Szabad Szó, 1945. április-június (2. évfolyam, 75-143. szám)

1945-04-01 / 75. szám

Swl» A sopronkőhidai rabkórházban Hitler pribékjei meggyilkolták Kállay Miklós volt magyar miniszterelnököt Budapest. Egy Dunántúlról érkezett hír közli, hogy Hitler pribékjei Sopronkőhidán Kállay Miklós volt magyar miniszterelnököt meggyilkoltak. Kállay — mint ismertes — a németek bevonulásakor a török követségre menekült. Szálasiék uralomra jutása után a nyilasok „külügyminisztere“, Kemény báró, jegyzéket intézett a török követséghez, hogy szolgáltassa ki Kállay Miklóst, ellenkező esetben fegyveres nyilasok behatolnak az épületbe. Néhány nap múlva pedig Kemény báró újabb jegyzékében már azzal fenyegetőzött, hogy lövetni fogja a követséget. Ugyanekkor Kállay Tamás, a volt miniszterelnök bátyja engedélyt kért a nyilasoktól, hogy meglátogathassa öccsét a követségen. Ezt azért kellett külön kérnie, mert akkor már Hain Péter hírhedt csoportja állt ott őrséget és mindenkit elfogott, aki a követségre járt. Kemény megadta az engedélyt, de midőn Kállay elment a követségre, ott már azt közölték vele, hogy bátyját időközben átadták a nyilasoknak. A követ elmondotta, hogy értesülése szerint a nyilas kormány megállapodott Kállay Tamással öccse kiadatását illetőleg. A volt miniszterelnök is úgy tudta, hogy családja a „kormánnyal“ állami „úriember-szerződést“ kötött. Hazugság volt. Szálasiék szokásukhoz híven becsapták a török követséget. Kállay Tamás erre a külügyminisztériumba sietett, ahol Bagossy államtitkár kedvezményeket ígért a volt miniszterelnöknek. A belügyminisztériumban szolgálatot teljesítő csendőrezredes azonban Bagossyt megcáfolta azzal, hogy „ilyen hazaáruló semmilyen kedvezményben nem részesülhet“. Kállay Miklós már régebben súlyos beteg volt, de sem gyógyszert, sem kezelést nem kapott. Bátyja és sógornője egyetlenegyszer látogathatta meg a Margit-körúti fegyházban, az elhurcoltatása előtti napon, de még kezet sem foghattak vele, mert őrei attól tartottak, hogy mérget csempésznek be hozzá. Sopronkőhidán rabkórházba került Kállay, ahol később németek váltották fel a fegyei őrséget. Az őrség kicserélését követő napon a náci pribékek Kállayt és fogolytársait lemészárolták. 4 „Az ellenforradalom felfalja saját gyermekeit“ — írja a Szabadság Kállay meggyilkolásának híréhez a budapesti „Szabadság“ című lap megjegyzéseket fűz és a többi között megállapítja a következőket: Úgy látszik az ellenforradalom felfalja saját gyermekeit. Kállay a népellenes reakciónak, a szegedi „ellenforradalom“ politikájának tipikus képviselője volt. Annak a politikának reprezentánsa, amely Magyarországot Gömbösön—Imrédyn—Bárdossyn keresztül végzetes következetességgel Hitler zsoldjába vezette. Mikor Kállay 1942-ben a kormányt átvette, két malomkő között vergődött: az egyik oldalon a saját maga dajkálta-nevelte fasiszták, hivatásos nézetbérencek, a „belső bitangok“ mozgalma rontott neki, hogy kivesse a hatalomból. Sok minden forgott kockán. Nemcsak az ország veszendő függetlensége, hanem léte is. Kállay félt tőlük, mert akkor már látta, hogy Németország a háborút elvesztette, tudta, hogy országa csatlós szerepe katasztrófával fenyeget. De mint „szegedi“ reakciós, még jobban félt a néptől, attól a mszp.romtól, m:'/ az ort'.w*t ki akarta segíteni Hitler zsoldjából és a szabadságszerető népek oldalára kívánta állítani. A Kommunista Párt által vezetett antifasiszta mozgalom felé nem egyszer harsogta fogvacogva: „Többé nem lesz tizennyolc, nem lesz többé forradalom.