Szabad Ifjuság, 1955. április-június (6. évfolyam, 77-152. szám)

1955-04-01 / 77. szám

(ÍJ HARCOSOK fi P/ÍZ zÁSif^a a£Á ! Mit ad az ifjúsági szövetség? Talán egy hete sem múlt, szőkehajú, ügyeskezű, kis szö­­k­őlánnyal beszélgettem — egy­­el a sok-sok ezer közül, akik apjainkban kérik felvételü­ket szövetségünk tagjai közé. A kislány látható, őszinte örömmel újságolta: — Most már igazán DISZ- tag lettem, megkaptam a tag­sági könyvemet is — április­ban már bele is ragasztom az első bélyeget! Lehetetlen volt nem vele együtt örülni, s nem is kiván­­csiskodásból, inkább csak úgy szokásból kérdeztem: — És miért léptél be? Mit gondolsz, mit ad neked a DISZ? Csodálkozó szemek tekintet­tek rám. Van, aki ezt sem tud­ja? — És meg is kaptam a vá­laszt: — Most alakul a DISZ-beli a népi tánccsoport — annak is tagja leszek, és mondták, hogy megyünk majd kirándul­ni, színházba. Ez minden ? Látszott, hogy elgondolkoz­tatja a kérdés: nem, ez nem lehet minden, de hát akkor?... Nem sikerült folytatnia. Nem azért, mintha ő maga is nem érezte volna, hogy „ez nem lehet minden“, de azért, mert úgy látszik, elfelejtették megmagyarázni neki. Neki és még nagyon sok másnak is. Hadd vegyem hát át a szót, hadd segítsem továbbfűzni a gondolatokat.. . A mi ifjúsági szövetségünk­be száz- és százezer fiatal tar­tozik. Különböző emberek , fiúk és lányok, komolyak és vidámak, egyikük traktort ke­zel, a másik varrógépnél dol­gozik, a harmadik vasat önt, a negyedik matematikát tanul. Egyik nagyvárosban, a másik kis tanyán él, a harmadik most áll sor előtt, a negyedik leszerelt „öreg“ katona. Nem ismerik egymást, talán soha nem hallottak és nem is halla­nak majd egymásról — és mégis egyetlen nagy, erős kö­zösséget alkotottk. Mi az az erő, melyek azok az eltéphetetlen szálak, ame­lyek ezt a mi közösségünket összekötik? A közös munka, a még szebb holnapért! A közös cél eléréséért folyó harc szép­sége, izgalma. Nemcsak ami­kor a legnagyobb célokról van szó, de akkor is, amikor en­nek részeiről: a közös harc­ról a kiváló minőségi export­árukért, a silógödrök megtöl­téséért, vagy éppen a tavaszi munkákért. A közös törek­vés, az együttes ostrom a tu­domány várának bevételéért — azért, hogy műveltebbek le­gyünk, hogy többet ismer­jünk meg a világból, hogy hasznosabb, többet érő embe­rek legyünk. És van még va­lami, ami közös bennünk, diszistábban: a mérhetetlen szeretet a párt, a mi pártunk iránt! Igazi barátság! Hányszor emlegetjük, de vajon gondolunk-e arra, hogy éppen ezek a közös törekvé­sek kovácsolják a legigazabb barátságot? Igazi barátság a nagy kö­zösségben! Százaknak és ez­reknek kell érezniök ezt az erőt, százaknak és ezreknek, akikben ma már élnek, forr­nak a diszisták közös jellem­vonásai, de akik ma még egyedül, magukban próbál­koznak cselekedni ugyan­azért, amiért mi már együtt cselekszünk. És éppen az ilyen ifjak jutnak el ma vagy holnap oda, hogy megmozdul bennük egy kis hang, amely azt kérdezi: „Miért csak magadban?“ Miért nem állsz az ezrek és százezrek közé, akik ugyan­úgy gondolkodnak, mint te? Úgy érzed, hogy szereted a hazádat, pártunkat, a mun­kát? Fel akarod velünk együtt építeni a szocializmust? Miért nem lépsz hát azok közé, akik ugyanígy akarják? Állj közéjük és bizonyítsd ezzel is, amit belül érzel: diszistának, a párt ifjúsági szövetségéhez tartozónak vallod magad. Ez a becsületes, ez az egyenes, ez a nyílt állásfoglalás! Egyre többször hallod ma már a felszólítást, ha nagy tettek várnak megoldásra: Párttagok­­ és DISZ-tagok! Kommunisták és ifjúkommu­nisták! Érzed, milyen