Szabadság, 1900. október (27. évfolyam, 225-250. szám)

1900-10-02 / 225. szám

XXVII. évfolyam. Nagyvárad, kedd, 196Q. október 2. Egyes szám­ára 10 fillér.SZABADSÁG POLITIKAI NAPILAP. A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVÜ PÁRT KÖZLÖNYE. JElőfizetési feltételek: Szétküldéssel Helyben : Korona Negyedévre 6.— Félévre 12.— Egész évre 24.— Vidékre postával: Korona Negyedévre 7.— Félévre 14.— Egész évre 28.— Kiadó­hivatal: Kossuth Lajos-utcza, (Biharmegyei takarékpénztári épület), hova a hirdeté­sek és na előfizetési dijak küldendők. 225-ik szám. Hirdetések dija: 11 hasábos petitsorért egyszer 12 fillér. Háromszor és többször — — 8 fillér. Nyilttér 4 hasábos petitsorért 40 fillér Apró hirdetésben minden szó 4 fillér vastag betűből — — — 8 fillér. Reklám soronként — — — 2 kor. Szerkesztési iroda: Kossuth Lajos­ utcza (Biharmegye takarékpenztári épület). Kéziratok vissza nem küldetnek. Főszerkesztő: SZÚNYOGH SZABOLCS. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos: LASZKY ÁRMIN. Erőegyesítés a „Budapesti Hírlap“ szerint. Nagyvárad, okt. 2. Nem ütődünk meg sem az »Alkotmány«, sem a »Magyar Szó« és még kevésbé az »Egyetértés« tenorja felett. Támad bennünket, küzd ellenünk mindegyik saját nyíltan kijelentett ellenzéki álláspontjából. De nem hozza téve­désbe egyik sem az olvasó közönséget. Tudja jól mindenki, hogy mennyire alapos, mennyire jóhiszemű minden egyes ilyen támadás. Más szempont alá esik azonban az olyan lapnak, a szabadelvű párt egyik és pedig na­gyobb számú része ellen való kirohanása, mely azzal hizeleg magának, hogy ő Széll Kálmán legodaadóbb követője és Apponyi Albertnek valódi intimusa. Itt van nevezetesen a »Budapesti Hirlap«. Ez a lap ma fejnnen hirdeti, hogy ő a szabadelvű pártnak első harczosa, voltaképen pedig ugyanaz, a mi a múltban volt, midőn a legelkeseredettebben támadta Tisza és Bánffy alatt a szabadelvű pártot s az egyházpolitikai nehéz harczok idején olyan kétértelmű szerepet játszott. A »Budapesti Hirlap« a mult és a jelen év eseményeiből nem vont le semmi olyat, a­miből tanulni vagy feledni tudjon. Mintha csak átaludta volna az utóbbi 19 hónapot. Nem vesz arról semmi tudomást, hogy a volt nemzeti párt minden utógondolat nélkül és becsületes őszinteséggel csatlakozott a szabadelvű párthoz. Csatlakozott azért, hogy véget vessen azon ádáz pártharcznak, mely a parlament békés működését megakadályozta, hogy ezáltal lehetővé tegye a belügyi refor­mok oly régóta hangoztatott megvalósítását. Nem hallja meg, vagy félremagyarázza Apponyinak az erők egyesítését sürgető sza­vait. Ma is, a­helyett, hogy ha van még a múltból ilyen fenn, eloszlatni igyekeznék a fájó visszaemlékezést, a személyes gyűlölet harsonáját fújja meg, azt hirdetvén egész ko­moly fitogtatásával a jóhiszeműségnek, hogy Tiszát vétkesnek fogja kimondani a történe­lem, mert tengernyi erőt pazarolt el az ellenzék üldözésére, amelyet, ha a belső re­formokra fordít vala, ma hazánk a legrendezet­­tebb államok sorában foglalna helyet Boldog Isten! Hát a »Budapesti Hirlap« szerint államférfiú lenne az, aki összetett kézzel nézné, miként teszi