Szabad Vasutasok és Hajósok Lapja, 1945 (1. évfolyam, december)

1945-12-01

ííhs nmnnmnf SZABAD VAST’TABOK HATTOK TAFTA3 BT VISSS/A Szakszervezetünk feladata Irta: KIRÁLY GÉZA Az­ elmúlt évtizedekben szakszerveze­teink működése elé olyan akadályok tor­nyosultak, melyek nagyrészt meggátolták abban a törekvésében, hogy azt a gaz­dasági harcot, melyet a proletariátus anyagi és szellemi életének megjavításá­ért kellett volna folytatniuk, csak erősen lefékezve tudták megvívni, hiszen erejük nagy részét az élesen szembenálló politi­kai rendszerek elleni védekezés őrölte fel. Az utolsó negyedszázad megpróbálta, főleg a nyugati demokráciák felé elhitetni, hogy nálunk, ha csak látszólagosan is, de valamilyen formában él a demokratikus berendezkedés és azt egyedül csak a szak­­szervezetek életével tudta igazolni, ami azonban korántsem jelenítette azt, hogy a szervezetek tényleg dolgozhattak is úgy, ahogy azt a munkásság érdeke megköve­telte. A meddő politikai harcok, az állandó koncentrikus támadások, az uralmon levő politikai és gazdasági hatalmasságok kö­nyörtelen és kegyetlen nyomása, az egész világbon egyként fellépő gazdasági válság olyan fegyvert adott a tőke kezébe, mel­­­lyel szemben a tisztességes és becsületes munkával dolgozó szervezett munkásság akármilyen heroikusan küzdött, csak an­­­nyit tudott elérni, amennyit a hatalom jónak látott megengedni az ő politikája érdekében. Mi vasutasok nem voltunk ab­ban a helyzetben, hogy a munkásosztály többen a súlyos harcában részt vehettünk volna, csak kívülről néztük azt, aminek kimenetele nem volt kétséges. Ma más a helyzet. Az átalakulás egészein új felada­tok elé állította a szakszervezeteket és lehetővé tette, hogy ezeket a célokat most már a szervezett vasutasság a maga ere­jével is támogatva, részt vegyen az el­követ­kezendő nagy feladatok elvégzésében és kivegye részét abból a munkából, mely­ből eddig önhibáján kívül kimaradt. Még csak pár hónapja élő szakszervezetünk­nek összehasonlíthatatlan­ul könnyebb volna a dolga és hihetetlen lehetősége lenne, ha a múlt nem hagyott volna egy olyan örökséget, melyhez foghatót a világ teremtése óta még senki sem örökölt. A legtökéletesebben kifosztott ország min­den javaiból kiforgatva, az elpusztított városok, falvak romok, a hosszú és véres esztendők olyan nyomokat hagytak a lel­kekben is, hogy ez­ek helyreállítása paran­­csolólag írja elő a legsürgősebben elvég­zendő munkákat. Szakszervezetünk nagy, de ezt a nagyságot és a mögöttünk álló erőt ma nem használhatjuk osztályharcra, hanem arra, hogy minden erőnket igénybe véve talpraállítsuk hazánkat — és kinek volna erre nagyobb lehetősége, mint ép­pen nekünk, vasutasoknak. Erőinket fo­kozni kell, az építés munkája mellett a szervezésnek további hatalmas fejlődést kell mutatni, mert csak rajtunk múlik, hogy az első célok elérése után milyen eredményeket tudunk a magunk számára biztosítani akkor, mikor a tulajdonkép­peni szakszervezeti mozgalmunk elindul abban az irányban, melyben annak halad­nia kell és amikor erre­­ a lehetőségek meglesznek. Most, hogy e sorokon keresz­tül végre megindulhatott az a szorosabb összeköttetés, ami feltétlenül szükséges a tagok és a szervezet között, és hogy ez éppen a legnagyobb ünnep közvetlen elő­estéjén történhetett meg, mondhatunk-e szebbet szakszervezetünk első feladatairól, mint azt, hogy a most meginduló mun­kánk