Szabad Szó, 1957. július-szeptember (14. évfolyam, 154-230. szám)

1957-07-14 / 165. szám

YMám ap, 1957 Julius 14 PIERRE PAUL RUBENS születésének 380-ik évfordulóját most ünnepli a haladó emberiség. A halhatatlan flamand festőművész alkotó munkássága egybeesik az abszolút monarchiák kialakulásának időszakával, az ipar és kereskedelem, valamint a világi tudományok nagy fellendülésével. Művészetének áradó életigenlése, életből merített szépségeinek robusztus feltárása különösen tanulságos napjaink szocialista művészete számára. Az 1609-ben létrejött fegyverszünet véget vetett annak a hoszszú háborúnak, melyet a hollandusok folytattak a szabadságért a spanyol királyság ellen. Németalföld politikailag és szellemileg két részre szakadt. Az északi rész, Hollandia, a polgári szabadság és a protestantizmus hazája lett, (ez a két fogalom akkor még egyet jelentett); a déli rész, a későbbi Belgium, flamand és vallon lakosságával továbbra is spanyol uralom alatt maradt. A déli tartományokban a szellemi vezetés a jezsuiták kezébe került. Ez megmutatta hatását a művészetekben is. Míg a felszabadult Hollandiában az akkor egész Európát domináló olasz reneszánsz építészetnek sajátos nemzeti változata keletkezett, a festészet pedig a néppel szoros kapcsolatot tartó realizmus felé fordult, amely végül Rembrandt mélységes egyéniségében csúcsosodott ki, addig a flamand—vallon részeken az építészet és festészet engedett az olasz befolyásnak és a katolikus ellenreformáció nyelvén szólalt meg. A spanyol uralom teljesen arisztokratikus jellegű volt és ezt a jelleget mindenben favorizálta. De a flamand nép, amelynek eredeti jellemvonása az őserejű életöröm, naiv természetszemlélet és bizonyos nyers humor, nem akart és nem tudott ebbe az alapjában véve rideg szellembe egészen beletörődni. Rubensben azután beteljesedett az olyan régóta keresett szintézis a flamand lélek és az olasz forma között. Rubens felszabadította a flamand művészetet az egyházias megkötöttségektől és új lehetőségeket nyitott meg számára. Ezen túlmenően Rubens a barokk festészet irányát is döntően megszabta, ennek belső lényegét erőteljesebben fejezte ki, mint századának olasz, vagy francia mesterei. A barokk lényege a mozgás. Amint a barokk építészetben a homlokzatok és belső térelemek elkezdenek hullámzani, úgy a festészetben is megszűnik a reneszánsz szigorú kiegyensúlyozottsága a vízszintes és merőleges irányában, az alakoknak a tiszta térben való logikus, pontos határozott elhelyezése. A barokkban a statikus vízszintest és merőlegest felváltja a dinamikus diagonálás, a térnek önkényes fény- és árnyéktömegekkel való érzékeltetése, a kompozíció forgatagos elevensége. Lobogó tömöttség és pompa, nagy tömegek mozgatása, a mozdulatok és gesztusok teljes felszabadultsága, a testi és lelki élet megnyilvánulásainak legmagasabb intenzitása — ezek Rubens pikturájának (és egyben a barokk pikturának) alapvető jellemvonásai. Ez a kifejezésmód Rubensnél egybeesett korszakának és a saját egyéniségének életérzésével. A spanyol uralom főúri pompakifejtése mellett már megnyilatkozott a feltörekvő és hatalmassá váló polgárság pezsgő életkedve, ami egybevágott Rubens egészséges, viruló, de fegyelmezett és sohasem zabolátlan életörömével. Ez az élet külsejében is végig boldog és derűs volt. Rubens (1577—1640) antwerpeninek számít, bár ténylegesen egy Siegen nevű nassaui városkában született. Jómódú környezetben nőtt fel és mint Lelaing grófnő apródja, az udvarral is megismerkedett. Egy jelentéktelen antwerpeni mesternél kezdte a festészeteit. 