Szabadság, 1900. augusztus (27. évfolyam, 175-199. szám)

1900-08-01 / 175. szám

2 »SZABADSAG« 1900. augusztus 1. magyar nemzeti állameszme szempontjából sokkal szívesebben pártoljuk a járási ható­ságok rendszerét. Mi a községeket nem akar­juk ki­bocsájtani a járási és a megyei gyám­kodás alól. Nemzetiségi vidékeken valóságos veszedelem lenne a községek függetlenítése, önállósítása. Hisz, ha ilyen nemzetiségi köz­ségeket a szabadjára eresztünk, onnét szám­űzve lesz a magyarság. Ezek a községek mindmegannyi fészkei lennének az egységes magyar nemzeti állam­mal szemben az excentrikus törekvéseknek. Csak maradjon meg ezen községek háta mö­gött a régi jó magyar főszolgabíró, ki eré­lyesen ellenőrizi a községi kupaktanács műkö­dését és üstöküknél fogva tartja a nemzeti­ségi politikusokat. De különben is földműves ország lévén különösen az alföldön, hol a telkes gazdák az év nagy részében künn a tanyákon szétszórva laknak, szélesebb hatósági körű községi szervezetnek értelme sem lenne. Ott pedig, hol a községi élet kifejlődik és a község egy egész vidék központjává lesz, valamint a nemzeti szempontok is indo­kolják, könnyítsük meg a községek átalakí­tását rendezett tanácsú városokká, melyeket ma is egy közigazgatási járás számba vesz­nek. A község tehát előléptethető, maga egy járás lesz egy középhatóság, mely függet­lenítvén magát az eddigi járási hatóságoktól, közvetlen a megye alatt fog állani. Ennek megfelelőleg a járási hatóságok hatáskörét lehetőleg hozzuk összhangzásba a rendezett tanácsú városok hatáskörével. A járási tanács mellé állítsuk oda a járási képviselő-testületet, mely jelenleg nincs. Ekként egy alkotmányos, népképviseleti tényező lesz a járás. Stílszerűség szempontjából is csak helye­seljük ezt a rendszert. Ugyanis a legkisebb közigazgatási egység a kis-község. Kis-község az, amely a maga erejéből nem tud fentartani egy saját községi hatóságot. E czélból kény­telen szövetkezni több hasonlószerű kis­községgel. A fejlődés fokát jelenti tehát, mi­kor már a kis-község nagyközséggé alakul, önálló községi hatóságot alkot, de még mindig a járási hatóság kötelékében marad. A to­vábbi fejlődés az lesz, ha ez a község ren­dezett tanácsú várossá alakul, önmaga ké­pezvén a saját területére nézve járási ható­sággal egyenrangú közigazgatási hatóságot. Az analógia abban is meg­van, hogy több kisközségnek egy közös alkotmányos tényezője, közös képviselőtestülete van. A járásbeli kis- és nagyközségek pedig egy közös járási képviselőtestületet alkotnak. Ettől emanczipálván magukat a rendezett ta­nácsú városok, saját képviselőtestületet al­kotnak. A községi fejlődés legfelső foka lesz aztán, ha a megyéből is kiválnak és a me­gyével egyenrangú, önnálló törvényhatóságot alkotnak. A mostani járási hatóság átalakítása nem is valami nagy rázkódással jár. Amennyiben a mostani járási hatóságot egyszerű képviselő­­testülettel kell ellátni és gyámhatósági hatás­körrel kell felruházni, úgy, hogy a járás és a rendezett tanácsú város ugyanazon jelentő­ségű hatóság legyen. A járás központján kell aztán össze­vonni a királyi biróságot, a királyi adóhivatalt és igy mindjárt egy való­ságos vidéki központ lesz a járás székhelye. Ekként a közigazgatás lényegesen összpon­tosítva lesz, ami a nemzeti állame­zme tekin­tetében roppant fontossággal bír. De viszont a községek fejlődésének sem vágjuk útját, sőt biztatjuk arra, hogy iparkodjanak, ma­gukat emanczipálni a járástól. Magyarosod­­janak, gazdálkodjanak, csinosodjanak, hogy aztán kellő értelmi, erkölcsi és anyagi felté­telek birtokában r. t. városokká