munkaképtelenné az őt támogató nagy többséget egy marok­nyi ellenzék ? Az a kormányelnök, ki nem igyekeznék visszaverni, sőt csírájában elfoj­tani minden olyan törekvést, mely az ő mö­götte álló párt darabokra törésére irányul, nem volna érdemes arra, hogy 24 óráig a párt megtűrje az élén. Nem a Tisza Kálmán mentségéül hoz­zuk ezeket fel, ő erre nem szorult s az ő eljárását az agresszív ellenzékkel szemben bizonyára teljesen okadatoltnak s kikénysze­­ritettnek fogja tartani az elfogulatlan utókor. Arra a biosphémiának is jogosan vehető kirohanásra pedig, hogy t. i. a Tisza-rendszer­­ szabadelvüségére a nemzeti akarat elnyomása­­ örökös szégyenfolt­ot vet, hogy az hamis sza­­badelvüség volt, — még csak szót sem tartunk szükségesnek vesztegetni. Persze , a »Budapesti Hirlap« szerint az egyházpolitikai reformok ellenzése volt a szabadelvüség kvin­­tessentiája. A »Politikai hullámok« hangzatos czime alatti politikai pletykákat ellenben még­­csak felemlítésre sem tartjuk érdemesnek, lévén azok vagy ismert valótlanságok, vagy újak ugyan, de még nagyobb valótlanságok. Itten még csak arra akarunk rámutatni, hogy nem veszi-e észre a »Budapesti Hírlap«, hogy midőn Tiszát akarja befeketíteni az el­lenzék üldözésének vádjával, tulajdonképen az akkori ellenzéket vádolja, mert ez kényszerí­­tette Tiszát arra, hogy a belső reformokra fordítandó erejének javarészét az ellenzéki támadások elhárítására kelle fordutnia ? Hiszen czikke végén maga is beismeri, hogy Appo­nyinak külön pártállása ólomsúlyként neheze­dett közéletünkre. Természetesen az nem veszi észre az ilyeneket, ki a politikai gyűlölködés szem­üvegén át nézi ma is a helyzetet és ki volt Deák-párti létére is annyira elfogult, hogy nyílt kifejezést ad azon nézetének, miszerint a közjogi alapot negáló függetlenségi pártot is szívesebben látta volna 1881-ben vagy 1884 ben a kabinet élén, mint Tisza Kál­mánt. Hát az ilyen czikkírótól mi nem va­gyunk hajlandók logikai következetességet tanulni, s még csak azt sem kérdezzük meg tőle, pedig ezt megkérdezhetnék, mert itt alighanem valami lóláb lóg ki a tóga alól, hogy mit ért az alatt, hogy a nemzet tiszta választással is mérsékelt és szabadelvű többséget adand a jövő parlamentjének? De a czikkíró észjárásában mégis az a legfurább, hogy politikai eszményképének, Ap­ponyinak a nyomán akkor, midőn ma is a véres kardot hordozza meg a volt szabadelvű párt ellen, merészkedik az erők egyesítéséről beszélni. Vizet prédikál s bort iszik. T­A­R­C­Z­A. Regényesen. Irta: Andronicus. Násznagynak hivtak vidékre. Az én gyerek­kori pajtásom, a Kabody Pali, elveszi a Win­­termayer Elza kisasszonyt s nekem e miatt napi órát kell utaznom gyorsvonaton, hármat viczi­­nálison s másfelet kocsin. A kocsit a viczinális végállomására Sakál Peti állítja­, a vőfély. Ő maga is ott lesz a ba­kon s együtt repülünk Sürdökre Wintermayerék lakodalmas­ házához. No jó ! Káromkodtam és utaztam. Gyerekkori ba­rátság szent dolog. Viselem terhes köteles­ségeit. Sakál Peti jó fogattal várt a viczinális végállomásán. Szép nyári reggel volt. Kilencz órai vas­utazás után jól esett bal felöl a