Szabadság, 1902. augusztus (29. évfolyam, 179-203. szám)

1902-08-01 / 179. szám

1902. augusztus 1. SZAB­AD­SÁG Három galambért hat hónapi börtön. — A k­irály kegyelme. — — julius 81. A magyar büntetőtörvénykönyvnek egyik legtarthatatlanabb része a vagyon elleni bűn­cselekményekről szóló fejezet, amely a mostani viszonyoknak teljesen meg nem felelő drákói szigorusággal bünteti a lopást. A vétkes és csa­lárd bukások tettesei, akik ezrek erejéig károsí­tanak meg másokat, pénzbüntetéssel vagy rövid tartamú fogházzal bűnhődnek, míg a legkisebb érték eltulajdonításáért a legtöbb esetben k­ét esz­tendei fegyházzal sújt a törvény s ha az enyhítő körülmények bármilyen nagy számmal fordulnak elő, a büntetés hat hónapi börtönnél kisebb nem lehet. Bármelyik bűncselekmény büntetésénél szigorúbb különben aránylag a lopás büntetése s legelső sorban ezért szükséges a büntető törvény­könyv reformálása, amelynek különösen a lo­pásról szóló része jó és helyes lehetett a het­venes évek végén és a nyolcvanas évek elején, amikor még tartott a betyárvilág és falvak egész lakossága tolvajokból állott, de teljesen helytelen, rosz és célra nem vezető mostani viszonyaink között. A tüntető törvénykönyv kegyetlen szigorú­ságát fényesen igazolja egy bűnügy, amelyet a mult esztendőben fejeztek be a nagyváradi tör­vényszék előtt. Ki­s István jómódú nagyszalontai gazdának András nevű 16 esztendős fia meg­irigyelte a szomszéd tanya tulajdonosának Ma­­das Jánosnak három szép, búbos galambját s elhatározta, hogy azt bármi áron megszerzi ma­gának. 1900 május 20-án este azután végre is hajtotta a tettét. Elment a szomszéd tanyára, fölmászott a padlásajtóhoz s könnyű szerrel le­feszítvén az ajtón lévő kis lakatot bement a padlásra. Ott azután megfogta a három búbos galambot, s indult vele hazafelé. Amint azonban a padlásról leért, a becsületes suhancot bántani kezdte a lelkiismerete. Meggondolta tehát jól a dolgot, elengedte a három búbost, amely azon­nal visszarepült a padlásra. De már késő volt. A dolgot a tanyán észrevették és följelentették a szegény” Kis Andrást, aki ellen megindult a bűnvádi eljárás, amelynek során ő bevallott mindent, úgy, amint a dolgot itt előadták. Meg volt a főtárgyalás is. A vádlottat, ta­núkat kihallgatták, a közvádló vádolt, a védő védett, a törvényszéknek pedig ítélnie kellett, még­pedig szigorúan. K­i­s Andrást bűnösnek mondották ki a btkv. 333. §-ába ütköző 336. §. 3. pontja szerint minősülő lopás bűntettében és ezért a 92 §. alkalmazásával elítélte a legkisebb kiszabható büntetésre, hat hónapi börtönre A vádlott, védője Szabó György dr-nak, a ki­váló ügyvédnek tanácsára megnyugodott az íté­letben, minthogy a jogorvoslat amúgy sem hasz­nált volna. Az ítélet feltűnést keltett a jogászok köré­ben, sok szó is esett róla pár nap alatt, bár mindenki belátta, hogy az ítélet jogos és hogy a törvényszék másképen nem ítélte ezt. Szabó György dr. a vádlott édes­apjának a nevében a kegyelmi kérvényt adott be a Felséghez, hogy engedje el a fiú meggondolat­lan csingjáért kiszabott, rendkívül szigorú s egész életre megbélyegző börtönbüntetést. A kérvényre nézve az igazságügyminiszter véle­ményt kért a nagyváradi királyi ügyészségtől, amely szintén rendkívül szigorúnak véleményezte a büntetést s annak leszállítását javasolta. A kegyelmi kérvény sorsa fölött legfelsőbb helyen mostanában döntöttek és a király nyolc napi fogházra szállította le a Kis Andrásra kiszabott hat hónapi börtönt. Nagyszalontán Kis István uram házában bizonyára nagy örömöt fog okozni a király ke­gyelme, amelyről a nagyváradi királyi ügyész­ség a következő