Szabadság, 1902. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1902-01-04 / 4. szám
1902. január 4. SZABADSÁG Petőfi koponyája — megkerült. — január 3. A magyar irodalomtörténetnek egy régi, fájdalmas problémáját akarja megoldani egy hir, amelyet néhány hét óta izgalomtól kipirult, arccal, türelmetlen reménykedéssel emlegetnek írói körökben. Arról van ugyanis szó, hogy egy lelkes kutató, aki évek óta böngészve jár Petőfi Sándor földi bolyongásának útján s nem egy értékes relikviát mentett meg a jövendő számára : ráakadt volna a legdrágább ereklyére, a nagy költő hamvainak egy maradékára. A véletlen minden kincskeresőnek leghatalmasabb pártfogója, elvezette, úgy mondják, egy helyre, ahol évtizedek óta őrzik öntudatlanul, értékének sejtelme nélkül azt a klenóiumot, Petőfi Sándor koponyáját, írja a B. H. A szerencsének és ügyességnek azonban lesz még addig némi dolga, amíg egész határozottan azt mondhatjuk, hogy besoroztuk nemzeti kincseink közé ezt az ereklyét. Mert csak a nyoma van meg, ahonnan könnyű szerrel el lehet érni, ha valami váratlan és kiszámíthatatlan akadály el nem zárja előlünk. De bízhatunk benne, hogy a szerencse, amely eddig híven kísérte a Petőfi relikviák kutatóját, nem fogja elhagyni éppen most, amikor buzgalmát és fáradozását megkoronázhatná. Mesébe illő romantikus történetet kell elmondanunk, ha követni akarjuk nyomról-nyomra Petőfi Sándor földi maradványának fölfedezését. Akik tudják a dolgot, csak nagyjából beszélik el, mert hihetetlennek tarják, meg talán óvatosak is akarnak lenni addig, amíg a különös történetre rá nem üti hitelesítő pecsétjét, a siker és a valóság. Jókai Mór semmit se mondhatott az ereklye fölfedezéséről, de tanúnak ajánlkozott, hogy kétségtelenül meg lehessen határozni a megtalált koponya hitelességét. A Petőfi-Társaság érdemes titkára, Szana Tamás elejétől fogva ismeri a kutatás történetét, de sikerét nem tartja föltétlenül biztosnak. Hanem őt is izgatja a dolog, ha még oly romantikus is, sőt a kutatót ő maga biztatta legjobban, hogy el ne csüggedjen. Mintegy három héttel ezelőtt indult meg ez a szenzációs kutatás. Egy j jóakaró levél szolgáltatta az első nyomot, amely után hihetetlenül gyorsan tárult föl a többi. És kialakult apránkint a következő történet: A segesvári csatában, ahol tudvalevőleg Petőfi elesett, az orosz sereg egészségügyi csapatához volt beosztva a 02. osztrák gyalogezrednek egy törzsorvosa, egy szász földön született ember. Amikor a csata sorsa eldőlt, a törzsorvos bejárta a fejéregyházi síkot s rátalált Petőfi holttestére. Megismerte az egyenruhájáról a költőt, a ki Bem tábornok hadsegéde lévén, nem egészen olyan uniformist viselt, mint a többi honvédtiszt. A mi ezután következett, azt az osztrák katonaorvos halála napjáig titkolta s csak halálos ágyán gyónta meg fiainak. Levágta a halott fejét s táskájába gyömöszölve, elvitte magával. A mint nyugodalmas helyre ért, a koponyát annak rendje és módja szerint preparálta s esztendőkig őrizte, el nem árulva senkinek, hogy egy nemzet drága ereklyéjét tartogatja hivatatlanul. A hatvanas években Nagyszebenbe került s ott élt, nem tudjuk meddig. Maga mondta el halálos ágyán, hogy a koponya titka, megszerzésének módja örökösen sanyargatta a lelkét, de nem merte megvallani még akkor sem, amikor a költőjét sirató magyarság szájról-szájra járó legendákkal áltatta magát. Végre úgy szabadult meg a koponyától, amelynek nem bírta elviselni