a következő karácsonyig hozza meeg mindnyájunknak hazánk talpraállítását, vasú­tunk felépítését, szervezetünk további erősödését és olyan békét, melyen át el­érjük a szebb, boldogabb, igazi békés életet. Tanulj, hog­y taníthass ! A felszabadulás óta megoldásra váró és napjainkig megoldatlan problémákkal találkozunk lépten-nyomon. Felrobbantott hidak, mozdony- és kocsiparkunk rendbe­hozása, vasúti hálózat újjáépítése, szén­­hiány leküzdése, kenyérkérdés megoldása stb. váltogatják egymást. De nem törpü­l el jelentőségében az előbbiek mellett az a probléma, amelynek megoldása talán a legfontosabb: harcolni a burzsoázia ellen e szellemi élet terén. Fontos munkaköröket, hivatalokat még ma is több helyen a régi rendszer hű kiszolgálói töltenek be. Egy fontos tény domborodik ki ebből, kevés az a használható munkaerő a fizi­kai munkásság között, akiket nyugodtan meg lehetne bízni ilyen, felelősségteljes munkakörrel. Mi tehát a teendő? Eddig három terü­letet érintettem, de lehetne még jó néhá­nyat felsorolni. Az első az volt, felépíteni az országot, a második, harcolni a bur­zsoázia ellen, a harmadik pedig a fontos munkakörök reakciós vezetőinek leváltása. E három terület összefügg és mindennapi életünkben egymástól el nem választ­ható. Hogy tudnék mégis megoldani e problé­mákat? Erős a dolgozók vasökle! Meg­semmisítő csapást tud mérni az ellenségre. De nem elég éles a munkásosztály nagy hányadának a politkai meglátása, tudása. Már pedig ma már csak ez segíthet. Tehát tanulnunk kell. Akármilyen nehéz, fáradságos, türelmet követelő is, el kell végre kezdenünk, nekünk vasutas dolgozóknak elsősorban. Sokat mulasz­tottunk a múltban. Ma már szállóigévé vált mondás: „nem tanulhattunk, mert legjobban bennünket nyomott el az állam­apparátus“. Egy a fontos, látjuk a mát, látjuk azt, hogy mit kell tennünk, hol kell elkezdenünk. Tudás ellen csak tudással lehet har­colni. A burzsoázia képviselői egy bomló, rothadó, már nem életképes világnézetet képviselnek! Szembenállunk mi, osztálytudatos dol­gozók egy fejlődő, felfelé haladó, új világ­nézettel. Ez a kiindulópont. Meg kell ismernie minden dogozónak, akár szel­lemi, akár fizikai dolgozó legyen az, a hamisítatlan magyar történelmet, a tár­sadalom fejlődéstörténetét, a nemzetközi és a magyar szakszervezetek történetét, a munkásmozgalmak történetét, politikai gazdaságtant­, dialektikus és történelmi materializmust, hogy csak a legfonto­sabbakat említsem. Hogy kezdjük elt Nincs mindenkinek ideje, türelme tanulni. De nincs ma olyan ember — és itt főleg az ifjúságra gondolok —, aki ne töltené el valamivel munka után a szabad­idejét. Meg kell mozgatnunk a dolgozók osztályát. Egyesületi életet kell terem­tenünk. Könyvtár, sakk, billiárd, ének, zene, tánc, színjátszás stb. Itt vannak a különböző sportágak, turisztika, csak válogatni kell. Bevezetni a dolgozó ifjú­ságot az eddig ,,úri“-nak nevezett sport­ágakba, tenisz, vívás, korcsolya, jég­­hokki stb. . Lehetetlen, hogy az itt felsoroltak közül valamelyiket ne választaná egy ember is. Az érdeklődőket össze kell fogni egy-egy szakmában. Állandó foglalkoztatást, vál­tozatos műsort biztosítani számukra s az így összefogott gárdából kiválik majd egy kis csoport, amelyet a tanulás érde­kel legjobban. Az oktatás, hiszem ez a legfontosabb, minden helyi csoportban meg kell, hogy induljon. A bizalmi testület és az ifjú­ság oktatására gondolok elsősorban. Miért? Mert itt van a legtöbb javítani­való. Sajnos. Ugyanakkor központunkban is meg kell indítani egy oktatóképző, előadóképző szemináriumot.