1600-ban Olaszországba került, ahol a mantuai herceg udvari festője lett. A spanyol régens és a mantuai herceg megbízásából Rómában és Madridban másolatokat készített 1608-ban visszatért Antwerpenbe. Feleségül vette Isabella Brant-ot, házat épített. Akkor már nagyhírű festő volt. A fejlődő iparon és tengerentúli kereskedelmen meggazdagodott kereskedők és arisztokraták elhalmozták rendeléseikkel. Töméntelen megbízását csak számos segéd segítségével tudta elvégezni, akik a képeket az ő utasításai szerint előkészítették, melyeket aztán ő fejezett be. De ezek között a segédek között olyanok is voltak, mint a fiatal van Dyck! Simulékony, derűs egyéniségének köszönhette, hogy művészi megbízásai mellett egyidejűleg diplomáciai megbízásokat is kapott; mint ilyen évtizedekig működött, néha igen kényes ügyekben. A festészetről azonban soha le nem mondott. Hatvan éves kora körül másodszor nősült. Második felesége a nálánál negyven évvel fiatalabb Helena Fourment volt, akit úgy mint első feleségét, néhány halhatatlan képéről ismerünk. Majdnem minden képén puha, rózsaszín húst fest, a kezek, a lábak, az alakok szabad fordulatainak gazdag formajátékában. A sötét hátterek csak a testek hamvasságát akarják kiemelni. Színei selymesen világítanak és egy-egy szőke hajban az arany egész skáláját variálja. Az árnyékokban sok helyen cinóbervörös bujkál. A test színeinek fokozására piros kendő fekszik az előtérben, hogy ennek a reflexe még fokozza a hús ragyogását. És a rubensi ezüstszürke ismét csak ezt a célt szolgálja. Rubenstől néhány ezer festmény maradt meg, közöttük sok igen nagy méretű Ebben a hatalmas alkotásban úgyszólván nincsenek is különösebben kiemelkedő egyes művek, mint más nagy mestereknél, mert az egész óriási életmű minden egyes darabja majdnem egyforma intenzitással készült és minden egyes darabban benne van az egész nagy ember és nagy mester. A festészet minden faját művelte. Képeinek nagy része bibliai tárgyú vagy allegorikus kompozíció, mint pl. a Medici Máriát glorifikáló sorozat, vagy mitológiai tárgyú kompozíciói. Festett tájképeket és zsánerképeket is (mint a Puttók a füzérkoszorúval) és éppen olyan nagy mestere az arcképnek is, amelyben sokszor mint elmélyedt emberismerő nyilatkozik meg. festőművész Oroszlánvadászat ÉVADZÁRÁS UTÁN — Pár szó az Álami Színház Magyar Tagozata 1956—57-es tevékenységéről — Forró nyári nap volt június 22-én. Este hét felé aztán beborult. Száguldó szélvihar felhőmagasságba keverte fel a port évtizedes fákat döntött ki és hozta, egyre hozta a terhes esőfelhőket Igazi ítéletidő volt készülőben. Csoda-e, ha az előadásra készülő színészek elszomorkodtak arra a gondolatra, hogy éppen a búcsúelőadáson kell majd üres padsorok előtt játszaniok? Mert a június 22-iki „Montserrat“-előadás egyúttal az évad utolsó előadása volt. Szinte érthetetlen, hogy történt, honnan került elő mégis az a négyszáz ember, aki a nézőtéren feszült csendben várta az előadás megkezdését és hatalmas tapssal jutalmazta az előadást, amikor a harmadik felvonás után legördült a függöny ... Legördült és