Szabadság, 1900. november (27. évfolyam, 251-275. szám)
1900-11-01 / 251. szám
2 »SZABADSÁG« 1900. november 1. A trónöröklésnek három elvét mondja ki az 1723. I. és II. törvényczikke. Elsőbb is az elsőszülöttség joga. Rakovszky : Nagyon helyes! Deák is így értelmezte. (Helyeslés jobbról) Széll Kálmán : Én is igy értelmezem. (Helyeslés.) A másik elv: a három nőágon való öröklés joga. Kossuth azt mondotta, hogy a javaslat kiindulási pontja. Kár, hogy nem maradt ennél az álláspontjánál, mert mindig az első gondolat helyes. (Derültség.) Annál helytelenebb ez a véleménye, hogy itt jogfosztás történik. Bebizonyítja, hogy mennyire nincs igaza Kossuthnak. A törvény a föherczegi trónutódlásra nézve, világos határozott és szabatos. Kossuth föherczegi utódokról beszél, ez sehol sincs a törvényben, ellenben benne van, hogy a trónörökösnek római katholikusnak kell lennie. (Helyeslés.) Föherczegi utódról — ismétli — sehol sincs szó. De feltéve, hogy így fordítják, akkor rosszul fordították, mert akkor nem successores archiducesról volna a törvényben szó, hanem ha bármely utódról volna szó, akkor successores archiducum volna a törvényben. (Zajos helyeslés a jobb és bal oldalon.) Az uralkodás pedig közös Ausztriában, mint Magyarországon. Kossuth 7 okot sorolt fel álláspontja mellett. Ezeket 3 csoportba osztja. Elsőbb is az egyenrangúságról szól. Egyenrangú az a házasság, amely egyenlő viszonyok között élő házasfelek között jö létre. Morganatikus házasság az, amely törvényes érvényű ugyan, de a hitvesre és gyermekekre nézve külön szerződést a lapfeltételez. Beismeri, hogy a jogegyenlőséggel ez a házasság nem egyezik meg, (Helyeslés.) de meg van. Származott pedig Németországból, ahol egyes fejedelmek jogszokássá tették. Az uralkodóházakkal való kapcsolat utján terjedt el ez a középkori fogalom. Pichler : Pedig hunczut a német! (Derültség.) Széil: Ilyen morganatikus házasságot kötöttek. János, Henrik, Szalvator János főherczegek és más államokban is történtek morganatikus házasságok, amelyek mindig bizonyos lemondással jártak. Ráskay : Ebből nem következik semmi ! Az egész okoskodás helytelen. Széli : Kérem, tessék végighallgatni. Azt hiszik Önök, hogy amikor én szótlanul hallgatom önöket, mindent helyeslek, amit mondanak. (Élénk derültség jobbról.) Hátér a házi szabályokra. Ezekben nincs semmi, ami a magyar törvényekben benne volna. Különben azokban a szabályokban személyes, vagyoni, magánjogi és családi megállapodások vannak. Ami a házasságra vonatkozik, azt a részt felolvassa. Polónyi: Holl a többi ? Széli: A képviselő úr talán a vagyoni viszonyok iránt érdeklődik. (Zajos derültség.) Olvassa a háziszabályoknak a házasságra vonatkozó részét. E szerint az egyenrangú házasságok követelménye foglaltatik benne. Házasságot kötni csupán a családfő beleegyezésével lehet a főherczegeknek vagy főherczegnőknek. Balkézrőli házasságokat is csupán a családfő beleegyezésével lehet kötni. Ez az egész, ami a házasságokról szól a házi törvényben. Bartha : Hol a hiteles ? Szék : Egy közjegyző hitelességével csak én is bírok talán ? (Zajos derültség és tetszés.) Bármiként sajnálja végül, de ki kell jelentenie, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg felesége magyar királynő nem lehet. (Nagy zaj szélbalon.) Tisztelettel fogja körül venni őt a nemzet mindenha és