Szabadság, 1900. március (27. évfolyam, 49-75. szám)
1900-03-01 / 49. szám
XXVII. évfolyam, Nagyvárad, csütörtök, 1900. márczius 1. Előfizetési feltételek: Szétküldéssel Helyben: Korona Negyedévre 6.— Félévre 12.— Egész évre 24.— Vidékre postával: Korona Negyedévre 7.— Félévre 14.— Egész évre 28.— Kiadóhivatal: Kossuth Isjoántéz», (Bikarmegyrei takarékpénztári épület), bora a hirdetések és az előfizetés-dijak küldendők* Egyes szám ára 10 fillér. POLITIKAI NAPILAP. A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. á9-ik szám. Hirdetések dija: 6 hasábos petitsorért egyszer 12 fillér« Háromszor és többször — — 8 fillér« Nyilttér 4 hasábos petitsorért 40 fillér» Bélyegdij minden hirdetés és nyilttérért — — — — 60 fillér. Reklám soronként — — — 2 kor Szerkesztési iroda: Kossuth Lajos utcza (Biharmegye takarékpénztári épület). Kéziratok vissza nem küldetnek. Külön vélemény. Budapest, február 28. (B.) Egész Európában, talán kivétel nélkül, de különösen Magyarországon a közvélemény szimpathiája erősen a búrok mellett állott. A mi lelkes közönségünket csupán a burok sorsa érdekelte, ő értük aggódott, ő értük lelkesedett. És ez természetes. A burok lángoló hazaszeretete, rettenthetetlen vitézsége magában véve is csodálatot, tiszteletet és becsülést érdemel, de hogy épen hazájuk függetlenségéért harczolnak az irtózatos túlerő ellen és halált megvető elszántsággal védik hazájuk minden talpalatnyi földjét, ez a magyarokban sokszoros rokonszenvet kell, hogy keltsen, mert hiszen ez a délafrikai harcz bámulatos pendantja a mi 48-as szabadságharcunknak. Mégis ki kell jelentenünk, hogy meglehetősen igazságtalanok vagyunk akkor, amidőn a burok iránt érzett természetes rokonszenvünk mellett egész gyűlölettel fordulunk az angolok ellen, holott ez a hatalmas nemzet ezt a rokonszenvet tőlünk meg nem érdemelte. Az angolok szimpátiája irántunk, magyarok iránt Európában szinte páratlan. Bírjuk a francziák rokonszenvét, a német császárnak, a német hivatalos elemeknek, talán Németország kis részének is a szimpátiáját, de ezek mindig csak külsőségekben nyilvánultak. Anglia volt az egyetlen állama Európának, amely nyíltan foglalt állást mellettünk a magyar szabadságharcz alatt és után. Az egyetlen európai állam volt Anglia, amely jegyzéket intézett érdekünkben az osztrák kormányhoz. Anglia volt az, amely legszívesebben és leglelkesebben karolta fel emigránsainkat s végül Anglia volt az, amely Kossuth Lajost nemcsak ünnepelte, hanem megtisztelve benne hazáját, amelynek boldogulásáért küzdött minden erejével, exisztencziát is adott neki. És ennek a nagy nemzetnek és mindenesetre megtisztelő meleg érdeklődése és szimpátiája fennmaradt a szabadságharcz után is. A sok példa közül csupán egy érdekes jelenséget hozunk fel. A londoni magyar egylet báljain nemcsak a legelőkelőbb angol közönség vesz részt, de mindig képviselve van ott az angol udvar is. A walesi herczeg szimpátiája irántunk egyszerűen mesés. Székében komportálják a Nemzeti Kaszinóban tett ama kijelentését, hogy »ha az ő választásán múlnék, leginkább magyar főúr szeretne lenni !« Ha Londonban magyar jótékony czélról van szó, úgy az egész londoni társadalom akczióba lép. Mindeme jóindulatot lehetetlen nekünk hálátlansággal viszonozni, lehetetlen még tisztán anyagi érdekből is. Anglia hatalmas, gazdag nemzet, mi kicsinyek és szegények vagyunk, sokszor rá vagyunk utalva hitel dolgában. Tudni való, hogy minden bajban levő ember sokszorosan érzékenyebb, mint megelégedett állapotban. Áll ez sok tekintetben a nemzetekre is. Anglia ma oly sok harczi vereség után és Kronje bukásával még mindig nagy harczok előtt sokkal érzékenyebb, mint normális időben. Jól látják, tudják és emlékezetökbe vésik, hogy most, s mikor súlyos aggodalmak gyötrik, csapások sújtják és legjobb embereik hullanak el a csatatéren, ahol pedig szintén vitézül és vakmerő bátorsággal hadakoznak, minő gyűlöletes ellenszenvvel írnak és beszélnek róluk. Ki tudja, nem fáj-e legjobban ez nekik, hogy még kis nemzetek is, akik iránt való jóindulatukat annyiszor kimutatták, sőt bebizonyították, szintén ellenök fordulnak és gyűlölködnek ? Egy dolog bizonyos, hogy ha kudarczczal végződnek is reájuk a transvaali háború, még mindig elég hatalmasok és gazdagok maradnak arra, hogy visszafizessék az ellenök támadt gyűlöletet, ha másként nem, az amúgy is súlyos pénzügyi válság súlyosbításával. De nem erre fektetjük a fősúlyt. Mi e sorok