Szabad Ifjuság, 1954. április-június (5. évfolyam, 77-153. szám)
1954-04-01 / 77. szám
3 Sohsem felejtem Emlékeimben él ma is a kép — az este: fagyos eső verdeste fönn az ajtó ablakát, a pince vak mélyén szorongva és remegve bújtunk menekülő, riadt vadak gyanánt. Dongott a föld, vonaglott olykor, akna robbant, s akár az ütleg, csattogott a német tiszt szava — nem tudtuk, hogy mi vár ránk, féltünk, hogy e roppant rengéstől összeomlik otthon és haza. Álmodtunk tán? — Vagy szenvedéseink jutalma csillant elő a barna grúz lány szemén, aki belépett fegyverét kezében tartva, mint eleven, valóra varázsolt remény? — Először éreztem forró szeled, szabadság — sohsem felejtem már a barna grúz lányt, s a többit! — kik jöttek s kenyerük, kedvük adták, mikor füstölve még a harc pernyéje szállt. Sohsem felejtem már az évek drága csokrát, a rügyet bontó, víg tavaszi ébredést, akár szabadult rab, föllélegzett az ország, új kézben új földet kóstoltak az ekék. A győzelem napjaiért vitt hősi harcok példázva-fűtve friss erőt adtak nekem, kemény vagyok! — riaszthatnak kufát acsargók, a gyávaság karja nem sápad szivemen! Emlék, égő emlék nekünk a szabadulás, a lángja századokra átlobog — hevít, lénnyel ragyogja be a népek harcos útját, tüzében acélossá edzi fegyverit. Égő emlék! Sztálin gyújtotta! — Versem zengje magasba törve, mint több éve az öröm — nevét tükrözze népem minden álmaterve, ragyogjon ott a boldog, tündöklő jövőn. Bihari Sándor „SZENTIVÁNÉJI ÁLOM" Shakespeare „Szentivánéji álom" című halhatatlan remekművét nagy sikerrel tartja műsoron a pécsi Nemzeti Színház. Képünkön a darab egyik jelenetében Mátray Máriát láthatjuk Titánia szerepében; a szamárrá változott Zubolyt Buss Gyula alakítja (Magyar Fotó — Pálmai Simoné felvétele) IQOQ április elsején kerügyetlen és megdöbbentő váratlansággal, tele sokrétű alkotó vággyal és tervvel, meghalt A. Sz. Makarenko, a szovjet korszak legnagyobb pedagógusa. A gyermekfilmek gyárába utazott a moszkvai helyiérdekű vonaton, hogy megbeszélje egyik új forgatókönyvét. Három és fél évtized csodálatos szépségű és gazdagságú, páratlan erőfeszítésekkel teli alkotómunkájában megviselt szíve azonban cserbenhagyta. Kilépve a kocsiból, alébten esett össze, s csak annyit mondott még a körülötte állóknak: „Makarenko... író ... vagyok.” Szívizomszakadás — állapították meg az orvosok. És másnap a Pravdában, s valamennyi szovjet újságban megjelent a Szovjet Írók Szövetségének búcsúztatója: „Műveinek minden soráért megküzdött, minden szava mögött ott állt egész élete, egész hősi munkája. Valóban szivének, a hazafi, a harcos, a pedagógus, s a művész nagyszerű szívének vérével írt... élenjáró, újító, igazi forradalmár volt." Temetésének napján ezrek gyűltek össze a végtelen szovjet föld minden sarkából: fiai és lányai, mérnökök és nevelők, tudósok és katonatisztek, szakmunkások és színészek, hogy búcsút vegyenek atyjuktól. Az „Új ember kovácsá”-nak és az „Igor és társai”-nak hősei búcsúztak attól, aki nemcsak a regény lapjain formált belőlük hősöket, hanem életét szánta arra, hogy a szovjet haza hű fiaivá nevelje őket. Az átkos múlt által legmélyebbre taszított csavargókat, utcagyerekeket, fiatal bűnözőket a legmagasabbra emelte. A szocialista ember, a bolsevik jellem, a kommunista erkölcs magaslataira. A temetés utáni napok egyikén összeült a Szovjet Írók Szövetségének pártszervezete. Egy napirendi pont tárgyalására azonban nem került sor. Ez a napirend így hangzott: A. Sz. Makarenko kérelme arról, hogy vegyék fel a