Szabadság, 1902. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1902-11-01 / 256. szám

2 napján, az őszi borulatban, a mi ez évi nagy halottunkról, a ki azonban mindég élni fog szivünkben s utódaink hálás kegyeletében, s a kinek emléke legyen áldott mindenha! Hegyesi Márton.­ ­ . .................— : ' —. ' -v. js; . : SZARADSAG Â politikai helyzet — október 31. (K. sz.) A politikai szituáció horizontja a le­folyt hét alatt sem tisztult. A bizonytalanság köde fedi ma is még a helyzet további alakulását. A parlament ülései egyelőre el vannak napolva, a jövő hét elején azonban újból összeülnek a tör­vényhozók az indemnitás javaslat tárgyalására, a­melynek alkalma kínálkozik az általános politikai helyzet megbeszélésére. Az ellenzék erősen készül a diszkusszióra, de a kabinet elnöke is bizonyára teljes fegyverzettel várja a támadásokat. A közel­jövő kényes kérdései közül ma is vál­tozatlanul előtérben állnak a katonai javaslatok s első­sorban a póttartalékosoknak rendes szolgálatra való igénybevétele. Közismereti­, hogy a Széll-ka­binet tiszteletreméltó alkotmányos érzületről tévén tanúságot, a felmerülő aggodalmak hallatára egy­előre levette napirendről a törvényjavaslatot. Ám ez a kérdés végleges elejtésével nem egyértelmű. Az újoncjutaléknak valamely formában való fel­emelése elől kitérni nem lehet. Sok és komoly hang hallatszik a mellett, hogy a kontingens fel­emelését nyíltan és őszintén kell követelni a par­lamentektől az ország védelmének érdekéből. Bi­zonyos, hogy a kormánynak semmi oka sem lehet, hogy e ténytől elzárkózzék, ám a megoldás mód­ját egy más tekintet teszi nehézzé. Az újonckon­­tingens direkt felemelése úgy nálunk, mint Auszt­riában csakis parlamentáris úton lehetséges. A 14 -ik szakasz alkalmazása itt kizártnak vehető. És úgy a kérdés váljon a reichsrath munkaképesnek fog-e mutatkozni e feladat elvégzésére. Ha ezt a garanciát osztrák részről megadják, nagy kontingens direkt felemelését célzó javas­latok előléptetésének mi sem áll útjában, ellen­kező esetben azonban a méltányos és jogosan óhajtott megkötésekkel még­is fel kell újítani az egyelőre ad akta tett jelenlegi megoldási módoza­tokat. úgy véljük, hogy e kérdés megítélésére ez a helyes szempont. Valószínű, hogy a meginduló indemnity-vitá­­ban a pártközi egyezmény magyarázata is felme­rül. Ebben azonban az ellenzékre nem vár diadal, akadnak más példák is. Csak olyannak vagyunk alkotva, hogy ilyen meztelenségek láttára elfogy a kicsiny hitünk. A szellemnek értéke, lelkeknek ön­­magából való alkotása, mindez tán csak fantom. Hatás, siker, diadal, nem kölcsönvett és nem meg­határozott eszközökkel elért, tán nem is tud már mozgásba hozni embereket. Hisz mindez múló bolondság, a melynek nyoma nem marad s a mely­ről bizonyítványt nem adnak. Pedig mondom — és exemplum docet — a szellemiek sorában e földön nem esemény a mi irat nélkül marad és nem érték, a­mit számokkal osztályozni nem lehet. Azért a­ki lángolást érez az agyában, az kom­primálja és tegye el jobb időkre. Bolondul poétá­nak ne menjen. Bújja az aktákat és a fizika bölcs tanítása nyomán váltsa munkára a lángot. — Csak így jövedelmez. Ha ezen felül marad még energia, az is szé­pen felhasználható. Elvégre a ház is vár tőlünk valamit és a tisztes polgári kötelezettségeknek is áldozni kell. Ezt már az iskolában is tanítják, „kötelességtudás“ címe alatt. De tanulhatnak a nagygyerekek is és megtanulhatnák, hogy — a példa okáért — a városatyának bizony közgyülni is kell. Mert csupán kétszer mulaszthatják el bün­tetlenül a közgyűlést, harmadszor már a néhány szorgalmas egyedül ítél a restek felett. Itt már mentség nem használ. Noha mentség is van. Széll Kálmán miniszterelnök interpretációja a 99 : XXX. t.