nagy­szerű erő van ebben?! Miért ne felelhetnél hát te is száz­ezrekkel együtt: itt vagyok én is köztetek, számíthattok rám! Mit ad a DISZ? — így kez­dődött a gondolatsor és ha most a legnagyobbról, a leg­többről beszéltünk is — lehe­tetlen itt befejezni. Melletted All Szlímben­­bánatb­an Melletted áll, ha az ifjúkor nagy, szent érzései viharzanak benned — megtanít arra, mi az igazi szerelem, mi az igazi barátság, mi a bátorság, a hő­siesség! Melletted áll, ha új, tágasabb kapukon akarsz át­lépni, ha új tudományok, mű­vészetek vonzanak. Melletted áll, tanácsot ad kis és nagy gondjaidban egyaránt. A te feladatod, hogy kérd a segít­ségét, hogy bízz benne. Vannak még olyan DISZ- szervezetek, ahol talán nem érzi ezt sem a régi DISZ-tag, sem a most közénk állt fia­tal. De vajon kin múlik, hogy mindenütt, a legkisebb tanyán is megérezze? Csak az ifjúsá­gi vezetőkön? Rajtuk elsősor­ban, de bizonyos, hogy nem kevésbé azokon, akik éppen ez után vágyódnak a tegna­pi, mai és holnapi DISZ-tagok százezrein. Kik alkotják az ifjúsági szövetséget, ha nem ők, kin múlik az, hogy a DISZ hogyan felel meg az ő kérdéseikre, ha nem rajtul!s? — Mit ad a DISZ? — kér­deztem kis barátnőmtől és vá­laszát hallva újabb kérdés kö­vetkezett: „Ez minden?“ És talán joggal kérdezhetné ő most vissza. És ez minden? Nem várom be a kérdést. Válaszolok: — Nem, még ez sem min­den, de ez a legtöbb és akik ezt megértik, azoknak már csak azon kell gondolkodniok, ho­gyan lehet mindezt „aprópénz­re“ váltani, hogyan lehet olyan életet teremteni a legkisebb DISZ-szervezetben is, hogy ott minden diszista, érezze: része az egésznek, része a párt ifjúsági szövetségének. Aki pedig még nem áll soraink­ban, abban nap mint nap erő­södjék a vágy: ő is közénk akar lépni. Tág, szabad me­zőn áll a mi ifjúsági szövetsé­günk — új tíz-, új százezrek számára készítjük a helyet, mert többen — erősebbek va­gyunk, mert többen még töb­bet tehetünk a máért, a hol­napért. Sárdi Mária (i?) Egy szüreti bálon ismer­kedett meg Csendes Bo­rika Lábas Imrével. Azóta szerelem szövődött közöt­tük, de Bori édesapja ellenzi szerelmüket. Az apában viaskodik az in­dulat az értelemmel. Nem üt, pedig ütne. Beszél, pedig ne­hezére esik a szó. — Mit akar tőlünk tanító úr? Mit akar a lányomtól? — szakad ki belőle. Imre azt se tudja, mit mondjon, úgy nyögi: — Nem értem Csendes bá­csi. — Nem érti? Maga úriem­ber, tanult ember, mégse ér­ti? De elcsavarni a lányom fe­­jét, azt érti, ugye? Erre taní­tották magát? Az iskolában? Nagy a világ sok a lány, ta­lálhat maga tanító úr magá­hoz illet. — De Csendes bácsi, hadd magyarázom meg! — pillen az Imre szava erőtlenül. — Azt tudom! Azt nagyon jól tudom! Hogy megmagya­rázza! Maguk mindent meg tudnak magyarázni, ha hagy­ják magukat. Megmagyaráz­zák maguk, értik maguk, hogy kell a szót adni. Ez a mesterségük. De énnekem csak ez az egy lányom van Ez az egy. A többi mind el­pusztult, ki betegségben, ki háborúban. Ez az egy maradt Ezt nem engedem elmagya­rázni, érti?! Imre lehajtja a fejét. — Értem Csendes bácsi, maga nem bízik bennem ... pedig... Halkan, szinte csak magá­nak mondja a megkezdett mondat folytatását: —... pedig én szeretem a maga lányát. Őszintén ... — „Szeretem! Őszintén!” De jól érti! Hát én nem sze­retem? Az én lányom. Én nem szeretem? Azt akarom, hogy boldog legyen. Magához illő embert találjon. Imre szeme elé köd fut, másfajta köd, mint a szerele­mé volt, köd, fekete köd. Bo­lond ez a vén ember! A szá­ja, a nyelve, az indulata füg­­getleníti magát az akaratától. A gőg feltör