legyenek. A jövő hó első felében a belügyi minisz­tériumban összeülő közigazgatási beosztás és szervezés kérdése. Ez a szervezési kérdés a legelső és legfontosabb feladat Ennek a kér­désnek szerencsés és a mi nemzeti különleges igényeinknek megfelelő megoldása képezheti a helyes kiindulási pontját a közigazgatási rendezésének. A többi mellékes kérdés már csak az ügymenet gyorsítására, tökéletesíté­sére vonatkozik. Ez a területi beosztás és hatósági szervezkedés azonban már a magyar állam exisztencziáját érinti Olaszország gyásza­ ­. A meggyilkolt olasz királyról. Nagyvárad, julius 31. Angelo Bressi golyója Európa egyik leg­rokonszenvesebb s föltétlenül legcsendesebb ural­kodóját találta szivén Monzában, éppen akkor, mikor a nép között forgott s hajlamaihoz híven demokrata foglalkozást űzött, hogy úgy mond­juk. Mert Umberto demokrata volt hajlamainál, neveltetésénél s némiképpen talán — az olasz viszonyokból kifolyólag —­eszélyességből is. — Atyjától örökölte a nép szeretetét, meg azt, hogy lehetőleg túltegye magát minden udvari etiketten. Nem volt boldogabb, mint mikor e kölönben sem merev udvari etikett alól kivon­hatta magát, otthagyhatta Rómát s a vidéken járhatott, a nép közé vegyülhetett s részt ve­hetett annak „vasárnapi“ mulatságain, dijlövé­­szetein, dijtornászatain, dijkerékpározásain s ha­sonló egyéb, medáliákkal, zászlókkal­­ és trombi­tás­ zenekarokkal súlyosbított vasárnapi szórako­zásain. Ily vasárnapi polgári mulatságon vett részt nyári tartózkodási helyén, Monzában s itt érte a gyilkos golyó. Ős­szel Rómába kellett visszatérnie, mert megkívánták az államügyek s a parlamenti viszonyok. De egyszerű életmódjához itt is hű maradt, politikai tekintetben pedig lehetőleg háttérbe szorult, alkotmányos uralkodóhoz hí­ven mindent (sokszor nagyon is sokat) minisz­tereire hagyva. Délelőttönkint állami ügyeket in­tézett el, kihallgatásokat adott, délután pedig rendesen kikocsizott vagy a Borghese-kertbe, vagy a Pinciora, vagy a lóversenyre. Fogata egyszerű volt nagyon, semmivel sem különb, mint a mi számozatlan frakkereink s ha a bakon ülő fehértollas vadász el nem árulta volna, ugyan senki sem sejtette volna, hogy az egyszerű fogatban Olaszország királya ül. Min­dig fekete polgári ruhában járt, a katonai egyenruhát csakis elkerülhetetlen alkalmakkor öltötte föl. Ha pedig több ideje maradt, akkor csekély kísérettel, sokszor csak hadsegédének kíséretében, kilovagolt a római campagnán fekvő kis vadász­­kastélyába, Castel Porzianoba. Ilyenkor ritkán mulasztotta el, hogy az­után a parasztokkal szóba ne álljon, ki ne kérdezze őket életkörül­ményeik felől s esetleg meg ne segítse őket. Pár év előtt egy csoport paraszttal találkozott, kik a campagna egy részét bérbe vették, ott va­lami szövetkezetfélét akartak létesíteni, de a hozzávaló kormánysegélyt nem tudták kieszkö­zölni. Mikor Umberto a parasztok vezetőjétől mindent apróra kikérdezett, ott a helyszínen öt­venezer frankot adott nekik a magánpénztárá­ból. A parasztok nyomban visszafordulta­k s a Ionosén egy vörös koldus olyan meggyőzőleg tudta összetett kezét a közönség felé kinyújtani, hogy nem volt ember, a ki ne dobott volna neki egy-két fillért. (Igaz, hogy a vörös ebből csinos házat is épített már Török­ Bálinton, a­hol tud­valevőleg sok nyaraló van a fővárosból. Ezek­nek aztán mindig jó pénzért adta bérbe a házat mig ő maga idebent nyújtogatta a markát a templomajtóban.) Számos, mivel már előtte való nap, otthon sem kapott volt volt enni, az éhségtől kidülledt szemmel, sóvárogva nézte a járókelő