“ A nyilasoktól szorongatva, demokratikus átalakulástól retttegve, Kállay politikája kimerült Keresztes-Fischer receptjében, hogy jobbra csitított, balra ütött. De ez hírhedt „hintapolitika“ természetesen jót nem hozhatott. A nyilas hazaárulók, a „belső bitangok“ megerősödtek, az ország függetlenségét egyre jobban aláaknázták, náci vazallusságában mind mélyebbre kisylyedt a nemzet. Sorsszerűen jött 1944 március 19-ike, mikor Hitler fegyveres banditái a nyilasokkal összejátszva megszállták Magyarországot. És sorsszerűen jutottak el október tizenötödikéhez, mikor Magyarország végleg Hitler martaléka lett. Kállay sorsán keresztül, amely emberileg tragikus, láthatjuk azt a sorsot, amelyet a nácik és cselédeik a nyilas kannibálok magának Magyarországnak szántak. De — bárhogy menekülnek is előle a nyilasok — ez a sors nem a magyar népen, hanem rajtuk teljesedik be, — állapítja meg a „Szabadság“. A tömegek sáaga Hosszú hónapokon át sínylette az olvasó is, a szerkesztőség is ahely szűkét.* Két oldalas lapban még ennyi ötletességgel és technikai bűvészkedéssel sem lehet kielégíteni az olvasók igényét, nem is szólva egyéb — a lap előállításával és szerkesztésével járó — gondokról. Ez a körülmény legalább oly nyomasztólag hatott az újságíróra, mint az olvasóra. De bíztunk abban, hogy ha szerény körülmények között is, alkamunk nyílik a lapok oldalszámának emelésére. Nyomdafesték alá kívánkozó cikkeket, hozzászólásokat, lapszemelvényeket tettünk félre. Ezeknek — amennyiben általános érdeknek és időszerűek még — most sorát ejtjük. Az alábbiakban brassói testvérlapunknak, a Népi Egységnek ,A tömegek szavai című vezércikkéből idézünk : A Magyar Népi Szövetség bánsági falusi szervezeteinek nemrégiben lezajlott tanácskozásán szokatlan dolog történt. A megbeszélések egyik szünetében Méliusz József, az ismert költő, egyébként kitűnő előadóművész, Petőfi- és Ady-verseket szavalt az egybegyűltek előtt. Előadását a megérdemelt tetszés követte. De még el sem csillapodott a terem zsibongása, amikor a falusi kiküldöttek soraiból felemelkedett egy csillogószemü férfi és némi habozás után arra kérte a jelenlevőket, hogy hallgassák meg őt is. Mert ő is szeretne elszavalni egy verset. A csillogószemü férfit Durkó Mihálynak hívják. Neve élesen emlékezetünkbe vésődött, mert tettének jelentősége meszsze túlnő egy vers elszavalásán, bármenynyire is élvezte szavalatát a hallgatóság. Durkó Mihály kiállása a színre a nyilvánosság elé, népünk nagykorúsodását, öntudatosodását mutatja. Ebben van az jelentősége. A kisebbségi élet húsz esztendeje és a parancsuralom négy éve alatt népünk hozzászokott a hallgatáshoz és a néma főhajtáshoz. Gondoljunk csak vissza,az egykori Magyar Párt, vagy a rosszemlékezetű Népközösség idejére! Hol és mikor engedték fasizmussal kacérkodó uraink megszólalni a népet? Nem azt a díszparasztot és műmunkást, aki ünnepélyes megnyilatkozások alkalmával alázatosan hajbókoló kijelentéseket tett a zöldposztós asztalnál, vagy vörösbársony páholyok mélyén üldögélő nagyságos urak felé. Hanem azt a valódi népet, amely sötét szenvedéseinek fojtogató szorítása alatt rekedt panaszokat és izzó kiáltásokat vágott a szégyentelenül uralkodók arcába. Azt a valódi népet, amelynek hangját nem lehetett elviselni. Anynyira nem lehetett elviselni, hogy min I Bicamigumi és minijén egyéb gumitárgy I szakszerű javítását felelősség mellett vállalom Mechanikus és vulkanizáló üzem I§ Tulajdonos: Bálint Lajos, Temesvár , Mareşal Joffre-u. 5 (Villamos megálló Traian-tér) II. Vasárnap, 1946 április ! den körülmények között és minden eszközzel beléje kellett fojtani a szót. Ezzel csakugyan minden elképzelhető eszköz jó volt. A társadalmi kiközösítés, a sajtóban való megbélyegzés, a gazdasági üldözés poklába került az, aki a magukat vezetőknek kinevezett, parancsurahnasdit játszó vidéki zsarnokocskák hóbortjainak ellen mert mondani. S ha mindez nem volt elég a „bolseviki“ gondolkodású egyén megtörésére, akkor jött a feljelentés, az állambiztonsági hivatalhoz, amely aztán „elintézte" a nagyszájú követelőzőt. Az eredmény némaság volt, a welszi bárdok némasága. Az urak elérték, amire vágytak: a nép csakugyan elhallgatott. Véglegesen és végzetesen elszokott attól, hogy vágyait, félelmeit és bánatait a nyilvánosság elé vigye. Minden panaszt magába fojtott s a látszólag nyugodt felszín alatt egyre szaporodtak a kitörni készülő indulatok. De volt ebben a hallgatásban valami kétségbeejtő is. Ez