bolsevik párt tagjai sorába. Nem volt hát tagja a pártnak, amikor meghalt, de kevés igazabb katonája volt Lenin és Sztálin pártjának, mint ő. „A párttal való kapcsolatom érzése, a vele való állampolgári és emberi, politikai és erkölcsi egységem régen elmosták és kiegyenlítették ennek a szónak csengését, hogy pártonkívüli” — írta nem sokkal halála előtt. Azóta 15 év telt el. S műveinek jelentősége a kommunista nevelés ügye számára egyre szélesebben tárul fel s egyre messzebb terjed a Szovjetunió határain túl. Bízvást elmondhatjuk, hogy ott, ahol alkotó gondolat fogan a kommunista nevelés gyakorlatában — akár iskolákról, akár ifjúsági szövetségről essék is szó — ott Makarenko feltétlen segítő és tanácsadó. Egyik tanítványa, aki a Nagy Honvédő Háború idején életét adta a szovjet hazáért, azt mondta róla, hogy Makarenko életművéről írni annyit jelent, mint fiaink és leányaink ezreiről írni, s azokról a milliókról írni, akiket könyveivel és hősi életének példájával megragadott. Hazánkban is kevesen vannak olyanok, akiknek az ifjúság nevelésén munkállkodva ne váltak volna kézikönyvükké Makarenko regényei és pedagógiai tanulmányai. Gorkijon kívül talán nincs még szó, aki olyan szenvedélyes szeretettel ábrázolta volna az új társadalom emberét, s aki olyan megragadó erővel beszélt volna a kommunista nevelés örömeiről, győzelmeiről s gondjairól, mint ő. Szüntelenül hallotta és ismételte, hogy csak a szocialista társadalom virágoztatja fel az ember egyéniségét, bontakoztatta ki erkölcsi szépségét, teremti meg egymás közti kapcsolatainak új, magasabbrendű formáit. Az „Igor és társaidban már kristálytisztán csillog az az örömteli gyermekközösség, amelynek tagjait a kommunista erkölcs és magatartás teszi széppé, s amelynek megteremtésére Makarenko életét szánta. Százakban és ezrekben érlelődik meg hazánkban is Makarenko nyomán a vágy, hogy az új ember kovácsolásának szenteljék életüket. Százak és ezrek értették meg művei nyomán a sztálini szavak igazát, hogy az ifjúság a mi jövőnk, a mi reménységünk s nincs szebb feladat, mint a jövő alakítói közé tartozni. Legyenek hát a mi ifjúságunk nevelői számára is szállóigévé Makarenko szavai: „Gyönyörű munka az új ember alkotásának műve. Sok gyönyörűség várt benne. Köszöntöm a pártot, amely ezt a boldogságot és örömet adta nekünk” Makarenko pedagógiai nézeteiről sokat írtak már és még sokat is írnak majd, hiszen az ő művei általánosítják a legteljesebben, tudományos színvonalon és megragadó művészi formában a kommunista nevelés tapasztalatait a Szovjetunióban. De essék itt még néhány szó Makarenkóról, az emberről. Makarenko egyike azoknak a szovjet nép mélyéből, sűrűjéből felnőtt tehetségeknek, tudósoknak, akiknek alkotó erejét a szovjet hatalom, a szocialista rend bontakoztatta ki, s a párt, a marxizmus-leninizmus eszméi termékenyítették meg. Az Októberi Forradalom nyitotta meg a vasúti munkás fia, az egyszerű néptanító előtt az új ember nevelésének azokat a távlatait, amelyekről ő maga írta, hogy szinte részegítőek voltak. Sikereinek forrása épp abban van, hogy pontosan meglátta, milyen beláthatatlan lehetőségeket tárt fel az új társadalom az ember nevelése számára. Aángoló szovjet hazafi volt. Magával ragadó büszkeséggel tudott írni a szovjet hazáról, a szovjet népről s műveinek minden oldaláról, a szabad emberiség, a világ eljövendő arca néz az olvasóra. „Én nem kiagyaltam a hőseimet — írja — munkásosztályunkban, az orosz népben mindig láttam és látom a dús erőket, a bonyolult egyéniségeket, az értelem és szív finom rezdüléseit, életemet nagyszerűnek, erősnek, hősi tettekre képesnek ismerem.” Mélységesen politikai ügynek tekintette az ifjúság nevelését, s mindig az elsők között felelt tettekkel a párt hívó szavára. Segítséget az elhagyott gyermekeknek — adta ki a párt 1920-ban a jelszót, s Makarenko átvette a Gorkij-telep vezetését. 