kérni fogja, hogy aranyozza be a boldogság családi szentélyüket, de ha a trónon nem tisztelheti őt, azért vigaszt találunk abban, hogy az a fenkölt önmaga a saját elhatározásából követte férjét és helyezte magát állapotába. (Tetszés.) A néppárt javaslatát nem fogadja el. A miniszterelnök végül Isten áldását kéri a trónörökös házassági frigyére. (Zajos éljenzés és taps. A miniszterelnököt számosan üdvözlik) Az ülés végén Endrey Gyula interpellálta Széll Kálmán miniszterelnököt, hajlandó-e a helységnevekről törvényt minél előbb teljes szigorral vhajtani. Azután az ülést berekesztették. A legközelebbi ülés szombaton lesz. A filozopter, mint olyan. Hogy gyógyítjuk a tanárhiányt. Nagyvárad, október 31. Még ez év augusztusában emlékeztünk meg egy érettségit tett jeles fiatal ember leveléről, melyben keservesen panaszkodott, hogy mindjárt az első életbelépésnél tapasztalnia kell, hogy protekczió nélkül senki sem boldogulhat. Pedig ő csak filozopter akart lenni. Érettségi bizonyítványa csupa jeles. De ő nagyon szegény fiú. Folyamodott a budapesti Eötvöskollégiumba. Nem vették fel, ha még olyan jeles ember is. Nem volt protekcziója. A fiatal ember Kolozsvárra került filozopternek. Némi kedvezménnyel felvették a református theológusok internátusába. De ő ezt a fizetséget sem tudja leróni. Nem képes keresethez jutni. Mert filozopter s mert ott sincs protekcziója. A kolozsvári „Ujság“-hoz fordult most. Panaszos levelét mi is leközöljük, hátha lesz valami eredménye. A szomorú levél így hangzik : A bölcsészetkari hallgatóknak, — kik az egyetemi polgárság kasztjában a páriákat képviselik — népszerű s kicsinylő neve: a „filozopter.“ Az olvasók egy jó részének szánakozó mosoly jelenik meg ajkán s bizonnyal olvasatlanul hagyja e czikket. Az érzékeny szivü bakfisok (ami különben a legnagyobb bajunk legyen) legalább egy értelemmel fognak igy cselekedni. És méltán ! Egész más volna, ha a jogászokról, azokról a fess fiukról volna szó! De kérem filozopterekről. Nem nevetséges-e ? Hát bocsánat nagyra becsült hölgyeim és uraim, hogy ez alkalommal az én fajomról szólok. Mert meg kell vallanom, hogy én is az vagyok. Erre a pályára ugyanis tudvalevőleg — többnyire csak szegény és szorgalmas emberek szoktak jönni, mert legkönnyebben kaphatnak tanítványt, segélyeket — ha érdemesek reá. Ezen hitemben megrendített ugyan az a körülmény is már, hogy az „Eötvös-Collegium“ból — protekczió hiányában — szin-jeles érettségim mellett is visszavertek, de annál nagyobb bizalommal voltam a tanítvány kapásban itt, Kolozsváron, hová a gymnasialis évek alatt tanításból megtakarított kis összegben bízva, lejöttem, úgy gondolkoztam, hogy Kolozsváron van vagy 1000 középiskolai s 2—3 ezer elemi iskolai tanuló. Ezek közül majd csak akad nekem is privát tanítványom. S mit tapasztaltam? Ha kath. iskoláknál kopogtattam, azt felelték : tanítványt nem adhatnak, mert „kálomista“ vagyok; az unitáriusoknál azzal utasítottak vissza hogy nem vagyok unitárius: saját felekezetemnél a bentlakók kapnak csak tanítványt. És jól esik pillanatra lerázni magunkról a port. Jól esik elfelejteni gyarlóságunkat. Csak pillanatra, az átszellemisülés rövid perczéig, de utána megifjodva térünk vissza a hétköznapi életbe. * Emberi gyarlóság, hogy tüntetni szeretünk még hallásainknál is szeretetünk, kegyeletünk, külső