így is marad szeptember 15-ig, amíg az együttes viszszatér és megkezdi munkáját fennállásának ötödik esztendejében Négy év nem nagy idő egy színház életében. Az út, amelyet az együttes ez idő alatt megtett, nehéz, de emelkedő volt. Kár hogy a színház magyar tagozatának vezetőcége elmulasztotta évvégi munkaülés keretében kielemezni tevékenységül jó és vitatható eredményeit. Így tehát ránk, a színház barátaira hárul a feladat, elkészíteni az évad mérlegét. Nagy sikerekben bővelkedő volt az 1956—57-es évad. De azért szögezzük le mindenekelőtt azt a tényt, hogy a színház vezetősége nem volt elég következetes, elég kitartó ahhoz, hogy a műsortervét végrehajtsa és így még több sikert könyveljen el. Az együttes a tervbe vett hét bemutató helyett csupán öttel jelentkezett. Ami a műsorra tűzött színműveket illeti, azok megválasztása csak részben elégítette ki a közönség igényét. Az ötletszerűen beiktatott Monna Vanna és a Főnök előléptetése sem rendezés, sem előadás szempontjából nem érte el azt a színvonalat, amelyet a Vihar a havason, a Néma levente és a Montserrat előadásai képviseltek. A színház vezetőségének a műsor összeállításánál gondolnia kellett volna szórakoztatóbb darabokra is Nem hisszük, hogy egy kis törődéssel ne lehetett volna esztrádműsort összeállítani, melyet a közönség mindig szeretettel fogadott, akárcsak a zenés vígjátékokat. (így aztán foglalkoztathatta volna azokat a művészeket is, akik magánvállalkozásban járják falainkat erősen vitatható esztrádasorral.) Az egyes színművek bírálatával az év folyamán kritikusaink foglalkoztak már. Rá kell azonban mutatnunk még egyszer azokra az eredményekre és hibákra, amelyek tanulságul szolgálhatnak a jövő színházi évadban. A Néma levente sikerét jó rendezői munka, jó szereposztás alapozta meg. Száva Mihálynak sikerült a színmű finom humorát, vígjátékiét az olcsó komikum buktatói nélkül érzékeltetni A díszletek, a kosztümök és nem kevésbé a légkör, amelyet az előadás teremtett, elárulták, hogy a rendező komolyan tanulmányozta annak a kornak a sajátosságait és erkölcseit, amelyben a Néma levente története játszódik. Sajnos, a későbbi előadások nem tartották meg mindvégig a bemutató színvonalát. Menet közben sokat veszhettek szépségükből. Ugyanis Adleff Ingeborg, Zelia megszemélyesítője, gyakran lélektelenül játszott, komoly szövegváltoztatásokat és kihagyásokat engedett meg magának. Hisszük, hogy figyelmeztetésünk segíti mind a rendezőt abban, hogy menetközben is ellenőrizze a darabokat, mind a színésznőt, hogy továbbra is rászolgáljon arra a bizalomra és szeretetre, melyet a bemutatón előlegeztünk neki. Az évad másik két nagy sikere a Vihar a havason és a Montserrat előadása volt. Mindkettő Taub János rendezésében került szinte. A fiatal rendezőről már sok elismerő szót írtunk, lehetetlen azonban nem hangsúlyoznunk, hogy az eredmények, melyekkel joggal dicsekedhet, szilárd realista művészi felfogásából fakadnak. Taub János mindig helyes érzékkel tapint rá a társadalmi mondanivaló lényegére és azt ott, ahol indokolt bőséges fantáziával, fiatalos romantikával, művészi ízlésű rendezői ötletekkel gazdagítja. Kár, hogy ebben a tekintetben hajlamos túlzásokra. Ezeket a mainál erélyesebben kell csiszolni. Minthogy ő a színház magyar tagozatának főrendezője, elvárjuk tőle, hogy a jövőben ne