férfiakat, gyermekeket, asszonyokat. Érezte, hogy ő még a koldusnál is koldusabb, mert hiszen meg sem tudja értetni az emberekkel a maga nagy nyo­morúságát. — Istenem, — állt meg most előtte egy fiatal polgárleány, a­ki egy tagbaszakadt cse­lédfélével jött arra a piaczról, — Istenem, Treszka, milyen éhes lehet ez a szegény kutya. De milyen éhes ! Ezzel a jó lelkek gyors elhatározásával be­nyúlt a kosárba, és kihúzva belőle egy darab kolbászt, odadobta Szamos elé. Az mohón ka­pott utána, és egy fél percz alatt befalta. Aztán csillogó szemével kérőleg pillantott a leányra. Egy szegény éhező koldus, — szólalt meg a vörös a templomajtóból reszkető kezét kinyújtva a leány felé, a­ki azonban, úgy lát­szott, meg sem hallotta a szavait. — Azon gondolkozom, Treszka, — beszólt a­­ cselédhez, — hogy nekünk ott, a Ferenczvá­rosban amúgy is kellene egy jó, házőrző kutya. Csakhogy mama sajnál érte pénzt adni, hát nem ártana, ha talán ezt a szegény állatot hazavin­­nők. Nézze milyen hálásan néz rám! Nézze ! Csaljuk magunkkal, Treszka ! Szamos még egyszer rápillantott a leányra, aztán mintha megértette volna, mit akarnak, föltápászkodott és lassan, illedelmesen, szinte fé­lénken, megindult a sarkukban. * Szamos — a ferenczvárosi házban ugyan Caesarnak nevezték el — jótevőinél igen jól szolidan és hűségesen viselte magát egy fél esz­tendeig. Éberen őrizte a ház udvarát, és ha éj­jel valaki csak elment a deszkakerítés mellett, Szamos már ugatott. A mellett ügyesen meg­fogta a patkányokat is, ha pedig egy kis sza­bad ideje maradt, odasomfordált Rózsika mellé — úgy hívták a leányt — és megnyalogatta a kezét. Szőrös fejét pedig hálásan dörgölte a szoknyájához. Egyszer azonban rettentő dolog történt. Számos, azaz, hogy Caesar egy tavaszi es­tén eltévedt, s a gyéren világított utczán egy­szerre csak azon veszi észre magát, hogy egy zsemlye szinü termetes vizsla fut utána. Szá­mos — fiatal állat volt még — megijedt és el­akart iramodni, de a vizsla utolérte. Ez úri ku­tya volt, látszott a bőr szájkosarán és czifra, ki­vert nyakravalóján . . . . . . Asszonya pedig, már mint Rózsikának az anyja, ez emlékezetes este után bizonyos idő­re egy szép napon kikergette házából szegény Szamost. — Mit, hogy nekem itt megkölykezzék ? — mondta dühösen. — Na, még csak az kellene És mivel a kuvasz nem akart elhinni, hogy ósdi előítéletek miatt az olyan hű szolgát, mint ő komolyan el lehessen kergetni, az első ajtó­nyitáskor megint csak visszaosont. Az erényes és feldühödött asszonyság forró vizet loc­csantott feléje. A víz ugyan nem forrázta le a kutyát, mert ideje korán elugrott előle, de az a haszna csakugyan megvolt, hogy Szamos nem merte többször betenni lábát erre a veszedelmes por­tára , még a háza tájékát is elkerülte, úgy meg­ijedt a leforrázástól. Lehet, hogy ez az ijedség is siettette, de tény, hogy Szamos még aznap éjszaka meghú­zódott egy kapu­mélyedésben, és mikor hajnal­ban kapunyitáskor a házmester rávágott a sep­rűvel, s el akarta venni tőle az újszülött köly­­keit, neki ugrott és megmarta az arczát. A rendőr persze mindjárt telefonozott a peczérnek, s ez nem­sokára be is jött az anya­­kuvaszért, dróthurkot vetett a nyakába, s kirán­­czigálván a kamrából, belódította a rács­ajtós, csúf, zöld kocsiba. A kicsik közül egyet csakugyan még aznap megvett Labárdyné ő nagysága tudniillik szintén anya volt: előtte való héten hagyta ott az urát, és egyetlen, nyolcz éves fiacskáját. (Ha ügyes ügyvédje van, úgy lehet, még tartásdíjat is kap majd az urától.) A kuvaszt pedig, hiába vonított a kölykeiért, levitte a peczér.

Next