benne, a paraszti gőg párosulva a tanult ember gőgjével, a fiatal test gőgjével, az Öreggel szemben! Nem is tudja, mit mond. — Maga vén bolond. Mit képzel maga, kivel beszél, mi’ Csattan. Ez csattan. A kérdés, a Pökhendi kérdés ..kivel beszél?”, a szavak, az ostoba szavak, „vén bolond ” — ez az egész pimaszéria úgy áll kettőjük közt most, mint a kés, amit a földbe vertek. Imre csak néz, maga elé most jutott el az értelméig, hogy mit mondott, most éri meg csak, hogy a fájdalomnak egy percében megtagadta a­­­nyját. Döbbenten áll, s már azt se tudja, kivel kell őneki viaskodnia, ezzel az öreg em­berrel-e, vagy önmagával. A szerelemért-e, vagy pedig sok­kal többért. Eddig minden olyan igaz volt, amit tett, amit gondolt, amit mondott. Eddig múltja és jelene és jövendője egyetlen szakadatlan szövet volt. És most megpattant egy szál ebben a szövetben. „Kivel beszél?­’ „Maga vén bo­lond!” Hát ki tudta ő ezt mondani? Hát minden hazug­ság volt? Minden? Szerelem és hivatás? De már nincs visszaút! Az éles, földbevágódott kés ott re­zeg, peng, kacag, csúfondáro­­san: „Kivel beszél?­* „Maga vén bolond!“ „Kivel beszél?” „Maga vén bolond!” Vak sötét. Vak sötét. Keresi az ajtót. Kifelé! Ki­felé! El kell innen menni! Az öregember, mint a meg­vert állat, nyihog, sóhajt. A hatalmas test most összerop­pan. Kezéből, testéből kifutott minden erő, öreg lett egy­szerre, egészen. „Maga vén bolond!“ Mintha pofonütötték volna. Nem, erre nem számí­tott. Ezt nem így akarta. Nem így. De Imre ezt nem látja. Nem látja a konyhában Borikát, aki a falhoz támaszkodva zokog. — Imre, édesapám, jaj iste­nem! Mert hallott mindent, min­dent hallott. Nem látja Csendes néni ke­mény arcát, mintha kőből fa­ragták volna, oly kemény és olyan hideg. Kifelé, kifelé! Hull a hó, hull a hó. Befed, betakar mindent. De az Imre nyomorúságát nem fedi be, de az Imre mar­cangoló maga­ vádolását nem takarja be. Éget az fájón, akár egy seb, egy roncsolt, szaggatón fájó ideg. Hideg van, forró a feje, tüzel az arca. A szégyentől. Kölyökfarkas, aki mart már máskor is, mást is, a fiatalsága duzzadó önhittségével, maga­biztonságával. Miközben ke­reste a maga útját, tisztogatta maga előtt a bozótot. De ez most más. Most a sze­líd szóra lett volna szükség. Most azt tépte meg, akit sze­retnie kellene. Most azt, akit becsülnie kellene legalább. Mintha az anyját ütötte volna. Mintha önmagába mart volna. Úgy fáj! A falu nyugszik már ez esti órán. De ha zajló élet lenne körülötte, azt se látná, érzé­kelné, úgy magábaszakadt. Megy, megy az elcsöndesült fehér utcán. Fekete, sikoltó gyász a szívében. Az „Italbolt“ — magyarán a kocsma — az egyetlen fényes­ség, az egyetlen hangosság. Bejut a fülébe a hajhászás onnan, felemeli fejét, szemébe villan a fény. Hív, hívogat, csal, csalogat. Csalóka fény, ígéret. Nyitja az ajtót, csilingel a csengő. Angyalok csilingelnek a pokol tornácán. Két bőrkabátos gajdol, egy­más szemébe nézve. Vastag ke­zükkel egymást tapogatják, a másik zsíros arcát csókolgat­ják. „Ahogy vééén szeretek, nem szeret úgy se senkit...