írásakor elsősorban a hálára gondolunk, amellyel Angliának mindenesetre becses jóindulatáért tartozunk. S ha e sorokkal csak annyit érünk is el, hogy olvasóink gondolkozóba esnek az elmondottak felett, elértük czélunkat. Miniszter válság*. (Saját tudósítónk távirata.) Az ellenzéki lapok nem nyughatnak. Ma is és mindig egyre részleges kabinetkrizisről újságolnak Összeveszítik báró Fejérváry Gézát a miniszterelnökkel, Lukács Lászlót a pénzügyminisztert és Wlassics kultuszminisztert egyre menesztik, csakhogy a közvéleményben azt a hitet keltsék, mintha a kabinetben zűrzavar volna. Fejérváryról már kiderült, hogy nemcsak a legjobb viszony áll fenn közte és a miniszterelnök között, de a szolidaritás soha meg sem is szűnt közöttük. A többi miniszterválságról szóló hírek is egyszerű kombinácziók— hosszú ideig. Igen jó forrásból azonban két pozitív dologról értesülünk: teljességgel bizonyos az, hogy Széll Kálmán miniszterelnök mindaddig megtartja a belügyminiszteri tárczát, amíg a közigazgatási reform munkálatai teljesen el nem készülnek. Ez körülbelül, minimális számítás szerint háromnegyed évet jelent. A másik hírünk ez: Lukács László pénzügyminiszter tényleg elhagyni készül miniszteri állását minden rábeszélés ellenére is. De addig amíg a közös ügyeket stabilisan el TÁRCZA. Egy furcsa látogató. Irta: Kovács Dezső. I. Elöljáró beszéd. Van egy shfonerem és egy papírkosaram, ezeknek a társaságában beköltöztem a Nagyutczában levő Kramer-féle házba. Ez a Kramerféle ház tulajdonképen egy nyomorult hambár, a melynek több rekesztéke van s ezeket a tulajdonos megfoghatatlanul szobáknak nevezi. Kifizettem a hordárt és helyet foglaltam bútoraimmal a „szobámban.“ A sifonerem egyszerűen lenézett. .. A furcsa látogató. Egy nagy borszék volt az ablakban, belé vetettem magamat és néztem a zivatart, mely az ablakom alatt levő kertet hóval hintette be. Az idő alkonyatra járt, egy vén asszony jött be és tüzet rakott az ódon kályhában, rám mosolygott és aztán kiment. Volt valamikor egy jó öreg dajkánk, Erzsi. — Szegény jó Erzsi! — A vén asszony hozzája hasonlított. A kályhában csakhamar vigan lobogott a tűz s a falakon finom árnyék imbolyogtak és minél jobban berzengett oda künt a tél, annál jobban lobogott az öreg kályha tüze s minél szürkébb lett a téli alkonyat, annál jobban világított. — Ha nem volna nevetséges, egyszer bizony egy kályhát választanék ideálomul a bölcseség dolgában. Morfondírozásomból valami zörej riasztott fel. Valaki szorgalmasan kaparta az ajtót, mégpedig a kilincs alatt. Valami nagy macska lesz, gondoltam, vagy ha nem, hát kis kutya menjen dolgára. A kaparás azonban még szorgalmasabb lett, annyira szorgalmas, amennyire csak egy kaparástól kitelik. Már megnézem, gondoltam, mi az ördögöt akar és egyáltalában mi az ördög akar valamit. A kaparás azonban megszűnt. Egy pár percz múlva újból kezdődött, csakhogy most már valamivel fentebb. Ha ez így megy, utoljára még a háztetőt fogják kaparni és az idegessé tenne. Nem vagyok valami nyugodt vérű ember. Gondoltam magamban, legyen ott akármi, de most egyszer s mindenkorra megijesztem, hogy elmegy a kedve az egész dologtól. Lábujjhegyen az ajtóhoz mentem, csöndesen lenyomtam a kilincset és gyorsan berántom. Az ajtón a következő dolgok estek be : egy dob teljes felszereléssel, egy hadicsákó, amelynek a rózsája ismeretlen okokból nem létezett, egy puska feltűnően nagy kaliberrel és rövid csővel, sajátságos szerkezetű závárzattal, egy ágyú, egy teljesen ép főtt krumpli, egy ibrik, amely valószínűen csokoládés ibrik, volt, minthogy a csokoládé a czipőmre ömlött belőle és sajátságos melegséget okozott, végül egy tetőtől talpig felfegyverzett férfin és közvetlenül utána egy kalap skatulya. A férfiú iszonyatos bőgésbe csapott, megütötte magát. Eszeveszetten emeltem fel a földről és beljebb vittem, a díványra tettem. A keze tele volt mindenféle játékszerrel, amelyeket el nem bocsátott volna a fülvilágért. A könnyei bő mértékben potyogtak a különféle katonákra, bohóczokra és komoly férfiakra, akik féllábuknál fogva össze voltak markolva a kezében. — Megütötted magadat, lelkem? A lelkem még nagyobb bőgést csapott. — Hol fáj, édes kis barátom? Az édes kis barátom összes embereit az orrához emelte , ott fájt a lelkemnek, amire a legiszonyatosabban elkeseredett. Az orra csakugyan poros volt, kétségbevonhatatlanul poros és ha már régebbi idő óta laktam volna a Krámer-féle hambárban, egyál.