1925-ben, a szovjet tanítók első kongresszusán Kalinin elvtárs a párt és a szovjet kormány nevében az új ember nevelésének fontosságáról beszélt, s Makarenko hozzáfogott az „Új ember kovácsa” megírásához. 1936-ban a szovjet kormány törvényrendeletet tett közzé a szovjet család megszilárdításáról és Makarenko feleletül megírta a „Szülők könyvé”-t. Amikor 1939-ben megjelentek a Bolsevik Párt XVIII. kongresszusának tézisei amelyekben a párt megfogalmazta a kommunista nevelés jelentőségét a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet idején . Makarenko szinte napok alatt nagy cikket írt és előadást tartott a kommunista erkölcsről, kommunista magatartásról. S így lehetne végig követni életének minden mozzanatát, a szovjet nép, a párt ügye szolgálatának nagyszerű útját. Növendékei elmondják róla, hogy asztalán állandóan ott volt Lenin beszéde a Komszomol III. kongresszusán és szüntelenül tanulmányozta Lenin, Sztálin műveit. Ezért tudott acélosan egyszerű maradni, amikor kíméletlen harcot vívott a marxista köntösbe öltözött burzsoá pedagógiai nézetek ellen és ezért írhatta nyugodtan és mélységes meggyőződéssel e harcai közepette egyik levelében: .... Sztálin is a mi oldalunkon van". Makarenko nyughatatlan, szüntelenül kutató és teremtő — alkotó volt. Ötvenegyéves korában halt meg és ebből harminckettőt neveltjei között töltött el, ebből is tizenhatot a szovjet korszakban. Szenvedélyes belső tűz ösztönözte arra, hogy szüntelenül tökéletesítse* * munkáját, a kommunista nevelés módszertanát, hogy egyre új és új utakat törjön, új nevelési módszereket alkosson. „Csak egytől akarom önöket meggyőzni: — mondotta hallgatóinak — merészeknek kell lenniök, s alkotniok kell." Hajlíthatatlanul követelő és igényes volt, elsősorban önmagával szemben. Növendékeinek nem nézte el semilyen mulasztását, s minél tökéletesebb volt egy neveltje, annál többet követelt tőle. Hibátlan, teljes emberi szépségükben ragyogó fiatalokat akart nevelni és ezt meg is tette. Másfél évtizedig úgy élt, mint növendékei, velük kelt és dolgozott s csak zajuk sodrában tudott írni. Ahogy tréfásan írta, értük és miattuk nem ért rá negyvenéves koráig megnősülni.Makarenko életműve a szovjet kultúra kiemelkedő értékei közé tartozik s méltóan övezi ma őt az egész szovjet nép szeretete és megbecsülése A párt és kormány kezdettől fogva nagyrabecsülte munkáját. Ezért kapta meg a Vörös Zászló Rendet, ezért fejtette ki a Pravda pedagógiai nézeteit, s ezzel magyarázható, hogy halála után épp a Bolsevik Párt központi lapja hívta fel a szovjet pedagógiai tudomány művelőinek figyelmét örökségének tanulmányozására, terjesztésére és alkotó felhasználására. Műveinek kincsestárából többet, összehasonlíthatatlanul többet kell meríteniük mindazoknak, köztük az ifjúsági vezetőknek is, akik nevelőmunkájuk során egy új ember arcvonásait formálják hazánkban. Pataki Ferenc c/sz új emberek köváét a A. Sz. Makarenko halálának 15. évfordulójára T A „Színjátszók könyvtára“ sorozat új füzetei A „Színjátszók könyvtára"sorozat füzetei népszerűek a művészeti csoportok körében. A sorozatban legutóbb Csizmarek Mátyás „A borjú", Mai Talveszt, szovjet-észt író „Mintaférj" és Krúdy Gyula ,,,42 arany meg az asszony’’ című színműve láttak napvilágot. Az év második negyedében a klasszikus és mai magyar drámairodalom több alkotását adják közre. Kiadják Kisfaludy Károly egyik színművét, a „Kocsonya Mihály házassága" című XVIII. századbeli iskoladrámát, Karinthy Frigyes vidám jeleneteinek kötetét — benne ...4 bűvös szék" című egyfelvonásost — Déry Tibor Kossuth-díjas író „Talpsimogatók" című egyfelvonásosát, Tersánszky J. Jenő Kossuth-díjas író mesejátékát ..Síró babák” címmel, valamint Tamási Áron Kossuth-díjas író új színművét. ír t elő*A telepetek rilvid tartalma: Karancsbányát, a nógrádmegyei kis bányatelepet 1944 márciusában megszállják a németek, Simon Gábor frontmester, fia Dani és a helyi kommunista pártsejt tagjai szabotázsokat követnek el, hogy akadályozzák a haditermelést* Ebben hallgatólagosan velük tart Schaffer bányamérnök is. A németek megtudják, hogy a szabotázsokat Simon Gábor és fia, valamint Harasta váját hajtották végre. A három bányász a nógrádi partizánokhoz menekül, akik Borsodi parancsnok vezetésével sok kárt okoznak a német megszállóknak. Wehner, a német csapatok parancsnoka pénzzel, majd erőszakkal akarja megszerezni Schaffer mérnöktől nagyjelentőségű találmányát, az új kokszosi fűjárást. •— Nem adom. Wehner beleharapott alsó ajkába, hogy ez ne kiromkodja magát. Aztán lecsapta a kagylót. Néhány pillanatig gondolkozott. Negyedóra múlva egy teherautó robogott Karancsbánya felé, megrakva SS-katonákkal. A teherautó mögött Wehner személykocsiját két gépfegyveres motorkerékpár kísérte. ★ A partizántáborban az osztagok felsorakoztak a parancsnoki sátor előtt. Borsodi végigment a nyílegyenes sorok előtt. Megnézte egyik-másik partizán felszerelését. — Hogy érzi magát, Simon elvtárs? — állt meg Simon Gábor előtt. Az öreg bányász elmosolyodott. — Jobban érzem magam, parancsnok elvtárs. Simon Gábor néhány hete súlyosan megsebesült az egyik összecsapásban. Sok vért vesztett. Az orvos már le is mondott róla. De Simon Gábor nem adta olyan könnyen az életét. Élni akart. — Fiam, én megérem a győzelmet, ha a fene fenét eszik is — mondta egyszer Daninak. Az orvos vérátömlesztéssel próbálkozott. Harasta adott vért. És amiben Simon Gáboron kívül senki sem reménykedett, az megtörtént. Az öreg bányász nem egészen tíz nap alatt lábraállt. Büszkén húzta ki magát Borsodi előtt. — Ha kell, már verekedni is tudok. — Azért mégis csak vigyázzon magára. Borsodi folytatta a szemlét s közben elhatározta, hogy SimonGábort az utóvédhez osztja be. Mindjárt utasította is a segédtisztet. A felhős égből lassan, mint apró pillangók, kis hópihék ereszkedtek alá, előbb ritkán, egyenként, aztán mind sűrűbben. Percek alatt kiadós hóesés kerekedett. A fehér pihék tömött, puha szőnyeget vontak a fagyott földre, megálltak a fegyvereken és a katonasapkákon. Borsodi végignézett a katonáin. A feszes, fegyelmezett sorok láttán valami büszkeséget érzett. Örült — mint már annyiszor — ezeknek a kemény, megedzett embereknek, akik mellette nőttek hősökké. Bár többen lennének! Minél több ilyen derék ember kell ennek az országnak. Ilyenek, akik nem félnek se fűztől, se víztől, nekimennek minden veszélynek. — Elvtársak! — szólalt meg kisvártatva. Hangja, mint mindig, most is nyugodt, kissé rekedtes árnyalatú volt. — Ahogy az egységparancsnokok tájékoztattak benneteket, elindulunk utolsó önálló és egyben legnagyobb bevetésünkre. Tőlünk függ, hogy minél hamarabb egyesüljünk barátainkkal, testvéreinkkel, Sztálin katonáival. A