Szabadság, 1900. március (27. évfolyam, 49-75. szám)
1900-03-04 / 52. szám
2 »SZABADSÁG« 1900. márczius 4. ségeket leverték, a megmenekülteket három angol városba beszorították és a fokföldi hollandokat felkelésre bírták. Ki volt erre a háborúra felkészülve, ki készült arra évek óta, a háború maga mutatja meg. A búr sereg a hadüzenet után egy nappal angol területen volt Natálban, Guiqua földön és a Fok tartományban. Szervezett, nagy seregek, kiképzett tisztekkel, remekül begyakorlott legénységgel, legmodernebb ágyúkkal és puskákkal. Ellenben Angliának a hadüzenet napján alig néhány ezer katonája volt Dél-Afrikában: innen az első angol vereségek, melyeket Közép-Európa úgy ünnepelt, mint ha az a britt oroszlán halálhörgése volna. Csak Glencoe, Dundee és Elandslaagte után indult el az angol hadsereg Afrikába. A történelem ily hadjáratot nem ismer: sohasem szállított még egy nemzet oly hadsereget oly távolságra és a magáéval oly annyira ellenkező éghajlat alá. Tisztán a délafrikai klíma elég ellenségnek Anglia katonái számára. Hozzá jönnek a terepviszonyok: Natal hegylánczai közt ezer ember feltarthat százezreket. Innen Ladysmith felszabadításának sokáig késése. Még ma is, számításunk szerint 37000 katona van a tengeren angol földről Transvaal felé Ágyukat lovakat, élelmet, ruhákat az angol hadügyi hivatal csak a hadüzenet után szerzett be a hadsereg részére. Az elfogultságot kivéve, mindenki felismerheti ezekből hogy Anglia e háborút nem akarta, nem is várta. Transvaal azonban Majuba ismétlődésében reménykedett és azt hitte, hogy a souverainitás utolsó korlátait egy új Majuba által ledöntheti úgy, amint megszerezte az első által a belügyekben való függetlenségét, így keletkezett a bur-angol háború. A souverain nemzet küzdelme az a neki szerződésileg, bár korlátoltan alárendelt búr nemzettel azért, mert emez a maga földjén az egyenlőség jogát nem akarja megadni a souverain angol nemzet polgárainak. * Ellenben a mi szabadságharczunkban egy ezredéves nemzeti függetlenséget törvény és szerződések által számtalan esetekben biztosított alkotmányunkat megsemmisíteni, szabadságunkat megfojtani akarta egy sötét kamarilla. 1815-nek kamatait akarták leszűrni s a »Szent szövetség« elveivel a magyar népszabadságot megölni törekedtek. Alkotmányunk ellen, mely egyenlő jogokat adott szerbnek, rácznak, horvátnak, oláhnak, fellázították a szerbet, ráczot, horvátot és oláht. Jellasich betört Dunántúlra s a havasok feldühített népe leölte Erdély magyar nemességének virágát. — Annyi fejedelmi előd által esküvel erősített szabadságunkat, nemzeti létünket Windischgraetz szuronyaival akarták a Reichsrathba olvasztani, úgy tartom: a két kép lényegileg ellentmondó. — A búrok saját szerződésük ellen harczolnak, mi a magunkét védelmeztük. Ők azt a nemzetet támadják, melynek, — legalább közvetve, — létüket is köszönhetik : mi előbb voltunk, mint a mai Ausztria. Nekik Anglia souverainjük eredetük és szerződéseik által. Mi Ausztriának soha souverain jogot nem adtunk. A burok azt akarják, hogy náluk csak a buroknak legyenek politikai jogaik: mi a magunk ősrégi politikai jogait védelmeztük. A burok Angliának adót nem fizettek, katonát nem adtak, mi évszázadok óta tartjuk fenn rettentő pénz- és véráldozatokkal az »osztrák-magyar nagyhatalomnak« külföldön csak »Ausztria« nevén bemutatott kétes értékű dicsőségét. És nem is ez ellen : csak a teljes beolvasztás ellen harczoltunk. Nem, e két küzdelmet egy közjogi minősítés alá vonni lehetetlen. ♦ Nem kell azért levonni semmit a búr nép harczi dicsőségéből: a népek rendszerint bátrak, midőn a háborúláz tagjaikat átjárja. Csak a