bakon a szembe­vágó friss levegő. Mig a lovak békésen ügettek, megbeszéltük Sakál Petivel az esetet. — Hát Kabody Pali még mindig olyan regényes bolond ? — Csak szájjal az. Mióta erre a házasságra szánta el magát, csúfolja és neveti a filisztersé­­gét az egész vármegye. — Hogyan ? Hát olyan közönséges fri­gyet köt ? — No persze. A legokosabb és legszabá­lyosabb dolog, a­mi a világon valaha történt. Wintermayer papa Németországból szakadt ide, úri összeköttetése nincsen. Ellenben igen jó családi életet él s köztu­domásúvá tette, hogy Elza leányának ötvenezer forint hozományt ad, ha valami úriember az ő beleegyezésével elveszi Elza széke. Semmiféle egyébb nevezetesebb tulajdonsága nincs. S íme egyszer csak jelentkezett a vidékbeli úriemberek közül egy kérője. Csak egyetlenegy — a Ka­body Pali. Ez a regényes fráter, a ki valamely félig meddig szabályszerű házassági frigyért akárkit halálra tudott bosszantani. A ki mindig az érdekes szerelmi szenvedélyek merész és vá­ratlan tetteit magasztalta. A ki a házasságot legfeljebb csak akkor bocsátotta meg, ha valami furcsa, szokatlan, — ha regényes . . . Nos hát ő kelme bizony szépen feladta az elveit, beadta a derekát s megjelenvén kérőül Wintermayerék­­nél, azt mondá : „ide hát azzal az ötvenezer fo­rinttal, meg ráadásul a szőke Elza kisasszon­­nyal !“ . . . Ha előbb nem járt volna oly fen­nen a szája, senki sem venné tőle rossz néven ezt a közönséges lépést. Mert hiszen mindenki tudja, hogy Pali rosszul áll. Igen rászorult az ötvenezer forintra, hogy megmenthesse a kabod­­falvi ötszáz holdját. Hanem mivel mások szemé­ben annyiszor firtatta a szálkát, hát mi is meg­keserítettük az a vőlegénységet! Magam is meg szoktam tőle kérdezni: no Pali, aztán regényes lesz-e az a te házasságod ? Ilyen hát mögötti lesz e az a te házasságod? barátunk ma végbemenő házasságáról, melyen egyikünk mint násznagy, másikunk mint vőgény fog résztvenni. Ehhez méltó gúnyos kedvben értünk Sür­dökre s mindjárt a falu előtt befordultunk a Wintermayerék csinos, nagy kerti alházának az udvarára. Ott azonban csodálatos zavart és kétségbe­esést találtunk. Mindenki ide-oda futkosott és senki sem tudta, mitévő legyen. — Itt baj van ! — Mi történt ? — kérdeztük a cselédné­­pet, mely úgy segédkezett leszállásunk körül, mintha vissza akarnának bennünket tanácsolni oda, a­honnan jöttünk. Kérdésünkre senki sem mert felelni. Végre kijött a házból dúlt arczczal maga az örömapa, Wintermayer úr. Siránkozott: — Uraim, nagyon sajnálom, ez a szégyen, ez a szégyen ! . . . — Micsoda ? Az Istenért, mi történt ? — Leányom . . . Elza . . . átkom teája . . . a gyalázatos ... az éjjel megszökött. — Fogadja részvétünket, Wintermayer úr. — Köszönöm ... Ki hitte volna? Ki hitte volna ? Minden kész az esküvőre, a lakodalomra, a sok étel, ital , jön a temérdek vendég — s neki hült helye. Mindössze ezt a kis levelet hagyta hátra. — Ez érdekes. Hogy szól a levél ? „Kedves papám és mamám ! Én engedek a szerelem hivó szavának s elmegyek azzal, a kié a szivem. Igen boldog vagyok. Ne búsuljatok utánam. Bocsássatok meg! A viszontlátásig! Leányotok — Elza.“

Next