a nép, amely a külső kényszer folytán elszokott a beszédtől, lassan már az önkifejezés képességeit is kezdte elveszíteni. A nép, amely azelőtt oly bőven árasztotta magából a dalok, mesék, tréfák ragyogó kincseit, most egyszerre nehézkes, tétovaszavú emberek sokasságává változott. Ha „urak“ közé került, gyanakodva összeszorította az ajkát. Ha testvéreivel került össze, csak sóhajokban adott kifejezést nehéz gondjainak. Már-már nziv látszott, hogy többé meg sem fog szólalni. Az urak, a vezetők boldogok voltak. Priszen olyan engedelmes tömegek hallgatták végig jól felépített beszédeiket. És soha, egyetlenegy szóval sem tiltakozott senki. Bármit mondhattak, nem volt ellenmondás. Még egy mormogásnyi sem. Csak annak fájt a szíve, aki ennek a hallgatásnak valódi okát ismerte. Durkó Mihály versmondása azonban a világ megszületését jelenti. A tömegek ismét megtalálják szavukat és véleményüket tétovázás, félszegség nélkül ki is mondják. Mert tudják, hogy véleményük jó, hogy vágyaik helyesek és követeléseik meghallgatásra találnak. Az is megnyugtató számukra, hogy a zöld asztal mellett már nem az egykori urak ülnek, hanem ő ül, maga a nép ül. És ha valamit mond, arra nem lekicsinylő vállvonogatást, hanem testvéri érdeklődés a válasz. A tömegek felébredtek, a parancsuralmi idők által rájuk kényszerített kábulatból. Számot vetetek önmagukkal, azzal is, ami volt és azzal is, ami lesz. Tisztában vannak már céljaikkal és feladataikkal és mondandóikat minden nappal bátrabban, minden nappal tisztábban és minden nappal félreérthetetlenebbül fogják elmondani. Erőss Bálint A Szovjet Unióban nincs analfabéta Illés Béla szovjet őrnagy, magyar író, előadása Budapesten a szovjet irodalomról Illés Béla őrnagy, a kiváló író, aki most a Vörös Hadseregben szolgál, az elmúlt napokban Budapesten előadást tartott a szovjet irodalomról. Elmondotta, hogy a Szovjet Unióban több szépirodalmi könyvet adtak ki, mint Németországban, Angliában és Franciaországban együttvéve. Hét év alatt Solohhov Csendes Don című regénye nyolcmillió példányszámban jelent meg. Stendhal, a nagy francia író művei húsz év alatt csaknem kétszer annyi példányszámban jelentek meg a Szovjet Unióban, mint Franciaországban. A Szovjet Unióban nincs analfabéta. Minden kis faluban vannak népkönyvtárak, melyek a fővárosban megjelent könyvek 52 százalékát vásárolják fel-Moszkvában például, ahol több mint 1 millió lakos él, 2300 kölcsönkönyvtár működik. A szovjet irodalom legkedveltebb témakörei: a történelem progresszív korszakai. A szovjet írók realisztikusan, minden szépítgetés nélkül rajzolják az éledet, bármilyen témakörű is legyen regényük. A háború előtti években egy egészen új téma jelentkezett: az antifasiszta irodalom. Gorkij, Tolsztoj és Ehrenburg Európához fordultak és fel akarták rázni őket tudatlanságukból. „Nem látjátok, hogy Európát el fogják pusztítani? Csak akkor fogtok tudni talpraállni, ha Kelet felé fordultok és tanultok abból, ami ott történik.“ A Szovjet Unióban száznyolcvannégy nyelven írnak. Külön irodalmuk van az ukránoknak, örményeknek és fehéroroszoknak. Habár a Szovjet Unióban a méretek óriásiak, a fiatal írók mégis hamar érvényesülhetnek. 1941 június 22-én Molotov külügyi népbiztos bejelentette a moszkvai rádióban a németek támadását a Szovjet Unió ellen, júliusban pedig két század indult el az írókból. Sokan közülük: Petrov, a Tizenkét szék Írója, Zoknija, Sztavszkij és sokan mások hősi halált haltak. A háború alatti irodalmat négy korszakra oszthatjuk: az első a moszkvai ütközetig tart, a második a moszkvai ütközet után kezdődött. A harmadik periódus a sztálingrádi győzelem utáni, a negyedik pedig a mostani időkkel foglalkozik. Sajnos, a gyilkos nácik nem kímélték még a könyveket sem. Sok érték pusztult el gyilkos kezeik között, melyek mindegyike kapcsolatban van az orosz kultúrával és irodalommal. Kievben például egy közel 5 milliós könyvtárat pusztítottak el. Lerombolták Tolsztoj Leó lakóhelyét, Jasznaja Polnaját is.