sorok fölé felröppent egy kiáltás: — Hurrá! És rázúgja mindenki: — Hurrááá! Hurrááá! Az erdő, a fák visszaverték a kiáltásokat. Zengett, zúgott a Vadon, kis a partizánok úgy érezték, hogy egy egész nép kiált velük együtt. Borsodi János ott állt az osztag előtt. Egyik oldalán a segédtisztje, másikon Csapó. A parancsnok szeme lassan körüljárt. Szinte minden katonájának a szemébe nézett. Akarta, hogy mindegyik érezze: személyesen hozzá beszél. — Ez a harc azt követeli mindannyiotoktól, hogy a legfegyelmezettebben teljesítsétek a parancsokat. Harcoljatok olyan keményen és olyan hősiesen, mint eddig tettétek. Hozzatok újabb dicsőséget a partizán névre! A magyar nép becsületéért, a magyar haza szabadságáért, népünkért, asszonyainkért, gyermekeinkért... előre, partizánok! Pillanatnyi csend támadt. Aztán felcsendült egy mély férfihang. Fel, fel, ti rabjai a földnek ... A régi, régi harci dal olyan erővel zengett a partizánok ajkán, mint még soha. Szállt, szállt az ének, az erő és a győzelem himnusza. Ez a harc lesz a végső. Csak összefogni hát! És nemzetközivé lesz Holnapra a világ! Majd rövid vezényszavak pattogtak. Az osztagok egymásután elindultak, hogy a parancs szerint más és más irányból közelítsék meg Karancsbányát. Simon Dani vidáman integetett apja után. Az öreg Simon is visszaintett fiának. Dani ott állt Borsodi mellett. Borsodi a fiú felé fordult. — Indulj te is, Dani — mondta és megigazította a fiú nyakában a félrecsúszott sálat. — A lovat pedig — mutatott rá a vasderesre, amelyet a fiú kantárszáron tartott — nyugodtan hagyd el, ha odaértél. Brigys fiam! Dani kihúzta magát. Kezet fogtak. A fiú keményen megszorította a politikai biztos kezét is. A partizánok már szétszedték a parancsnoki sátrat. Üres volt a kis tisztás. Csak a kiégett foltok mutatták a földön, hogy nemrég itt tábortűz égett. De ezeket a foltokat is belepte lassan a hó. Dani a nyeregbe ugrott. Megfordította a lovat és előbb kocogva, majd lassú galoppban, nemsokára pedig erős vágtában száguldott Karancsbánya felé, hogy — Borsodi János narancsa szerint biztos rejtekhelyre vigye Schaffer mérnöke és Julikát.★ Amikor Schaffer két német katona és egy nyilas csendőr kíséretében belépett a csendőrőrski első kérdése ez a volt Wehnerhez: — Lenne szíves megmondani, hogy milyen emen tartóztatott le? A német egy intéssel kiküldte a szobából a katonákat, majd hellyel kínálta Schaffert. Cs. aztán szólalt meg: — Kedves kolléga, nem értem, miért ilyen igerült? — Igyekezett visszafojtani idegesség és még mosolyt is erőltetett arcára. — Hisz csak üzleti tárgyalásra hívtam. — Három fegyveres kíséretében ... Wehner széttárta karját. — Mérnök úr, háború van. Ilyenkor változt a szokások. Azelőtt volt, aki lakájsal küldött műhívót. Nekem csak katonáim vannak. Schaffer rágyújtott. — Azt hiszem, én már egyszer válaszoltam ön ajánlatára .. . Wehner nem felelt. Ránézett a mérnök kőben égő pipára. — Azt mondta a múltkor, amikor megigattam és cigarettával kínáltam, hogy dohányzik ... — arcán fagyossá vált a mű. — Nos, kedves kolléga, én ... mégis színem, ha sikerülne üzletet kötnünk. Leült és mereven nézte a mérnök arcát — Nézze, mérnök úr... én a múltkor felsáttam magának mindent. Maga nem fog el, mert idealista. Én realista vagyok, próbálok mégis a maga módján gondolkod Schaffer kérdően felvonta a szemöldökét. — Mérnök úr, ön német származású. A is német. Éppen ezért kötelessége, hogy a német haza javára hasznosítsa a találmá Schaffer megrázta fejét. (Folytatjuk.) 1854 április 1.