Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)

1993-08-04 / 5. szám

2 Itthon A szociális szférán a sor A devalváció után immár a szociális ügyek kerültek a terítékre a valutaalap ajánlásai közül. A kormány 61. ülésén hármat már el is fogadott közülük, vala­mennyi lényege röviden, hogy húzhatjuk a nadrágszíjat. Merthogy az elfoga­dott törvények szerint nem emelik a gyermekgondozási­ segélyt. Vagyis: eme­lik 140 koronával, miközben eltörlik az állami kompenzációs juttatást, azaz a 140 koronát. A gyermekgondozók esetében tehát minden marad a régiben. Nem úgy a nyugdíjasoknál. Vagyis: náluk is marad minden a régiben, hiába emelkednek az árak, s hiába van törvény arra, hogy a nyugdíjaknak követniük kell tíz százalék infláció felett mindennemű életszínvonal-rontó mozgást. El­lenben ha a nyugdíjas dolgozik, és havi bére meghaladja a minimálbér össze­gét, azaz a 2200 koronát, nyugdíjat már nem kaphat. (Avagy felmond munka­helyén.) Betegnek sem éri majd meg lenni, főleg három napig nem. Akkor ugyanis a munkaképtelen (vagy a gyermekét gondozó anya) napi bérének csu­pán az ötven százalékát kapja az eddigi hetven százalék helyett. A kormány ülése után a sajtótájékoztatón Vojtech Tkáé államtitkár azt mondta, hogy ezek az intézkedések még csak a teljes szociális reform kezdetét jelentik. Nézete szerint a reform befejezéséig még legalább húsz törvényre lesz szükség, s fel­tehetőleg az egész szociális rendszer 1995-ben kezd el működni. „Addig, bizony, a reformnak inkább a negatív hatásai lesznek érezhetők, s majd csak azután kezd el úgy működni, hogy a valóban rászorulók kapják a támogatást” — mondta az államtitkár. Jó, hogy ezt már tudjuk! Szabadságra megy az elnök Michal Kovác köztársasági elnök szabadságra készülőben úgy gondolta, meg­hallgatja a szlovák parlament pártjainak és mozgalmainak képviselőit, mit is gondolnak a koalíciós csetepatéról, látnak-e valamilyen kiutat, netán készül­nek-e „valamire”. Aztán nyugodtan elvonulhatott. A parlament pártjainak többsége megnyugtatta az elnököt, nem készül puccs, mindenki arra számít, a most csatározó felek végül csak megegyeznek, lesz koalíció, legrosszabb eset­ben csak ősszel. Az idő előtti választást is csak egyesek emlegették, mint meg­oldást. Például a magyar kereszténydemokraták, akiket a találkozón Farkas Pál alelnök képviseli, s a Szabad Újság szerkesztőjének elmondta, tudatosítják, hogy az új választások nem hoznának alapvető változást politikai életünkben, de legalább tisztázná az erőviszonyokat, s feltehetően automatikusan sugallná a parlamenti és kormánykoalíciót. Farkas Pál szerint egyébként az elnök bizto­sította a magyarokat arról, a névhasználati törvény visszaadása nem jelenti azt, hogy az általuk is üdvözölt megoldás megváltozik. Úgy legyen! Szlovák—szlovén egyezségek Szlovénia Csehország után Szlovákiával is aláírta a kétoldalú szabadkereske­delmi egyezményt. Erre Pozsonyban került sor, amikor egynapos hivatalos lá­togatáson Szlovákiában járt Janez Drnovsek szlovén kormányfő. A szerződés aláírása után a két fiatal ország kormányfői rendkívül fontosnak nevezték az aláírt szerződést. A szlovén vendég kiemelte, hogy a visegrádi csoporttal ilyen módon kívánják bővíteni együttműködésüket, Vladimir Meciar, a vendéglátó pedig arról beszélt, Szlovénia mindenképpen azon országok közé tartozik, amelyek rövidesen felzárkózhatnak az európai tizenkettekhez, ezért