy sötétedett, édesapám meggyúj­totta a gázlámpát, melynek fényénél olvas­gattunk. Odahaza rengeteg könyvünk volt, ötévesen már a Grimm fivérek és Benedek Elek meséit olvastam. Később Gárdonyi és Jókai regényeit, és imádtam Móra Ferencet, akivel kántortanító édesapám jó barátságban volt, együtt régészkedtek a tápé-lebői ásatá­sokon. - Karácsonyfát is állítottak? - Nekem az volt a legkedvesebb ajándék. A tápé-kutasi tanyai iskola szolgálati lakásá­ban laktunk, télen csak az étkezőt és a kony­hát tudtuk fűteni egy hatalmas sparhelttel, itt zajlott az ünnepi készülődés. Édesanyám saját kezűleg készítette a szaloncukrot, amit az előző évekből gondosan megőrzött fényes papírkákba csomagolt. Minden áthallatszott a másik szobába, s én az apró zajokból, pa­­pírzizegésből sejtettem, mi történik odaát. Nálunk a Jézuska hozta a karácsonyfát. Szü­leim titkolóztak, a fenyőt éjszaka díszítették fel. Édesapám mestere volt az illúziókeltés­nek, a csengőre madzagot erősített, amit a gyékényszőnyeg alatt elvezetve a lábára kö­tött, és így tudott kellő időben csengettyűzni.­­ Nekem is hasonló élményeim vannak. Egyszer azonban az éjszaka kellős közepén lebucskázott a karácsonyfa a földre, én pedig felébredtem, és csak néztem kerek szemekkel. De a lényeg soha nem suhanhat el: hinni kell a Jézuskában... - Még akkor is, ha már nem vagyunk gyerekek. Tudja, a szeretetet felülről kapjuk. Ez nemcsak a szülői szeretet formájában nyilvánul meg, hanem a zene jóvoltából is, amit a férjem Isten szeretetének tart. Márpe­dig akkor én duplán részesültem ebben az égi adományban. - És vegyük hozzá a közönség szeretetét is... - Valóban, a színpadon állva ezt is érzem. Megöleljük egymást. - Mi maradt a régi emlékekből? Áll még a kutasi iskolaépület? - Szerencsére nem lett az enyészeté, most egy vadásztársaság tulajdonában van. Nem­csak nosztalgiázni megyek vissza oda időn­ként, hanem az artézi kút kristálytiszta vi­zéért is, amilyet szerintem sehol a világon nem lehet találni. Szeretek ott lenni. A ter­mészet még érintetlen. Megnyugtat a béke és a csend. Hallom a levegő áramlását, a mé­hecskék zümmögését, a patak csordogálását. Ilyenkor megrohannak az emlékek. Nem szégyellem a könnyeimet sem. Édesanyám Szeged-Petőfitelepen lakott, egy éve hagyott itt bennünket. Hónapokig tartott, mire erőt tudtam venni magamon, hogy elrendezzem a háza sorsát. - És őrzi a szívéhez nőtt tárgyait... Miért fontosak ezek? - Azért, mert tisztelem a múltat. A tibetiek szerint nem szabad a tárgyakhoz ragaszkod­nunk. Az lehet, de nekem minden egyes darab a múltról mesél. A családi relikviákat különö­sen értékesnek tartom. Nagyszüleim közül csak az anyai nagymamámat ismerhettem, így érthetően nagy kincs számomra a díszes fado­bozba helyezett esküvő koszorúja és fátyla. A lakásomban fő helyen áll a régi zongorám. De semmi pénzért nem válnék meg az olva­sómtól, az abakuszomtól, a háromkerekű bi­ciklimtől, vagy a keresztanyámtól kapott, kézzel hímzett kalocsai fellépőruhámtól sem. Ezek is láthatók a pályafutásom ötvenedik évfordulójára rendezett életmű-kiállításon, a mohorai Tolnay Klári Emlékházban. - Említette, hogy a tanyavidéken eltöltött évei az egész életét megalapozták. Más az értékítélete? Más a mentalitása? Más a hoz­záállása? - Mindegyik igaz. Egészen másként ala­kult volna a pályám, ha a hangos nagyváros­ban születek. Minden ember számára nagyon fontos a szabadság. Ahogyan Petőfinek a végtelen rónaság jelentette a lelke szárnyalá­sát, úgy nekem is meghatározó élmény volt, hogy lássam felkelni és lenyugodni a napot. A természet makro- és mikrovilágáról nem is beszélve, ami ráébresztett arra, hogy milyen fantasztikus világban élünk. Hát ezzel a ne­veltetéssel, élménycsomaggal, elkötelezett­séggel repültem én el a tanyáról. - És meghódította a világot, hihetetlen karriert futott be! De sosem felejtette el, hon­nan jött, reálisan tudta kezelni a sikereit, alázattal, tisztelettel viseltetett feladatai iránt. Ahogy a szülői házban, a környezeté­ben tanulta. - Teljesen jól látja, Tibor. Én sem tudnék mást mondani. Mert ez így van. Nem vagyok senkinél sem különb, pusztán arról van szó, hogy én így érzem jól magam. Megtalálom a békémet a zenében, a nyugalmamat a fellé­péseken. Életbevágóan