értesítést küldte oda: Kis István gazdálkodónak Nagyszalonta. A nagyváradi királyi törvényszék által jog­erősen hat havi börtönre ítélt fia, Kis András érdekében benyújtott kegyelmi kérvénye alap­ján értesítem, hogy a nagyváradi királyi fő­ügyészség 1520—902 f. ü. számú leirata szerint ő császári és apostoli királyi felsége legkegyel­mesebben megengedni méltóztatott, hogy Kis Andásra lopás büntette miatt kiszabott hat havi börtön helyett nyolc napi fogházbüntetés alkal­maztassák. Felhívom, hogy fiát Kis Andrást fogház­büntetésének foganatba vétele végett, folyó évi augusztus 11 ének reggel nyolc órájára annál is inkább állítsa elő, mert ellenesetben előve­­zettetése iránt fogok intézkedni. Vámossy Mihály, kir. ügyész: A király kegyelme megnyugtató, de az két­ségtelen, hogy a király kegyelmét nem lehet minden egyes esetben igénybe venni. Pedig a lopási esetek nagy százaléka rászorulna az ilyen korrigálásra a büntetőtörvénykönyv szigorúsá­gával szemben. — Rabszolgaság a cselédszobában. — julius 11. (A tanár úr cselédje. — Négy évi szolgálat fizetés nélkül. — Börtönbe juttatom. — Visszalépett ügyvédek ) (—s.) Cselédek sorsáról szép szittya hazánkban sok panasz szólott már. Vannak nálunk még mindig gazdák, a­kik azt a szerződéses viszonyt, a­melyben cselédjükkel vannak, felhatalmazás­nak tekintik arra, hogy rabszolgául tartsák cselédjüket és a cselédszobának vannak néma tragédiái, a­melyeknek hallatára az ember ökölbe szorított kézzel szeretne szétzúzni bizonyos ko­ponyákat. ... A cselédszoba esetei közül elbeszélünk itt egyet a maga vérláziló egyszerűségében. Hőse Türr L jos dr reáliskolai tanár, a­kit nemré­giben mindenkinek — derék tanártársainak is — örömére elhelyeztek Nagyváradról Aradra. A tanár úrnak volt egy cselédje. Ügyefo­­gyott, szegény, hatvanéves, öreg asszony. Nagy esztendeig szolgált Türr Lajosnál és ez alatt az idő alatt kellett volna kapnia valami — bi­zony nem nagy — bért. Kellett volna kapnia, de nem kapott. Szidást, durvaságot inkább — de pénzt azt nem. A szerencsétlen öreg asszony egy ideig tűrte ezt az állapotot, de azután el akarta hagyni ezt a szolgálatot, a­hol keserves munká­jáért még a maga kicsike, nyomorult bérét sem kapja meg. Nos és most nyilatkozott meg a maga teljes mivoltában Türr Lajos ur humánus, nemes lelke. A tudatlan, szegény öreg asszonyt azzal fenyegette, hogy ha el mer tőle menni, börtönbe juttatja, becsukatja mert az öreg as­­­szonynak most büntetésből (!) kell nála szol­gálnia. Szegény, tudatlan, öreg cseléd : nem mert mozdulni. De Türr urat négy év után áthelyez­ték végre Aradra Szegény rabszolgáját oda nem vitte magával a tanár úr, de hátralékos bérét sem fizette ki. Az öreg asszony, a­kit különben Szil­ágyi Gáspárnénak hívnak, elpanaszolta a baját egy neves nagyváradi ügyvédnek, a­ki jószívüen pártfogásába vette ügyét és felszólí­totta Türr urat, fizesse meg azt az összeget, a­mel­lyel cselédjének tartozik. A tanár úr nem válaszolt a felszólításra. Az ügyvéd erre bepe­relte Türr urat a rendőrségnél, a­mely cseléd­ügyekben bíráskodik is. A kereset, amelyet Szilágyi Gáspárné beadott, így hangzik: Tekintetes rendőrkapitányi hivatal! Dr Türr Lajos tanár, volt nagyváradi, jelenleg aradi lakosnál négy évig szolgáltam 12 korona havi fizetés mellett. A négy év alatt azonban fizetésemet, többszöri sürgetés dacára sem kaptam meg, sőt vala­hányszor fizetésemet kértem, dr Türr Lajos azzal fe­nyegetett, hogy ha béremet követelni, vagy őt otthagyni merem, börtönbe juttat. Ekképen megfélemlítve, nem is mertem béremet követelni, miglon 1901. évi szep-Az éjjel az özvegy Flemingné