csak az általa rendezett daraboknál érvényesítse ezt az igényét, hanem segítse munkatársait is. Több segítséget nyújthatott volna például Jósán Emilnek A főnök előléptetése rendezésénél. Ám ahhoz, hogy a színház a jövő évben fokozza eredményeit, nem elég a jó minőségű irányítás. Van még tennivaló bőven. Rendszeresebbé, komolyabbá kell válnia a művészeti bizottság munkájának. Nem helyes, hogy a művészeti bizottság nem egy hozzáértő tagját meg se hívják az ülésekre, máskor meg csupán arra szorítkoznak, hogy tudomásul vegyék a vezetőség határozatát. Egyes darabok rendezésbeli fogyatékosságaihoz hozzájárult az is, hogy a titkárság keveset vagy egyáltalán nem foglalkozott a bírálatok megvitatásával. Ha ez megtörtént volna, úgy egyes előadások (pld. a Monna Vanna, A főnök előléptetése) jobbá válhattak volna. Zárójelben meg kell említenünk, hogy A főnök előléptetésének bírálatát egyes színészek, mint Krizsán András, megszívlelték. Azon az előadáson, amelyet a Kardos-telepen néztünk végig, már sokat engedett szokott túlzásaiból, így alakítása hitelesebbé vált, már nem torzította el a színmű mondanivalóját. A színház vezetősége a szereposztás tekintetében nem tett eleget azért, hogy az új és régebbi tagokat egymáshoz közelebb hozza és így összeforrottabbá alakítsa az együttest. A nehezebb fajsúlyú színművekben főleg új erőit, a fiatalokat, a kevésbé igényes darabokban inkább a színház alapító együttesét foglalkoztatta. A művészek népszerűsítése is ebből az elgondolásból fakadt. Elsőrendű kötelessége lenne színházunknak a tartomány magyarlakta városait és falvait látogatni. Megelégedhetünk-e azzal a beszámolóval, melyből kitűnik, hogy Aradon csak egyszer voltak, úgyszintén Lugoson, Oteleken és Csákován is?! Resica az elmúlt évadban egyszer sem látta a temesvári magyar színjátszókat, de nem látta Bodófalva, Igazfalva, Zsombolya, Facsád és számos más helység sem. összefoglalóban elmondhatjuk, hogy az elmúlt esztendő a nagy fejlődés esztendeje volt színházunknak. Ezt csak kiemelte a Montserrattal aratott országos siker. A lelkiismeretes, lendületes és tehetséges munka után a tagozat minden munkatársát méltán megilleti a nyári pihenő. Jó erőben, egészségben, jó kedvben várjuk vissza színészeinket! Hisszük hogy a jövő évad újabb lépcsőfok lesz fejlődésükben! (vélek) ADLEFF INGEBORG, BERTALAN MAGDA Montserrat PATAKI TIBOR, TEMESVÁRI GITTA, SARLAI IMRE, PffleR JÁNOS KRIZSÁN ANDRÁS A főnök előléptetése SARLAI IMRE, SZABÓ LAJOS Vihar a havason SZÁSZ JÁNOS*) VALÓSÁG Keresse más a költészet forrását a csillagok között; én ismerem a szárnyak suhogását, ám földre költözött: a dolgokban magukban él a szépség és a szárnyas képzelet. VASÁRNAP Tőled kérdem most derülő, duslombu nyár szabad-e, mondd, pihenni már? Lubickolni ily szabadon a fényben fürdő pázsiton, sétálni egy vasárnapos tétovasággal, telekből kivetkezett gondtalansággal, hétköznapi gúnyám feledve, ünneplőben, nyakalni szomjasan a sört, pogány kedvvel belenyisszantani a kést a bécsi szeletbe, szabad-e már? Szolgák szabadnapja, duhaj vasárnap, vak virtus, villámló bicska , merre vagy? Fülledt bálok, koszos bordélyházak ricsajosan kiálltak át a múltból, böffentek fel még napjainkban is, de mennyire más, ó, mennyire más e délelőtti rajzás, hancúrozás, családos büszke séta, a fröccs meg az esteli