üres tekintetét, hogy odaajándékozta névtelen objektum gyanánt a nagyszebeni román szeminárium gyűjteményének. Így mondja el az osztrák katonaorvos vallomását egy levél, amelyet a saját fia írt, s amely állítólag a Petőfi relikviák kutatójának a kezébe jutott. A koponya pedig, úgy mondják, máig is ott van a nagyszebeni iskola múzeumában s a katalógus csakugyan az illető katonaorvos ajándéka gyanánt tartja számon. * Mint budapesti tudósítónk jelenti, a B. H. közleménye óriási szenzációt keltett. Jókai Mór cikket is ír a „Magyar Nemzetiben, amelyben kijelenti, hogy a B. H.-ban közlötteket legendának tartja. Emlékeztetőül felhozza, hogy Petőfinek egyik szemfoga föltűnően kiállott. Azt tanácsolja, hogy küldje a Petőfi-Társaság megbízottait Nagyszebenbe s ha föltalálható a kiálló szemfog, akkor a koponya föltétlenül a Petőfié. A Petőfi-Társaság nyilatkozatban jelenti ki, hogy van tudomása ilyen irányú kutatásról, de a dolog szellőztetését, idő előttinek tartja. A Budapesti Hírlap adatainak nagy részét tévesnek mondja. Hasonló nyilatkozatot adott ki Kéry Gyula, a Társaság megbízottja, kijelentvén, hogy a közlemény indiszkrécó folytán került a lapba. A közlemény, téves adatai ellenére is, főképen az írói köröket valósággal lázba hozta. — Ne nézzetek igy rám, ne nézzetek igy rám! Hát mit tehettem volna egyebet ? Mit tehettem volna ? Senki sem szól. Ülés halad lefelé az őrmesterrel a pincébe. Ott van a karika a falban, amelyhez kikötik. Legyen összes ivadékaival egyben átkozott, aki kitalálta. A kőműves is, aki a karikát a falba rakta, mert nagyon magasan rakta. Int Illés kezét a szíjjal hátra kötik. A falhoz állítják. A szíj végit belehúzzák a magas karikába s kezdik rajta fölfelé vontatni Illést. Karjai engednek, amig lehet. Azután pedig a kicsavart karokon kezd emelkedni fölfelé a test. — Jaj — mondja Illés. — Fiam — mondja szomorúan a mester — kiméllek, ahogy bírlak, de hát mit tehessek ? Mit tudom, mikor vizitálnak? Illés úgy érzi, hogy testétől kezdenek elhasadozni azon húsai, amik karszügy alatt vannak, de mégis felel erre szóra: I !— Hát csakugyan. Rajtunk vannak a németek. Még egy pár rántás és Illés lóg a szíjon. A földet csak a lába ujja éri. Formájából csakhamar kimegy az ember. Vállai hátranyulnak, melle kidől, feje hanyatlik: aki szobrászember, egy ilyen katonán nézze meg, mint állhatott a feje a kiszögezett Krisztusnak. Homlokáról kezd omlani a veríték. Fájdalmai felől jajgatni eleinte restell, később azonban ordít. A hasatása oly vékony, hogy ha lámpát tennének mögéje, talán keresztül lehetne látni rajta. Ordítása újabb megdöbbenéseket kelt akaszárnyában és halkan mondják egymásnak az emberek. Mán a szijjon var. A második órában ordítása alább hagy. Eszméletét már kezdi veszteni és átkozza tulajdon édes szülő anyját, hogy miért is szülte a világra. Isten, mint mondják, mindenütt jelen van. Ha itt jelen van, a kínzatás nyomán fakasztott szókért bizonyára megbocsájt neki. Mert ő a Szeretet. A két óra letelt. Az ájult Illést a karikáról leoldják. Ahogy a szíj a csomójából kibontakozik, a hátrakötött karú ember súlyosan zuhanva esik a pincefolyosó tégláira. Ez az ébresztő, mert arcát ott összevervén, eszére tér. Föltámolyog. Ajkaiból a vér serked, homloka betört, kezeit úgy érzi, mintha nem volnának kezei. A lába sem igen szolgál. De mégis haladni kezd a pincefokokon fölfelé és mikor a szobájába ér, az ajtóküszöbön túl elesik. Szeretettel