“ A kocsmáros csak bámulja őket, unott pofával. A csengő­­szóra se néz fel, nehezen moz­dul. (Folytatjuk) SZABAD IFJÚSÁG 1955 április 1 Ma kezdik az ötéves tervkölcsön visszafizetését Az Országos Takarékpénztár az ötéves Tervkölcsön utolsó húzása óta eltelt tíz nap alatt elkészítette az ötéves Terv­kölcsön egyesített nyeremény­jegyzékét. A hivatalos nyere­ménylista a tíz sorsolás alkal­mával nyereménnyel kihúzott kötvények számát és a nyere­mények összegét tünteti fel. Azt az ötéves Tervkölcsön­­kötvényt, amelynek száma az összesített listában nem szere­pel, névértékben fizetik ki. Ugyanez vonatkozik a kama­tozó kötvényekre is, amelyek­nek a még be nem váltott kamatszelvényeit is kifizetik. Az összesített hivatalos nye­reményjegyzéket már eljuttat­ták az Országos Takarékpénz­tár valamennyi fiókjába, a postahivatalokhoz, az üzemek­hez­ és a tanácsokhoz. Az Öt­éves Tervkölcsön teljes vissza­fizetését április 1-én, pénteken kezdik meg. A kötvények 1958. április 1-ig válthatók be. Fiatal újságírók pályázata A DISZ Központi Vezetősége, a Magyar Újságírók Szövetsége és a Nyomda- és Papíripari Dolgo­zók Szakszervezete a DISZ II. kongresszusa és az V. VIT tiszte­letére — a magyar ifjúság kul­turális seregszemléje keretében — pályázatot hirdet a fiatal új­ságírók számára. A pályázat győztesei képviselik majd a fiatal újságírókat az V. VIT-en. A pályázat feltételei a követ­kezők: Valamennyi 30 éven aluli új­ságíró — az újságírás minden műfajával — részt vehet a pályáza­ton. A témaválasztás teljesen szabad, de kívánatos, hogy a fiatal újságírók a magyar ifjú­ság felszabadult életével és problémáival foglalkozzanak pá­lyamunkáikban. Az írások terje­delme kötetlen. Csak 1955-ben al­kotott művekkel lehet pályázni. Egy újságíró legfeljebb négy művel vehet részt a pályázaton. (Ebből legalább kettőnek a sajtó­ban már megjelent í­rsnak kell lennie.) A pályázat beadásának határ­ideje: 1955 május 31. Helye: DISZ Központi Vezetősége Agi­­tációs és Propaganda Osztálya (Sudapest, XII., Böszörményi út 20 — 22.) A borítékra kérjük rá­írni ..Ujságíró pályázat’». A pá­lyázattal egyidejűleg a következő adatokat is be kell küldeni: név, születési év, munkahely és be­osztás, lakcím, valamint azt, hogy a beküldött és leközölt írásai mely lap, melyik számában je­lent meg. A beküldött műveket a DISZ, a MUOSZ és a Nyomda- és Papíripari Dolgozók Szakszervezete képvise­lőiből álló bizottság bírálja el. Kiosztásra kerül egy I., egy II. és két III. díj, 2000 forintos, 1400 forintos és 800 — 300 forintos ösz­­szegben. Az I. és II. díjat nyert pálya­munkák egyben részt vesznek a VIT nemzetközi kulturális verse­nyén. Magyar művészek hangversenye a Csajkovszkij-teremben A Szovjetunióban vendég­szereplő magyar művészek Moszkvában, a Csajkovszkij­­teremben hangversenyt tartot­tak. A szovjet és magyar zászlók­kal feldíszített terem zsúfolá­sig megtelt. Eljöttek a moszk­vai üzemek dolgozói, tudósok, művészek. Megjelentek a Szovjetunió külügyminisztériu­mának képviselői is. A hang­versenyt meghallgatta Mün­­nich Ferenc, a Magyar Nép­­köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. Megjelentek ezenkívül a Moszkvában akkreditált követ­ségek vezetői és munkatársai. A hangverseny megkezdése előtt Moszkva művészei nevé­ben Nyikoláj Anoszov karnagy üdvözölte a magyar vendége­ket Az üdvözlésre Ujfalussy József, a magyar művészkül­­döttség vezetője válaszolt. A közönség melegen üdvö­zölte a művészeket: Orosz Júliát és Simándy Józsefet, a budapesti Operaház tagjait, továbbá Kovács Dénes hegedű­­művészt, Fischer Annie zongo­raművésznőt. A hangversenyen Erkel-, Liszt-, Kodály-, Csaj­kovszkij- és Glazunov-művek szerepeltek. Zongorán Hajdú István kísért. A hangversenyen fellépett még La­katos Sándor népi zene­kara Béres Mária és Palló Imre közreműködésével. A hangverseny óriási sikert aratott Tízévesek ünneplése A Tímár utcai általános iskolában születésnapi uzsonnát rendeztek az 1945-ben született pajtások részére. A tíz­éveseket szeretettel köszöntötték az elsőosztályosok Jl