­­ A vidék helyzete félig ismeretlen. Ha szükséges, a Központ szervezzen egy 3—4 tagú oktató csoportot, amely sorbajárná a területeket, előadásokat tartana általá­nos szakszervezeti, politikai kérdésekről. Lehetne még folytatni. E pár sornak azonban nem egy munka­terv lefektetése a célja. Ez nem is az én feladatom. Tehát, harcolnunk kell a rothadó kapi­talizmust képviselő burzsoázia ellen szellemi élet terén is. Sőt talán ez a leg­a­fontosabb terület. Pótolnunk kell vasak­a­­rattal az elmúlt évek kényszerű mulasz­tását. A rothadó kapitalizmus a szocializ­mus küszöbe, mondotta tanítómesterünk. Tőlünk függ, hogy mikor lépjük át ezt a küszöböt, mikor lépünk be a „mi szobánk“-ba, a dolgozók társadalmába. A központi vezetőség első és legfonto­sabb feladata tehát az oktatás megindí­tása. Nélkülözéseink, szenvedéseink napjai sokkal rövidebbek lesznek, ha vasakarat­tal fogunk hozzá a tanuláshoz. Erősítsd a Szakszervezetedet! Támo­gasd a vezetőséget nehéz munkájában! Építsd egy-egy tégla lerakásával a népi demokráciát! Tanulj, hogy taníthass­ Pálmai István Egységes erővel a kitűzött cél felé írta : GYÓCSI JE ! A magyar reakció a vasutasok között bírta legjobban érvényre juttatni akara­tát. Nagyon jól értett ahhoz, hogy a kü­lönböző státuszokkal amúgy is széttagolt tömegeket egymással szembe állítsa és öntudatlan bábként saját céljaira felhasz­nálja.. A vasutasság nagy része, mely a vezetést és az irányítást kézben tartja, még ma is régi világban él, ugyanabban a szellemben gondolkozik és dolgozik, nem akar tudomást szerezni arról, hogy a világ megváltozott, egyáltalán nem akarja tudomásul venni, hogy demokrácia van. Egymás után támadják a munkások ér­dekképviselet­ét, a Szakszervezetet. Kifo­gásolják, hogy egyáltalán létezik és ter­mészetes, szeretnék, ha nem is létezne. Ha tudjuk azt, hogy a vasutas dolgozók egész más álláspontra helyezkednek, kü­lönösen az iparosság és általában azok a szolgálati ágak, hol az elnyomás a legna­gyobb volt. Ők felismerték azonnal a Szakszervezet hatalmas jelentőségét és ennek tudatában megindították a szer­vezkedést. A Vasutasok és Hajósok Szak­­szervezete ma nem kevesebb, mint 68.000 tagot számlál, erős a szakszervezet, mely­re a tagok biztosan támaszkodhatnak, melyre a jövőben hatalmas feladatok vár­nak. A szakszer­ve­zet célja összefogni vasutasságot, öntudatra nevelni őket, érez­n­zük meg, hogy ők egy olyan társadalmi rendnek a tagjai, kikre az egész dolgozó nép számíthat. Minden Vasutasnak érez­nie kell, hogy egy erős szakszervezet tagja, nincs magára hagyva, mögötte 68 ezer szervezett vasutas sorakozik. Tu­domásul kell venni mindenkinek, hogy a felemelkedés útjára léptünk és soha nem fog bekövetkezni az az idő, hogy újra a reakció játékszerévé válljunk. Hatalmas munkát kell végezni, hogy egy ilyen nagy és széteső tömeget eggyé kovácsoljunk, de kijelenthetjük, hogy ez sikerülni fog, mert sikerülni kell­ öntudatra és éb­redni; nem fordulhat elő a jövőben az, hogy nélkülünk, rólunk döntsenek. A vasutasság egy része­­ megmutatta, hogy érett a demokráciára. Gondoljunk az első napokra hetekre, hónapokra, mi­kor romokból kellett újjáépíteni a pálya­­testetést, a mozdonyokat­, a vagonokat. Lerombolt