fontos az is, hogy le­gyen hitem, hiszen amikor a színpadon állok, csak magamra és a Jóistenre számíthatok. - Ezért mondta egyszer, hogy „lelki sztrip­tíz a színpadon állni”... - Abszolút! Japánban egyszer előfordult, hogy kíséret nélkül rázendítettem egy magyar népdalra. Nagy sikerem volt, hiszen tudta a publikum, ez milyen embert próbáló teljesít­mény. Ám idáig eljutni nem könnyű. Engem ma is a tudásvágy sarkall, és ha ez abbama­rad, akkor az énekléstől is elbúcsúzom. Szá­momra a tanulás, a felkészülés nem gyötre­lem, hanem boldogság. Persze vannak nehéz zenedarabok, melyeket számtalanszor ismé­telni kell, és még akkor sem tudja az ember, de a kitartás, a szorgalom, a kőkemény munka előbb-utóbb meghozza a várt eredményt. Egy énekesnek a torkában van a hangszere - sőt az egész teste a hangszere! -, de előfordulhat, hogy nincs tökéletes állapotban, hiába állítja a színpadi nyugalmat, ilyenkor a profizmus átsegítheti a nehézségeken. - Pályája kezdetén, az 1970-es évek elején gondolta volna, hogy ilyen bámulatos karriert fut be? - Én mindig addig nyújtózkodtam, amed­dig a takaróm ért. Nincs bennem elégedet­lenség, hogy ez vagy az a szerep kimaradt a repertoáromból. Csak az számít, amit eléne­keltem, s ha újból kezdeném, ugyanígy csi­nálnám végig. Beleszámítva a nyilvánosság­ra nem tartozó magánéleti szenvedéseimet is, hiszen azok is formálták, érlelték a személyi­ségemet - szerencsére elég erős voltam ahhoz, hogy mindet túléljem. Ehhez a pályá­hoz fantasztikus belső fűtöttség, energia szükséges, s büszkén mondhatom, hogy ezeket az őseimtől örököltem. - A hatványozott erő, az emberi tartás a mélypontokon is átlendítette? - Hogyne. Ha úgy éreztem, hogy magával ragadott az ár, megkaptam az isteni segítsé­get. Szerintem hit nélkül nem létezhet ko­moly művész. Nekem van hitem. Amikor bánt valami, leülök a zongorához, és kikala­pálom magamból a hántást. Sokszor képes voltam egész nap játszani, mígnem egyszer csak megtisztult a lelkem. A zene számomra lelki üdvösség.­­ Nem kérdés, hogy a zene, az énekhang gyógyít! - Ebben én is biztos vagyok. Japánban sokat koncerteztem, lemezeket is készítettem. Egyszer odajött hozzám egy férfi, és elmesél­te, milyen nehezen tud elaludni a kisfia. De amikor feltette neki az egyik felvételemet, csoda történt: a gyerek abbahagyta a sírást, és varázsütésre elaludt. Attól kezdve minden este az én hangom töltötte be náluk a háló­szobát, nem győzött hálálkodni nekem. Érez­tem a felém áradó szeretetet. A fellépéseimen is azonnal látom a közönségen, hogy könnyű vagy nehéz lesz őket magammal vinni. - Természetes volt önnek, amikor José Carrerasszal, Plácido Domingóval vagy Luciano Pavarottival énekelt, vagy megcsípte magát, hogy ez tényleg igaz? - Énekversenyen edződtem, volt bennem bátorság. Azt gondoltam, ha tudok valamit, abból csak jó dolog sülhet ki. Carreras az első pillanattól kezdve a testvérének tartott, de Domingo és Pavarotti is nagyon kedves volt. Attól, hogy világsztárokkal énekelhet­tem, megsokszorozódott az erőm és a tudá­som. A legnagyobbak mindig a legszeré­nyebbek. Mitől kellett volna félnem?­­ Manapság mi foglalkoztatja? - Tervezni nemigen lehet. Idén kevesebb fellépésem volt, de nem is bánom, mert elég nagy lelki, fizikai és szellemi megterhelésen vagyok túl. A következő évben főleg szóló­koncertek várnak rám. Karbantartom magam, mindennap tornázom és tibeti jógagyakorla­tokat végzek. Férjemmel együtt indonéz energiagyógyászattal is foglalkozunk, a hu­szonegyből a húszas szintnél tartunk. A raj­tam keresztüláramló univerzum energiájával nemcsak magunkat, hanem másokat is képe­sek vagyunk tisztítani, kvázi gyógyítani. - Akkor most jól van? - Igyekszem jól lenni. A rossz után min­dig jó jön. Borzák Tibor Fentről kapjuk a szeretetet ! BRAVÚROS nemzetközi karriert futott be, világsztárokkal szerepelt egy színpadon, de megmaradt ugyanolyan alázatosnak és szerénynek, mint amilyen egykoron volt. Nehéz lelki utazáson van túl, ám a napi jóga és az indonéz energiagyógyászat segített neki. Tokody Ilona Kossuth­­díjas operaénekessel, a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusával, a Magyar Állami Operaház mesterművészével, a Halhatatlanok Társulatának örökös­­ tagjával beszélgettünk.

Next