Szlovákiá­nak is érdeke a jó együttműködés. A pozsonyi találkozó során a két kormányfő megegyezett abban is, milyen módon fogja Szlovénia kiegyenlíteni a Szlová­kiával szembeni csaknem kétmilliárd koronás tartozását, amely Csehszlovákia felbomlása után jogfolytonossággal maradt meg a kereskedelmi kapcsolatok­ban. 90 millió a valutaalaptól A szlovákiai pénzügyi szféra az elmúlt héten „valutaalaplázban” égett. Egy­részt azért, mert az Amerikából származó első hírek miatt az alap nem utalta ki a teljes megegyezett összeget, aztán meg azért, mert kiderült, mégis kiutalta. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Szlovákia gazdasági helyzete olyan rózsás, ahogy azt elöljáróink állítják, hiszen az alapnak ez a segítsége nem a „Stand by” kategóriába tartozik, amit a fejlesztésre szoktak kiutalni szabad felhaszná­lással, hanem a gazdaság transzformálásának gyorsítását célzó segély, amely döntően a szlovák korona stabilitását segíti majd elő. Ennek ellenére államfő­nek kijáró pompával várták az alap igazgatótanácsának igazgatóját, Michael Camdessust, aki a pozitív hír bejelentése után érkezett Szlovákiába három napra. Ebből kettőt — Meciar társaságában — a Magas-Tátrában töltött el. Többek kö­zött helikopterből is megszemlélte Szlovákia e turistáktól az idén szinte telje­sen mentes turistaparadicsomát. Duray a népszerűségi listán A Statisztikai Hivatal júniusban is elvégezte szokásos közvélemény-kutatását, amely során több mint 1200 állampolgár mondott véleményt arról, melyik po­litikai pártnak, mozgalomnak, illetve politikusnak hisz eddigi teljesítménye alapján. Érdekes, hogy a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékot csupán az az öt párt éri el, amelyek éppen a parlamentben vannak. Figyelmeztető jel lehet számukra azonban az, hogy a választópolgárok immár 37 százaléka sen­kinek és semminek nem hisz. Mintha ez tükre lenne annak, mennyire törődnek a pártok a választóikkal! Egyébként továbbra is a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezeti a listát 18 százalékos tetszési indexszel, a baloldaliak és a nemzetiek egy szintre kerültek 11-11 százalékkal. A személyiségek esetében Vladimir Meciar vezet 27 százalékkal Michal Kovác és Peter Weiss előtt. Fi­gyelemre méltó, hogy ezen a listán először került kimutatásra egy magyar po­litikus tetszési aránya: az összes megkérdezett közül két százaléknyian Duray Miklóst tartják a legszavahihetőbb politikusnak. Mégsem lesz koalíció A nagy­koalíciós egymásra mutogatás, acsarkodás, rágalmazás után néhány napra megnyugodtak a kedélyek a múlt hét közepe táján. A nagy csöndben számtalan politikus szólalt meg, s játszotta el a prognoszta szerepét. „Nem eszik olyan forrón a kását" — mondogatták. „A Szlovák Nemzeti Párt mindent megtesz annak érdekében, hogy mégis bejusson a hatalomba, hiszen ez számára létér­dek. Akár annak az árán is, hogy lemondanak elnökükről. Budovít Cérnákról” — szólt az előrejelzés. Nos, lehet, hogy a megszólalók jó politikusok (?), de nem jó prognoszták, az biztos. A nemzeti párt elöljárósága csütörtökön beje­lentette: sikertelennek és befejezettnek tekinti a koalíciós tárgyalások ezen for­dulóját, a mostani megbeszéléseket nem kívánják folytatni. Az elöljáróság ezúttal már nem fröcskölt, nem dobált sárt koalíciós tárgyalópartneréből lett ellenfelére, csak konstatálta, a DSZM elnöksége még arra sem méltatta őket, hogy tíz pontos levelükre