kormányok bűnösek, melyek a lázt felkeltik és azzal a népek testet-lelkét halálos kimerülésekbe hajszolják bele. A búrokkal rokonszenvezők ellen se emeljünk szót. Ha más nem, a nemességnek az a sajátsága, hogy szeret a gyengébbhez húzni: elég őket kimenteni. De az angolgyülöletnek külföldről kapott mérges gombái ellen minden jó ízlés tiltakozik. Dum dum lövegekről való hazudozások, angol kegyetlenkedések képzelt meséi, s a »rabló hadjárat« féle szitkozódások hozzánk, egy szabad nemzet fiaihoz korántsem illenek. Legkevésbé illenek a világ legnagyobb szabad nemzetével szemben, melynek pl. ausztráliai gyarmatai nagyobb önállósággal bírnak, mint egész Magyarország. Mit fog Anglia tenni ezután Transvaallal, nem tudhatjuk. Várjon 1881-et ismételi-e és megelégli egy újabb szerződéssel, vagy tovább verekszik azon a két köztársasági területen, — mely különben vagy 100,000 □ kilométerrel nagyobb Magyarországnál, Fiumét és Horvátszlavon országokat is hozzáértvén — és teljesen letörli e a búr államokat a föld térképéről: a jövő megmutatja. De két dolgot a tárgyilagos szemlélő tisztán láthat: Egyik, hogyha ezúttal Transvaal erősebb angol souverain uralom alá kerül, mint bármikor volt. Angliát ebben nem a rablás vágya vezette, hanem mert nagyhatalmát Dél Afrikában állandó veszélynek ki nem teheti és mert Transvaallal szemben sajnálatosan tévedésnek bizonyult az a szép tétel, hogy a levert ellenségnél jobb a megbékélt barát. A másik pedig, amit tisztán láthatunk, hogy a szerződéses jog e háborúban Anglia zászlói alatt lakik. Néha megesik, hogy az erősebbnek van igaza Tehát lényeges tévedés volna azt hinnünk, hogy a burok hadjárata a mi önvédelmi harczunk bámulatos pendantja. Nem, ez a délafrikai hegemónia kérdése, nem önvédelmi harcz. Mikor pedig arról van szó, mi, akik az angol nagyhatalom teljében látjuk a szláv szolgaság fenyegető áradatával szemben a világszabadság egyetlen biztosítékát s akik látjuk, hogy egyedül az angol az, mely nem csak hymnuszához híven »nem lesz szolga soha«, de más nemzeteket sem tesz szolgává sehol sem, csak annyit mondhatunk : „England for ever.“ Dr. V. Zs. Budapesti levél. Irta: gróf Vay Sándor. A nemzeti színházra ugyancsak rá járt a rúd. Már a parlamentben is támadják a képviselők Keglevick intendánsát, a publikum meg lázong, hogy alig volt szó Jászai Mari távozásáról, most meg Csillag Terézt is elhagyja menni az igazgatóság. Redukálja a fizetéseket, rossz a műsor, nincs nemzeti irány, így és ilyenformán vezérczikkeznek a lapok. Nagyon helyes és szép dolog ez, de hát van-e egyáltalában nemzeti irány már nálunk. Vezet a szívre, bizony alig. A színpadon, az irodalomban csak a cochoneria kell. Maholnap az uránia tudományos színházunkat kivéve, lányt majd nem is lehet színházba vinni. És ennek nem egészen a színházak vezetői hitják. E morfondirozásnak józan eredménye körülbelül a következő két igazság : Elsőben az, hogy irodalmunk hősei, nemzeti géniuszunk homlokon csókolt kegyenczei bátran összefogózhatnak a Parnasszuson és a tudomány Pantheonjában a Burns-ök, Béranger-k, Tennyson-ok, Heine-k, Taine-ek és Brandes-ek fényes szellemalakjaival. Sőt egyikök-másikuk, példaképen a mi Petőfi Sándorunk, Aranyunk, Madáchunk, Vajdánk, Kissünk, Kurucz tárogatásunk (ebben az eszmefutamban nem kell talán a nevét kiírnom), Schwarcz Gyulánk, Gyuláink, Beőthynk stb. és annyi fényt árasztanak maguk körül, mint amazok. Itt teljes és nemcsak viszonylagos az egyenlőség, — a mi fiatal művelődésünk fájának legizesebb gyümölcseit bízvást odakinálhatjuk inyencz, csemegének a nemzetközi kultúra ünnepi asztalára. Dicsőséget vallunk velők örökkön. Hanem ... — és itt aztán nagy sóhajtással forduljon falnak a mi józan morfondirozónk — az u. n .