tánc. Ugye nyár? Ugye tudunk mi már pihenni is, hat nap okos munkájával a derekunkban táncolni is, tikkasztó hévmelegekben úgy inni is, hogy abban benne zengj te darázstüzü, kenyeret sütő nyár, ugye tudunk mi már? Boklász közöttünk részeges, tolvaj, csaló, kinek a szesz nem jóbarátja, hanem istene, de a sereg. *) A „Nincsen titkom“ c. kötetből. és ÉS KÖLTÉSZET szolgálni kél e dolgok lényegét ködfellegek helyett a mindennapok repülőteréről száll fel, mint halk motor s bár néha tényleg csillagokig ér föl — két szárnyán földi por, a zöm ereiben már józan öröm szeszlángja ég Nem mámornak kellesz nyári vasárnap, halálbessentő kábulatnak, de csobogó pihenőnek betonos, szénporos hétköznapok után. Nem angyali tisztán, szeplőtlen szendeséggel lépjük át pirkadó küszöbödet: nem teljes a munkánk, de teljes lesz a mű, de teljes lesz a világ, amelyért annyi sok hat napon át fáradunk teremtő istenekként Borulj ránk, nyári vasárnap, hadd nyíljanak ki a lányok kartearuháin a virágok s fiúsra nyírott frizurájukat borzold fel az esteli szélben, segítsd a labdarugókat a meccsen, hadd rúgjanak tucatnyi gólt, bársonyos vizet simíts a strandoló féligmezteleneknek, lelje meg benned örömét tekéző, sakkozó, habas vadraleső! És feljő a hold, oly fehér a fénye, mint párás korsók peremén a bajszokat csiklandó sörhab. Fogytán az éj, kiürülnek a korsók, bágyad a hold. A sarkokon röffen a részeg, de százezer óra cserregi virradóra a hétfői friss riadót. A szovjet filmművészet készül a 40- k évfordulóra a Nagy Forradalom negyedik **■ évtizedének ünnepi befejezése uralja ma teljesen a szovjet művészeti életet. Ez a nagy esemény áll természetszerűen a filmstúdiók progromjának központjában is. Ehhez a világtörténelmi fordulatot hozó eseményhez művészileg csak a monumentalitás szellemében lehet közeledni. Az egyik ilyen, már készülő (vagy talán már el is készült) film címe: ..Október napjaiban“. A film a forradalom központjába viszi el a nézőt, oda, ahonnan Lenin és munkatársai a nagy felkelést irányították. A film az 1917-es Petrográd fontosabb eseményeit tükrözi, a pártvezetőség és a forradalmi katonai bizottság munkáját, az ideiglenes kormány megdöntését, a munkáshatalom megteremtéséért és az ellenforradalom eltiprásáért folytatott ádáz harcot ... A cselekmény színhelye: Petrograd utcái, középületei. Csakhogy — mint Vaszilijev főrendező megjegyzi — éppen a színhely kérdése okozott komoly nehézségeket. Ugyanis az elmúlt 40 esztendő alatt a hajdani Petrográdból a mai, modern Leningrád lett. A város külseje alaposan megváltozott. Elég nehéz lesz tehát a régi városkülsőt díszletekké. ..helyreállítani“ ... A filmgyárak rendezői magától értetődően felhasználják a szovjet irodalom olyan jellegzetes műveit, mint Solohov „Csendes Don“-ja, vagy Alexej Tolsztoj „Kálvária“ c. trilógiája. Filmforgatókönyvet írtak belőlük a 40-ik évforduló tiszteletére. Már készülnek a filmek is, méghozzá serényen! Igen érdekes és újszerű lesz a „Lenin,grád szimfóniája“ c. film. Miről fog ez szólni? Sosztakovicsnak, a híres zeneszerzőnek VII-ik szimfóniája bemutatásáról az 1942—' 43-as, ostromott Leningrádban. Egy pilóta áthozza a német frontvonal fölött a szimfónia partitúráját ... Ettől kezdve látjuk, vagy inkább átéljük mi is azokat a roppant erőfeszítéseket, amelyeket a leningrádi rádiósok és zenészek tesznek, hogy a rettenetes bombázások, a tél kegyetlen hidege, az éhség és ezer más hiány közepette is felcsendülhessen Sosztakovics szimfóniája s elgyönyörködtethesse a város hősi védőit A szovjet emberek emlkedettségéinek, hazafiasságának állít emléket ez az újszerű film. Készül egy másik, igen érdekes, tanulságos film. Címe: „A történelem dokumentumai“ Ez a film nem kevesebbre vállalkozik, mint 40 év legfontosabb eseményeinek a bemutatására, a filmarchivák féltve őrzött „kincsei“, egykori dokumentfilmek felhasználásával. A legnagyobb forradalmi és polgárháborús események, a pártélet legkimagaslóbb mozzanatai, az első ötéves terv építőtelepei, a kolhozokért vívott harc s a honvédő háború drámai epizódjai kelnek benne életre. A film főeleme azonban maga az új ember, a kommunizmus építője. És készülődnek az évfordulóra a szövetségi köztársaságok stúdiói is. Kievtől Taskentig és Tbiliszitől Rigáig mindegyik filmgyár valami eredeti konkréten nemzeti vagy népi vonatkozású — de lényegileg 1917-hez kapcsolódó — filmmel fogja gazdagítani a dicsőséges évforduló művészeti anyagát... Az Igaz Szó országos novellapályázata A művek az Igaz Szó szerkesz-Népköztársaságunk kikiáltásának tizedik évfordulója tiszteletére a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa Végrehajtó bizottságának támogatásával szerkesztőségünk NOVELLAPÁLYÁZATOT hirdet, amelyen bárki részt vehet, tekintet nélkül arra, hogy tagja-e az RNK írószövetségének vagy sem. A pályázatra szánt novellák bármilyen témakörűek lehetnek, azonban javasoljuk a pályázóknak az időszerű társadalmi kérdések felé való tájékozódást. főségének címére küldendők (Marosvásárhely, Dózsa Györgyutca 9 szám) 1957 november 1-ig. A három gépírásos példányban elkészített és jeligével ellátott kézirat mellé ugyancsak jeligével ellátott boríték csatolandó, feltüntetve benne a szerző neve, foglalkozása, életkora és pontos lakcíme. A pályázat díjai: Első díj: 7.000 lej Második díj: 5.000 lej Harmadik díj 3.000 lej A díjnyertes írásokat a folyóirat közli és azokért a törvényes írói tiszteletdíjat is kifizeti. TÓTH ISTVÁN: RÉGI ÉS ÚJ HÍD A temesvári új Bega-híd befejezése elé tervezem, kedves. Most is vezetlek. Mint sok-sok éve. Mondd, emlékszel-e? Ránk nem mosolygott a jó szerencse .. Búcsúztunk, kedves, mert menni kellett. Itt mentem át a régi vashídon, Sátán, batyummal, az állomásra. Fájt a szivem, mint dárda szúrása. Még meg se haltam — s ásatták sírom. Itt mentem át... a régi hid alatt. A Bega ömlött, mint milliárd könny. Habok susogták. ..Lehet, visszajön..." S a szél süvöltött, zúgta. ..Ott marad..." Hajtottak, űztek doni terekre... És ezreknek nem volt visszatérés. Nem segített az anyai féltés. Nem volt ima, sem az ég szentje. Itt mentem át... S még hányan mentek, oh, Mondd el, idő, mily szörnyű volt a múlt! Erre járva hány jó hitvese simult Utólszor össze s hangzott búcsúszó ... S lám, kedvesem, most itt megyek veled. Az új hídon át, el-estülödve: lm’, a halált az élet legyőzte. Fogazz belém, s nézd a sok gyermeket... Duzzadt batyukkal jönnek emn át, S füttyös kedvvel ki az állomásra. Nyaralni menők vig kacagása Cseng, mintha fiunk hangját hallanád ... Ládd, szivünket is híd kapcsolja egybe. Gyermekünk, az egyik oszlopa. Védjük kedves s ne engedjük soha. Hogy az ár dühében összetörjön veszve.