válaszoljon, pedig a pontokban a legjobb szándékkal elemezték, miért van szükség az összefogásra. Az elöljáróság döntését aztán vasárnap a párt központi tanácsa is jóváhagyta. SZABAD ÚJSÁG 1993. augusztus 4.5. sz. eg ne írja a nevem, mert men­ten kinevet a világ, hogy ilyen szegény és élhetetlen vagyok — mondja aggályoskodva egy Pelső­­cön tengődő, magányos, nyugdíjas öregúr, akinél éppen vacsoraidőben okvetetlenkedtem. Sz. J. olyan, mint más nyugdíjas bácsi Szlovákia bármelyik települé­sén. Nem sovány és nem elhízott; ő­­szül, az olvasáshoz szemüveget hord, az egészségével különösebb baj nincs, habár korábban sokszor volt kórházban. Az öltözködése a korához illő, nem hivalkodó, egyszerű. Ha­vonta egyszer borbélyhoz is elmegy. Igaz, az utóbbi időben már csak egy­re inkább a „feketén” dolgozókhoz, mert így olcsóbb. (Működik a kiiktat­­hatalan védekezőmechanizmus, „sen­ki” nem rövidül meg, „csak” az állam — de így olcsóbb, és egyben elvisel­hetőbb lesz az élet.) Miután néhány évvel ezelőtt meg­halt a felesége, egyedül látja el a háztartást.­­ Az alig több, mint kétezer ko­rona nyugdíjat nehéz úgy beosztani, hogy jusson is, maradjon is. Ha kifi­zetem belőle a lakbért, a vízdíjat, a villanyt, a tévét, a biztosítást és a sze­­mételhordásért járó illetéket, bizony nem sok marad a megélhetésre. — Az étkezését hogyan oldja meg? Vegyünk egy átlagos hétközna­pot — mi a reggeli, az ebéd, a vacso­ra? — Gyógyteát iszom minden reg­gel. A növényeket nyaranta gyűj­töm... a tejre nem telik... Néha főzök hozzá egy tojást, vagy kenyeret pirí­tok. Felvágottat, sajtot soha nem eszem reggelente. Ebédre általában főzeléket főzök, babot vagy krumplit. Ez is meg­van olcsón, mert a falun élő testvérem­től megkapom a hozzávalót. Húst nem veszek, legföljebb néha rántott levest vagy egy kis galuskát főzök. Vacso­rára egy joghurt vagy aludttej kenyér­rel, esetleg megint tea vagy pirítós. — És hétvégén? — A fiaméknál vagyok, ott eszem. De ha megyek, mindig megveszem a húst, a tejet, a tejfölt. Nem kívánha­tom, hogy ők vegyék meg, hiszen ők sem állnak jobban, mint én. — Öltözködésre mennyi megy el? — Ruhára én már nem költök. Ami van, az már elég nekem. De időnként kapok az ismerősöktől egy-egy jobb holmit, vagy a gyere­keim vesznek ajándékba. — A gyereket pénzzel is támo­gatják? — Még nem volt rá szükség, nem is fogadnám el tőlük. Jobban elkél ott a pénz, mint nálam... — Nyilván vannak unokái. Rá­juk nem szokott költeni? — Négy unokám van. Mióta a mama meghalt, nem tudok nekik venni semmit. Meg is beszéltük ezt a gyerekeimmel — ők is így gondolják. Ha névnap van vagy születésnap, megpuszilom az uno­káimat, így kö­szöntöm őket. A szeretetemet adom nekik. — Mit vár a jövőtől? — Én már nagyon sokat nem vár­hatok... Azt szeretném, ha a gyerme­keimnek lenne szebb, jobb élete. Mert ha nekik jobb lesz, akkor biz­tos, hogy nem fognak engem sem elhanyagolni. De most még azt kell látnom, hogy ha a családban cipőt akarnak venni, akkor arra egy hóna­pig kell spórolniuk. — Van-e valami, amiben hisz? — Istenben hiszek. Azt hiszem, minden embernek kell valamiben hinnie. Nekem Istenben van meg a lelki békém. De tudom, hogy van­nak, akik nem járnak templomba, mégis jóságos, tisztességes emberek. Ha egy emberben van felebaráti sze­retet, akkor annak az embernek min­dene megvan. — Vajon hányan élnek ennyi vagy még ennél is kevesebb pénz­ből? Hogyan minősíthető az