több irattal a kandalóba dobta férje utolsó írott kérését, közönyösen nézte, hogy a lángok körülnyaldos­­sák a papírt, míg végre az teljesen elhamvadt. Azután aludni ment és — mintha semmi sem történt volna — mélyen, jól aludt másnap reg­gelig-Fent egy szegényes kis szobában feküdt a „zászlótartó“, de nem aludt. Ajkai halk imát rebegtek. Hálát adott Istennek, hogy talált egy gyönyörű asszonyt és gyermeket, kik hivatva vannak betölteni az űrt életében, melyet fia elvesztése okozott, hogy talált menedéket, itt­hon van ismét, hallja a szellő susogását a régi jegenye fák között, melyek alatt mint gyermek, oly sokszor játszadozott. Kivánhatott-e még többet? . . . III. A­midőn a szegény „zászlótartó“ azt hitte, hogy végre nyugalmat talált, látni kellett, hogy ellenséggel áll szemben. Hosszabb ideig élt itt. Menye megsajnálta és be akarta vallani bűnét, de nővére, ki vele együtt lakott, rábírta arra, hogy azt ajánlja neki, hogy eltávozzék, mu­tassa meg, hogy férfi, nem szorul két nő támo­gatására. Az öreg „zászlótartó“ egy szó nélkül­­ hagyta el a szobát. Ez késő este történt, midőn Jimy a lovag­lástól kifáradva már régen aludni tért. Midőn másnap kora hajnalban az öreg John­­ Fleming életében másodszor búcsút mondott házának, lábujjhegyen ment végig a folyosón és megállt végtelenül szeretett unokájának ajtaja előtt. A sors minden csapását elviseli, jöjjön bármi is, de Jimy! Szomorú szívének világos­sága ! Jimi! Hogyan hagyja itt? Letérdelt és megcsókolta a küszöböt, melyet lábai reggel érinteni fognak Azután szomorúan távozott az erdők felé. Az ország legtávolabb fekvő helyére ment, hogy a legmostohább sorssal küzdjön. Időről-időre irt Jimynek, de sohasem tu­datta vele nyomorát. Anyja azt mondta, hogy nagyatyja „üzleti dolgok“ miatt utazott el. Jimy sokáig szomorkodott­ nagyatyja távo­zása miatt. Néhány év múlva segítségére jött az idő a leánykor minden szórakozásával. Meg­hívták egy rokonához Baltimore-ba ; itt barát­nőket szerzett magának. Észrevették, hogy nemcsak anyja szépségét örökölte, hanem atyja jóságát is. Fokozatosan enyhült az elválás okozta fájdalom és végre puszta emlékké vál­tozott. IV. Régen irt már a „zászlótartó“ unokájának és ő sem hallott róla semmit, midőn egy mun­kás otthonban töltött és után reggel leült a li­getben egy padra. Egy úr távozva, a padon hagyta újságát. Ő felvette és a lap egyik ha­sábján unokája esküvőjét olvasta Lionel Trafford úrral. Kiegyenesedett a büszkeségtől, midőn uno­kájára, mint asszonyra gondolt. Fájt neki, hogy még ajándékot sem küldhet neki, legalább egy szép melltül hozzá illő dobozban. De hiszen még ma nem is reggelizett, mert nem volt miből! „Úgy látszik, magamfajta vagy pajtás“ — mondotta rekedt hangon egy züllött alak, ki a mellette levő padon ült. „De most alkalmam van pénzt keresni, ha akarsz, jöhetsz te is. Hal­lottál e már valaha a „zászlótartásról ?“ Deszkát csatolnak állványon a válladra, azon hirdetés áll és azt körül kell hordoznod az utcát.“ Egy emeletes ház balkonján fiatal pár ült. „Lionel“, mondotta a nő, olyan boldog volnék, ha megtaláltuk volna őt.“ „Talán nem is kapta meg leveledet!“ „Természetes, hogy nem kapta meg. Kér­tem, hogy látogasson meg. És én a régi címra küldtem a levelet. Látva ezt a sokaságot az utcán, nincs is már reményem, hogy valaha még megtaláljuk.“ Kevés idő múlva Jimy Lionelt egy ősz emberre figyelmeztette, a­ki háttal volt hozzá­juk, vállán pedig valami cipőhirdetést hordo­­­zott. Ott állt az ember tömegben, minden ol­­­­dalról lökdösve. A fáradságtól és­­ az éhezéstől­­ kimerülve egyszerre ájultan rogyott össze.

Next