emeli föl egy ember, bizonyos nevezetű káplár Gál. És petróleumos rongyot és olajat kezdenek előhozni az emberek. Illést ágyba fektetik. Gál a széthasadt inget lerántja róla és keni a vállait. — Illés — szól neki — Illés! Hát mit tehettem egyebet ? Formátlanná vált jobb kezet nyújtani igyekszik feléje a szerencsétlen, de nem bírja. Szólni is akar, de földagadt, véres ajkai közül csak alig bír előhozakodni azon egy szó, m.ről testvér a testvért ismeri, néven szólitván egymást: — Gál . . . Az államvasutak újjászervezése. — Huszonkét uj üzletigazgatóság. — — január 3. Az az országos mozgalom, amelyet a magyar államvasutak tisztviselői szolgálati viszonyaik rendezése és fizetéseik javítása érdekében indítottak, úgy látszik meghozza a várt eredményeket. A kereskedelemügyi miniszter az államvasutak igazgatóságával tárgyalta a vasúti alkalmazottak kívánságait és megállapították, hogy azok mind jogos alapokon nyugszanak. Az államvasutak mai szervezete avult, túlhaladott, miért is a miniszter állítólag elrendelte, hogy az államvasutak mai szervezete teljesen átdolgoztassék, és pedig oly módon, hogy az 1903-ik évben a magyar államvasút rendszerében a porosz vasutak mintájára szervezhető legyen. Az új szervezet tervezetén már dolgoznak is a kereskedelemügyi minisztériumban. Az újraszervezésre vonatkozó tervezet elkészítésével a minister Mándy Lajos miniszteri tanácsost, a vasúti ügyek osztályának főnökét bízta meg, aki kötelezve van arra, hogy a munkálatokat 1902-ik év végéig befejezze olyképpen, hogy a magyar államvasut ügykezelése, személyzeti ügyei már 1903-ik évben a munkálat alapján teljesen szervezhetők legyenek. Az újjászervezés alapján a magyar államvasutak alkalmazottainak minden sérelme orvosoltatik és lehetőleg minden kívánsága kielégítést nyer. Ez annál is érthetőbb, mivel a vasúti alkalmazottak előtt, amikor kívánságaikat írásba foglalták, a porosz vasúti alkalmazottak rendezett állapota lebegett. A tervbe vett újjászervezés teljesen felforgatja a mostani állapotokat. A mai üzletvezetőségek megszűnnének és helyettük egyenként 1600 kilométer területtel üzletigazgatóságokat állítanak föl. Ilyenformán az ország területén legkevesebb huszonkét új üzletigazgatóságokat szerveznének, és Nagyvárad is kapna ilyen üzletigazgatóságot. Az üzletigazgatóságok alá tartoznának az üzleti felügyelőségek, gépészeti felügyelőségek, a forgalmi felügyelőségek, a távirdafelügyelőségek és a műhelyfelügyelőségek. E felügyelőségeket megfelelő távolságban állítják föl olyképen, hogy minden üzletigazgatóság területén több különböző felügyelőség működnek. A felállítandó igazgatóságok akként lesznek elhelyezve, hogy azok a kerület közepére essenek. A vasúti végrehajtó szolgálatot az üzletigazgatóságok felügyelete alatt a kerületekbe beosztott üzletfelügyelőségek, gépészeti felügyelőségek, távirdafelügyelőségek és főműhelyek végzik. Valamennyi igazgatóság felügyelőség pedig a minisztériumból kormányoztatik. Miután a magyar államvasut a porosz vasutak mintájára szerveztetnék, mint érdekes adatokat soroljuk fel, hogy a porosz birodalomban húsz üzletigazgatóság, 234 üzleti felügyelőség, 74 gépészeti felügyelőség, 83 forgalmi felügyelőség, 20 táviratfelügyelőség, 79 főműhely és 73 műhelyfelügyelőség létezik. A magyar vasutak újjászervezésnél ily arányban állíttatnak fel a felügyelőségek, csupán a szám változik abban az arányban, amilyen a különbség a két vasút területe között.