ilyen élet? Mi marad belőle, ha állandóan a létfenntartásért, a fizikai létért kell viaskodni? Tudom, erről már sokan, sok mindent írtak. Ha úgy tetszik, „lerágott csont”. De lehet-e „el­koptatni” egy témát, ha mögötte valós személyek sorsa, minden­napjai állnak? Le lehet-e venni a napirendről addig, amíg egy em­ber is lesz a környezetünkben, aki­nek öregségére gondot jelent a lét? (korcsmáros) Aludttej kenyérrel !Elet a létminimum alattM Éva 25 éves, férjezett, egy három­éves kislány és egy egy év körüli kis­fiú édesanyja. Kétszobás bérházi la­kásban laknak Éva nyugdíjas apósá­val és anyósával, s azok két lányával — akik már szintén anyák —, vala­mint a másik fiú négytagú családjá­val. Valamennyien munkanélküliek. A két fiú számításba jöhetne, mint potenciális kereső (a nők nem tudnak munkába állni a gyerekek miatt), de nincs semmilyen végzettségük, kü­lönben is mindenütt munkaerő-leépí­tés folyik. — Éva, neked van tanult szak­mád? — Igen, cipőgyári munkásnak ta­nultam ki. Egy ideig a cipőgyárban dolgoztam, de nem volt valami jó a kollektíva, a fizetésről nem is be­szélve. Nem szerettem azt a mun­kát. Aztán takarítást vállaltam, de ott is kevés volt a fizetésem. Végül felvettek a Centrál Szállóba moso­gatni. Azt a munkát szerettem, jók voltak a munkatársak is, mindig jó kedvünk volt, még a fizetésre sem panaszkodhattam. Onnét mentem szülni. Közben pedig a munkahelyem megszűnt. — Közületek sokan élnek fekete­ Cigányélet­ zésből, különféle spekulációkból. Mit gondolsz, jól meg lehet így élni? — Hát, vannak, akik forintot árul­nak, de azoknak nem megy most va­lami jól, mert az emberek rájöttek, hogy becsapják őket, főleg azért, mert több ízben is zlotyt adtak el fo­rint helyett. Én ilyen üzleteket sose csináltam, nem is csinálnék. Aztán sokan kezdtek el mindenfélével üzle­telni, amikor a Havel elnök megen­gedte, hogy akinek nincs állása meg pénze, az is meg tudjon élni. Csak hát számlázni kellett, s abból lett a baj. Mert sokan nem akarták a számlákat kifizetni. Elég sok roma volt már ezért bíróságon, és néhányan börtön­be is jutottak miatta. Most meg már azok se tudnak új árut venni, akik korábban rendesen fizettek, mert nincs annyi pénzük, számlára meg már nem adnak semmit... Rossz világ ez mindenkinek. — Feketézni nem akarsz — ez jó, a segélyből viszont nem lehet megél­ni. Ha nagyobb lesz a fiad, vissza­mész dolgozni? — Igen, de legszívesebben az utol­só helyemre mennék. Cak —­ ahogy mondtam — az már megszűnt. A ci­pőgyárban sincs munka. Nem tudom, mi lesz... — Van-e valamilyen vágyad, mit szeretnél elérni az életben? — Nagyon szeretnék egy külön la­kást a családomnak. Már három éve be van adva a kérvényünk, de ha kér­dezem, mi van, nem válaszolnak. Pedig a kérvény meglátásáért is jó csomó pénzt kellet fizetnünk. A gyerekekkel együtt tizennégyen va­gyunk a két szobában. Azt is szeret­ném, ha a gyerekeim rendes iskolá­ba járhatnának, ne valami cigányis­kolába. Én se cigányosztályba jár­tam, és ha ismételtem is, jobb volt „rendes” osztályba járni, mert ott legalább tanultam valamit. Nem jó most ez a világ, különösen nehéz a roma lányok élete... Sokan még a krumplit se tudják rendesen meg­főzni, és már gyerekük van. Amikor­ra rájönnek, hogy korai volt még a szülés, ugye, akkor már késő. A „ma­gyarok” másképp élnek. Szeretném, ha a férjemmel jobb körülmények között tudnánk felnevelni a gyere­keinket. SIPOSS ILDIKÓ Magunkról új hetilappá vált Szabad Újság ötödik számát tartja kezében az olvasó, s nem titkolom, szeretném tudni, miként vélekedik róla. Az ötödikről és az előb­bi négyről is. Amit a baráti és levelezői visszajelzések elárulnak, amit a ter­jesztői megrendelések — kissé szerényte­lenül majdnem azt mondhatom — ugrásszerű növekedése tanúsít, az hízel­gő, és viharos időket megélő kis kö­zösségünket bizakodással tölti el. A napilap olvasója hű maradt a hetilap­hoz, és megtisztelő ragaszkodása új erőket mozgósít bennünk. Igaz, van üröm az örömben. Egy­felől a panasz, hogy a lapot a stan­dok túl hamar eladják, s nincs belőle annyi, amennyit a kereslet követel. Pedig a kínáló közvetítéssel fáradozó árusoknak csak rendelniük kellene, még többet, elegendőt, hogy az érdek­lődő ne csak szerdán, hanem még csü­törtökön vagy pénteken is megkaphassa a lapot. Példány­szám-korlátozás sze­rencsére nincs, esetleg csak másod­lagos, amolyan kereskedelmi: ez már elfogyott, vegyenek mást, abból még van. Előfordul. A régi beideg­ződés még nem igazodott a piaci tör­vényhez: a vevő óhaja megfelleb­bezhetetlen, azt kell megkapnia, amit kér. A kereskedők tiszte, hogy így le­gyen. Másfelől az aggodalom: mennyire a színes műsorújság, a két lap nagyon előnyös egy ára a csábítás integető keze, s mennyire maga az újságbeli tartalom, amely reményünk és jóaka­róink meggyőződése szerint gazdag ugyan, de mi tudjuk, még nem annyi­ra, mint szeretnénk. A csiszolódás, az új műhelyszerve­ződés folyamatát éljük, belső viha­rokkal, még kiforratlan, nemritkán kapkodó ne­kifeszülésekkel, ráadásul új számítógépes programokkal bíbe­lődve, s noha mindez mint gond és bonyodalom nem tartozik az olvasó­ra, ő a lapban nyomát leli (például az elválasztási hibákban), amiért el­néző megértését kérjük. Említenem kell gondjainkat, nem mentségül, leg­feljebb magyarázatként, hogy akit érint és bosszant, tudja mire vélni tö­kéletlenségeinket, kényszerű megol­dásainkat. Az anyagi gondoktól válságossá vált időkben többször is megfogyat­kozott szerkesztőség a lap új vonásait vési, s abban, hogy igyekezetével nem jutott el a létrafokok legfelsőbbjére, a még mindig (és feltehetőleg jó ideig) bizonytalan újra napilappá válás fe­szültségén túl a megszólított és érdeklő­dő olvasó kilétének és igényeinek felü­letes ismerete is szerepet játszik. A szlovákiai magyarság erkölcsiségé­­ben, társadalmi helyzetében, szelle­miségében és érdekszféráiban átala­kuló közösségének igényeit a legérzé­kenyebb pontokon kell kitapintanunk, és nagyobb tárgyismerettel, avatot­­tabb meg színesebb tollal kielégíte­nünk. „Csak­ ennyi lenne a felada­tunk a közélet és a gazdaság tartomá­nyaiban, ahova lapunkat küldetésével szánjuk. Kerekre fogott, egyszerű elmélet, s mégis milyen nehezen honosítható a gyakorlatban. Nemcsak képességeink és felismeréseink kisebb-nagyobb hé­zagai vagy botlásai miatt, hanem mert olyan világban élünk, amelyben az egymásra torlódó bajok és indula­tok sorsokat, cselekvési szándékokat és magatartásokat torzítanak. A mindannyiunkban megfeneklett döbbenetnek és kételynek azonban előbb-utóbb oldódnia kell, s ha fela­datunkat helyesen értelmezzük, most az újság is azért van, hogy tájékozta­tó szolgálatával segítse a dermedtsé­get olvasztó akaratot. Szerkesztőségi műhelyünk nagyobb rendezettsége, közösségünk bátrabb cselekvést ihle­tő önbizalma és az olvasó türelme kell hozzá. SZABÓ GÉZA

Next