vasutainkat részben felépítet­tük. A vasutasok éhes gyomorral, üres zsebbel dolgoztak éjt nappallá téve, pél­dát mutattak és példát Hősök születtek közülünk, fognak mutatni a munka hő­siei! A mag­yar vasutasok megmutatták, hogy tudnak dolgozni, ha akarnak. Ön­feláldozó munkájukkal beírták nevüket a történelembe. Tudjuk jól, hogy a vasút az ország vérkeringése és ettől a vér­keringés­től függ az ország léte, vagy nemléte. Tudjuk azt is, hogy nehéz idők előtt állunk. Ez a tél hatalmas erőpró­bája lesz a szervezett vasutasságnak. De erőt kell meríteni, s példát kell venni a kitüntetett roha­mmunkásokról. Lebegjen szemünk előtt az, hogy ez a vasút a mi vasútunk, hogy ezt a vasutat saját ma­gunknak építjük. A szakszervezet mindent elkövet, hogy­ a szakszervezeti tagok helyzetén kön­­­nyítsen és az életszínvonalat a legmaga­sabb fokra emelje. A szakszervezet köz­pontjában, a szakmai titkárságok mellett, különböző csoportokat állítunk fel, me­lyek mind azt a célt szolgálják, hogy a szakszervezet ügyét előbbre vigyék. Pl.: egy igen csoport az illetmény­rendező­ bi­zottság, melynek feladata a Szovjet Unió­tól, az Egyesült Államoktól, Angol, Fran­cia, Belga, Jugoszláv, Román és Cseh ál­lamvasutak illetmény­rendszerét áttanul­mányozni és az ebből leszűrt tapasztala­tok alapján egy olyan magyar illetmény­­szabályzat-tervezetet kidolgozni, mely el fogja törölni egyszerss mindenkorra mind­azokat a sérelmeket, melyet a 26 éves reakció a vasutasságnak okozott. Felállí­tottunk egy közellátási bizottságot is, melynek feladata a vidékről jövő kartár­sak közellátással kapcsolatos ügyeit ki­járni, illetve elintézni az illetékes fóru­moknál. Egy bizottság most dolgozza ki a baleseti, temetkezési, házassági és szüle­tési segély alapszabályait. Segíteni kell és segíteni fogunk mindazokon, kik erre rá­szorulnak. Vasutasok vagyunk, mindan­­­nyiunkat érhet baleset. Ezért a szakszer­vezet különösen nagy gondot fordít arra, hogy a vasutas árvákat és özvegyeket se­gítse, nem lesz könny, mit fel nem szárí­tunk, nem lesz panasz, mit nem orvoso­lunk. Tanonc- és munkásnyaraltatásokat már a legközelebbi nyáron rendezünk. Pi­hen i* ki magát végre a vasutasságnak az a rétege, amely eddig csak a terhet vi­selte. Nagyra értékeljük és segítjük azokat a munkásokat, kik tovább akarnak tanulni. Kijelenthetem: kitörjük azokat a reakciós törekvéseket, amelyek eddig is megaka­dályozták, hogy azok, akik magány­an tanultak és magasabb képesítést szerez­tek, előremenetelükben hátrányt szenved­jenek mindazokkal szemben, akik, mint kész emberek jöttek a vasúthoz. A szak­­szervezet különösen jó pontnak veszi és nagyra értéke­l azokat a vasutasokat, akik magánúton tanulnak, tehát ezek nemhogy hátrányt szenvednének a jövőben, hanem igenis előnyös helyzetbe kell, hogy kerül­jenek. "Gerő elvtárs, közlekedésügyi mi­niszter máris hozzájárult, hogy azok a vasutasok, akik magánúton tanulnak, napi 8 óra helyett 6 órát dolgozzanak, rendes 8 órai díjazás mellett, hogy meg­felelő idő álljon rendelkezésükre tanulás céljából. A szakszervezet fáradhatatlanul dolgo­zik a szakszervezeti tagok érdekében. Máris sikerült orvosolni az első igen fáj­dalmas sérelmet. Gerő elvtárs beterjesz­­tésére a minisztertanács elfogadta szak­­szervezetünk javaslatát, melyben a családi pótlék egységes ki­terjesztését kértük az órabéresekre ifi. Megszűntek a kivételek. Nem