mindig,­emk azt a zászlót látom ... A felszabadulásunk utáni tíz évben sokszor gondol­tam arra a vörös zászlóra, amely 1945. január 10-én ott lengett Újpesten a Magyar Kommunista Párt helyisé­gének homlokzatán. Az a történet, ahogyan ez a zászló odakerült a házra, egyik legkedvesebb felsza­badulási emlékem. Azon az emlékezetes napon, a haj­nali órákban az újpesti ifjú­kommunisták még a parti­záncsoport tagjai voltak. Az előző éjszaka a fasisztákkal való végső leszámolás sú­lyos harcaival telt el. Föl­des László elvtárs, a cso­port parancsnoka a reggeli órákban közölte velünk a párt újpesti bizottságának felhívását: „Elvtársak! A fasiszták elmenekültek. A szovjet csapatok reggelre a városba érnek. A párt fel­hív minden igaz hazafit a rend helyreállítására, a munka megkezdésére.” A fiatalok azt a feladatot kapták, hogy készítsék elő a párt székházát a szovjet csapatok fogadására. Nehéz­­ azt visszaadni, amit akkor éreztünk. A fiatalok mindig hangosak, lelkesek voltak, ezért inkább az idősebb ve­zetők arcára emlékezem. Jól megfigyeltem, hogy Föl­des elvtárs fiatalon a gya­­lupadnak görnyedt hátát még sohasem láttuk úgy kiegyenesedve, mint a felhívás ismertetésekor. Andrásffy elvtárs, a terü­leti bizottság titkára kucs­máját izgatottan tolta a fe­je búbjára, s szokott gyors beszédével — amiből azon­ban mindig gyengédség áradt a fiatalok felé — lel­künkre kötötte, hogy vörös zászlót tűzzünk a párthelyi­ségre. Rövidesen rájöttünk, hogy ez lesz első feladatunk, amit nem tudunk megoldani. A szovjet csapatok már a fő­útvonalon közeledtek, de zászlónk még nem volt, mert a konspiráció miatt előre készíteni nem lehe­tett még a partizán-körlet­ben sem. A­ zászlót csinál­ni pedig nem volt időnk. Magunkba roskadva álltunk az épület előtt, nagyon fájt, hogy amit évek óta olyan sokszor elképzeltünk, azt a pillanatot, amikor vörös zászlót tűzünk a szovjet csapatok fogadására a párt­helyiségre, nem élhetjük át. A szovjet harcosok első csoportja már közeledett. Hozzájuk rohantunk, min­dent elfelejtettünk és nem is tudom meddig szorongat­tuk őket. Megkezdődött az ismerkedés. Boldogan mu­togattuk, hogy ez az épület a pártház, mi pedig magyar ifjúkommunisák vagyunk. Ekkor az egyik fiatal har­cos zubbonya alól kis cso­magot vett elő, majd több­réteg vászonból féltő gond­dal kitekergette a lenini Komszomol tagkönyvét. En­nek a percnek valamennyi részletére emlékezem és az­óta is, ahányszor előveszem pártkönyvemet, mindig fel­villan előttem ez a fiatal katonaarc, látom a büszke­séget, amellyel tagkönyvét mutatta. Jól emlékezem, hogy akkor fronthelyzetben, sokszáz kilométerre hazájá­tól már bele volt ragasztva könyvébe a januári tagbé­lyeg. Rövidesen elmondottuk a szovjet harcosoknak, hogy mihez akartunk hozzáfogni és miért nem tudjuk való­­ra váltani. Ekkor a fiatal harcos elkomolyodott, meg­ölelt bennünket, aztán né­hányan gépkocsiba ültek és rövid idő múlva a komszo­­molista katona gyönyörű sarló-kalapácsos vörös zász­lót hozott nekünk. „Alaku­latunk Komszomol-szerve­­zete küldte — mondotta, miközben átadta a zászlót. „ Álljatok alatta hűséggel és hordjátok mindig maga­san.” Majd nyakába akasz­totta géppisztolyát és tár­saival együtt a gépkocsival Buda felé fordult, ahol dö­rögtek az ágyúk... Indul­tak tovább felszabadítani egész hazánkat. Azóta minden évben ha­zánk felszabadulási ünne­pén, amikor nézem a lobo­gók tengerét, mindig csak egyet látok, egyet, amely kiemelkedik és ott leng a többi fölött egyedül, mint ahogy akkor láttam a bá­gyadt januári napfényben. T. S. őrnagy

Next