jelével. A szegény özvegy szájától vonja meg a falatot, hogy kidőlt hatalmas támaszának sírját koszorúval ékesítse. A gazdagszázakat költ, csak a’kedves halott minél több pompában részesedjék. Pedig milyen csendes, igénytelen lett az a halott. Ott feküsznek sorjában, kik — mig éltek — bizony nem egy sorba tartoztak. Tán nem is ismerték egymást, tán ellenségek voltak . . . Most csendes jó emberek, megférnek egymástól. A társadalom halottai, kik szavukkal, testükkel mozgató erők voltak az eszmék megvalósítása terén, kiket hajdan lelkesült tömeg vakon követett; meg a sorvasztó, testet s szellemet bénitó kór halottá, kinek, egész élete a haláltól való félelem, az élethez való görcsös ragaszkodás volt, — vagy a becsület halottai, kik meggondolatlanul, előre nem sejtve, még az élet derűjének örülve, — mentek a halálba, mind, mind ott feküsznek csendesen, némán. Tegnap még boldog gyermek, akin rajongó szeretettel csüng az édes szülő: okos, szép gyermek tán egyetlen reménye a szülőknek s ma itt fekszik a sír ölében . . . hideg kő hirdeti : „élt 7 évet“ . . . aztán angyallá lett . . . Mind, mind csendesek már. Lázongó csak a hátrahagyottak fájdalma, de az is elcsendesül, hogy helyet adjon a soha nem szűnő, igaz gyásznak , a kegyeletnek. * Ha végigjárjuk a halottak birodalmát ma, a nekik szentelt napon és látjuk az élők ragaszkodását a meghaltakhoz, rettenetes még csak elgondolni is azt az időt, mikor majd nem lesz többé temető. Pedig igy lesz. A tudomány ellensége a gyenge érzelmeknek. Legyőzi az emberben azt az ösztönszerű ragaszkodást a halotthoz, az ösztönszerű tartózkodást attól a gondolattól, hogy szeretteinek holt tetemeit elégesse. Nem lesz majd temető, de hamvveder s nem lesz majd ilyen impozáns a kegyelet külső megnyilatkozása. Az egész egy akczión múlik, mit — ha az eszme megérik — a társadalom keresztül visz, s idővel általánossá tesz. Csak idő kérdése — s vége a temető költészetének. S akkor ? Akkor a halottnak igazán nem marad más kegyeletes helye, mint a szivünk szentélyébe zárt emlék. Akkor még jobban ragaszkodunk ehez az emlékhez és ezt nem a síron gyújtott mécsessel, hanem azzal az olthatatlan lánggal fogjuk demonstrálni, a mi szivünkben emlékét körüllobogja. Megkoszorúzni nem a sirhalmot fogjuk de szivünkben fog nyílni az emlékezés, a kegyelet örökzöld virága. Mert az a láng lobogni fog, ez a virág nyílni fog örökkön-örökké. A szívbe gyökerezett érzéseket a halál nem tépi ki, társadalmi akció nem mossa el , azzal mi önmagunknak tartozunk. Bár az, hol az élet sivatagján a vándorló lelke megpihen, erőt gyűjt a tóvá vándorlásra . . . * Ezen két napon felkeresik az élők a holtakat. Aztán elmúlik a nap és ismét csendes lesz a temető. Pihennek a csendes lakók, csak néha-néha veri föl a szomorú nyugalmat, még szomorú isiró, buzgó hangja a fájdalomnak, mikor ujakat költöztetnek ide. És ismét egy sirral több domborul a szomorúság e kertjében. Évről-évre több sirt koszoruz meg, több síron gyújt lobogó mécsest a kegyelet. Ma nekem, holnap neked. Mindnyájunk sorsa ez és talán azért szeretjük úgy hallottainkat. Minden évben eljövünk meglátogatni őket s nem tudjuk jövőre hol találkozunk, itt-e, vagy az örök életben ? . . . * És kigyulladnak a béke honában a megemlékezés mécsesei. Mind megannyi harmatcseppje a kegyelet virágjának . . . K. G.