lesz altiszt, munkás, vagy főtisztvi­­selő, kik családjuk után különböző nagy­ságú családi pótlékot kapnának. Egyfor­mán kap mindenki, mert a gyermekneve­lés egyformán költséges és egyforma ál­dozatokat kíván a szülőktől. Napokon belül a nyugbéresek a nyug­díjasokká fognak válni. Itt is megszün­tetjük a „kaszt-rendszert. Nem enged­jük azt a réteget éhen pusztulni, mely a legtöbb áldozatot hozta a múltban. Álta­lában az illetmény­tervezettel a nyugdíja­sok kérdését szintén egy és mindenkorra rende­zni fogjuk. Nem fordulhat elő, hogy a nyugdíjas hosszú évek fáradságos mun­kája után arra kényszerüljön, hogy­ kü­lön munkát kelljen vállalnia öreg nap­jaira­, szűkös megélhetésének biztosítá­sára. Ezért részükre oly illetményrend­szert akarunk beállítani, mely öreg nap­jaikra gond nélküli megélhetést fog bizto­sítani. Az új illetményrendszerrel el fog­juk törölni, illetve át fogjuk hidalni azt a szakadékot, ami eddig az órabéresek és a kin­evezettek között állt. Az új illet­­ményszabályzat értelmében — meely máris kidolgozás alatt áll — a vasútnál három év után mindenki kinevezetté vász­k. Erre garancia a 68 ezer szervezett vasutas, melynek egységes tömegként kell állni szakszervezetünk központi vezetőségének háta mögött, hogy­ megfelelhessen a kö­vetelményeknek és győzelemre bírja vinni a vasutasság harcát egy szebb és egy boldogabb vasutas jövő elérésében. az öntudatos meggyőződésről A háború romhalmazzá tette az egész or­szágot. Vele pusztult minden közlekedési eszközünk. A vasút is használhatatlan álla­potban volt. A fővárost és az összes ipari telepeinket éhínség fenyegette. A mentési feladat megindítása a vasúti műhelyekben, fűtőházakban és pályafenntartásoknál dolgozó munkások munkakészségétől volt remélhető. Ahhoz, hogy az élelmiszerszállítás a veszé­lyeztetett országrészek felé megindulhasson, elsősorban mozdonyokra, vagonokra és a pályatest helyreállítására volt sz­ükség. E nagy munka vállalásával munkástársaink tanúbizonyságot tettek, hogy az évtizedeken át rájuk erőszakolt antiszociális légkör nem fojtotta el bennük a szabadság utáni vágyat, a nem tántorította el őket a munkaszeretet és munkás-összetartás iránti lelkesedéstől. Silány táplálkozás, hiányos ruházat ellenére, hidegben ázva és fázva, de mégis a felsza­badulás örömétől áthatva vetették bele ma­gukat az újjáépítő rohammunkába, aminek eredményeképpen sorozatosan tették üzemké­pessé a mozdonyokat, vagonokat és az út­vonalakat. Az elmúlt időkben a munkások még oly áldozatkész teljesítménye mellett is észrevét­­lenül haladtak el a kizsákmányoló korszak mai. Az államvasutak történetében első fel­­jegyzés került papírra most, amely a mun­­kásérdemeket méltatja és ez a méltatás meg­­felelő módon kifejezést is nyert. Azoknak a munkásoknak tiszteletére, akik az újjáépítés munkájánál többi társaiknak követendő pél­dát mutattak, a kereskedelem és közlekedés­­ügyi minisztérium a MÁV Igazgatóságával együtt szeptember 29-én a Sportcsarnokban ünnepséget rendezett, amely alkalommal több kitüntetésre ajánlott munkást megjutalmaz­tak. A kitüntető adományt Gerő Ernő keres­kedelem­ és közlekedésügyi miniszter elvtárs nyújtotta át. Ezek közül Gálái Ágoston, Pánti Béla és Sári Antal elvtársak a f jen­ként kapott 15.000 pengő jutalmazási össze­get a Szabad Vasutasok és Hajósok Lapja alapjának adományozták Boldog újévet kivan a Ve­z­e­t­ő­s­é­g

Next