„általános nívó,“ a lelkek átlagos műveltsége és érettsége nálunk bizon-bizon még alacsonyan folydogál az európai nagy kulturmedrek magas, régi kőpartok közzé foglalt, ezerszeresen áthidalt, megmért, szabályozott vízállásához képest ! A mi házunk felülről lefelé épült meg, alakjai a leggyöngébbek, sokhelyütt nem is készek még, csak úgy inognak az iszapos talajon. Tövében, mint a Duna-Tisza viza, úgy kanyarog, oszlik, árad és apad egyre művelődésünk szeszélyes folyója. Emitt mélységesen a partok alá vájja magát és aranyat mos, amott kavicszátonyt hord lössze terméketlen hullámtorlódása, hol elcsekélyedik és boglyas füzek alatt tiszavirágot ringat, hol kanyaró holtágak medrébe tolja poshadásnak induló vizét, majd parti virágok csókdos életre, majd kuruttyoló békák ezreit kínálja mérges párájú pocsétával. Kísérletezés, kicsi eszközökkel nagyotakarás, parvenu szertelenség a látszat kierőszakolásában, nekirugaszkodás és elernyedés, az u. n. „kettős lelki élet“ pszichózisának csudaereje és pipogyasága jellemzi modern művelődésünknek és ebben kusza irodalmi törekvéseinknek is általános képét. Ezt a két tanúságot süti ki a józan és magyar europater-kritika. Emelni és egységes mederbe terelni ezt a nívót, az általános nyugati műveltségnek mintájára a magyar analfabéták ezreit megtanítani a nemzeti művelődés magasabb ábécés könyvének folyékony befűzésére: íme mily magasztos feladata a lelkesedésnek és rátermettségnek ! Endrődi Sándor — bár könyve előszavában oly szerény, hogy ily czért alig sejtet — ennek a nemzeti munkának úttörője gyanánt jelenik meg most irodalmunkban. Nem az első, de, úgy látszik, elődjeinél rátermettebb arra, hogy sikerrel kísérelje meg a nemzeti közérzülettel a lelki kölcsönhatást megkeresni, annak egy-egy szikráján felbuzdulni és oda nyújtani a nagy magyar olvasóközönség kezébe irodalmunk nagyjainak, az ő kisebb társaiknak és nyomukon mind tartalmasabbra fejlő szellemi életünknek tükörképeit az ő méltó gyönyörűségére és okulására. Hiszen ritka kivétellel mind e mai napig tudósok írnak nálunk történelmet, irodalomtörténetet és minden egyébb tudást tudósoknak és egy szűkebb körű, véletlen szellemi arisztokrácziának. Pedig a tudás szoba levegője sok mindent, ami ki, a szabad levegőre való, petrifikál és mumifikál ahelyett, hogy termő mag gyanánt a közérzület talajába juttassa. Ezt a munkát nem a középkori ezéhrendszer utószülött vénei, a ozéhbeli tudósok tudják elvégezni, de azok a nagy tudású, széplelkű művelt emberek, akiket nyugaton habár ők csak Renanok, Taine-k, Carlyle-ok, Puskin-ok — manapság tudósoknak mernek nevezni. Ilyen modern értelemben vett tudós munkája, amilyet odakünn ép oly nagy élvezettel szokás olvasni, akárcsak egy tartalmas regényt, az Endrődi Sándor essay gyűjteménye. Tudóskodó szőrszálhasogatás helyett hamisítatlan kurucz lelkesedéssel lát munkához, amint oldott sarokkal leplezi le előttünk századunk irodalmának csarnokában a Széchenyi, Kisfaludyak, Katona, Vörösmarty, Eötvös, Kemény Zsigmond, Kossuth, Petőfi, Tompa, Deák, Arany, Jókai, Madách, Szigligeti arczképeit. Tessék elolvasni a Petőfi Sándor költészete megjelenésének remek számba menő szimbolizálásátj ezt a határtalan költői lelkesedéssel átérzett apotheozist; — tessék a nemzeti munka jeles napszámosának dicséretét elolvasni a Báy Andrásról megirt szeretetteljes emlékezésben, — figyeljük meg Endrődi képein az élet eleven színét és igazságát és mélyedjünk el az alakjaik mögött feltáruló kortörténeti távlatképekbe ! Merjünk fellángolni annak a nemes névnek a