-c.-re nézve annyira helyes, oly szemmel­­láthatóan korrekt, hogy e thémának a vitába be­­ledobása csak a kormányelnöknek szerezhet diadalt. A kiegyezés perfekcionálása végéhez a lefolyt héten sem jutott el. Még a két kormány előké­szítő munkájában sem. A további szóbeli tárgya­lás csupán azért késik, mivel a kabinetek várják a reichsrath helyzetének további alakulását. A kiegyezési szituációnak összpontja az osztrák reichsrathban van. A kormányok megegyezése az érdekek méltányos kielégítése alapján nem késhe­tik, ám e megegyezésnek csak akadémikus az értéke, a­míg Ausztriában annak és az autonóm tarifa már kész tervezetének elfogadására nincs alkotmányos testület. Íme, a közel­jövő kérdései, a­melyek a szituá­ciót ködössé és borússá teszik. Nem a Széll-kabi­net hibája, hogy a helyzet így alakul, sőt az ő előrelátó politikája sok tekintetben enyhíti a ne­hézségeket. És ha valamelyik, úgy az a higgadt és a szélsőségektől óvakodó regime ez, a­mely az országot is ki fogja vezetni a ködös helyzet útvesztőjéből. Még két nap, azután huszonnégy órára meg­feledkezünk az élő emberekről és a halottainkról gondolkodunk. Mert halottja mindenkinek van, annak is, akinek nincsen élő embere. A természet egyik legszebb és legnagyobb törvénye, hogy­ minden teremtett lénynek kell valakit szeretnie, mert a szeretet a fundamentuma ennek a nagy és hatal­mas világnak. Nem a nihilizmus, se nem a világháború lehetne az, amely kiszakíthatná az élet és a világ sok évezredes gyökerét, hanem egyedül a szeretet hiánya. Ahol nem szeretnek, ott nincs élet, de amíg az emberiségnek muszáj szeretnie, addig mindig lesz élet. Huszonnégy óra . . . Csak ennyi időt foglalnak le maguknak a temető csöndes emberei az élők idejéből. Mintha a dér csípte, kései virágok a sírokon szomorúan bólingatva az őszi szürkületben azt mondanák : nekünk ennyi is elég, de ti sies­setek, mert rövid az élet . . . Rövid, rövid . . . minden szenvedése, gyöt­relme és kínjai mellett is rövid, mert mindig csak egy pillanatig élünk. Csak a jelen pillanata a mienk, a következő ... ki tudja ?! Egyik népszerű városatya például azt mondta: — Nem mehetünk a közgyűlésre, mert sok volt a kötelezett lumpolás és a katzenjammer- Nem csekélység ám, hajnalig táncolni teaestélyen és hajnalig tósztázni a Szigligeti-banketten . . . De itt már közbevágott valaki és kijelentette, hogy ilyen légből kapott kifogások csupán feleségi körökben fogadhatók el. A beszéd tehát ismét az asszonyokról folyt, még­pedig — természetesen — ismét maliciózus formában. Bűnös férjek megrögzött szokása ugyanis az asszonyokat, főkép­p más asszonyát rágalmazni. A mi ellen csak azért nem kell tiltakozni, mert asszonyaink nem szorultak rá a mi védelmünkre. A­ki védelmezni akar, az jól válassza meg véden­cét. A­mi erős, tartalmas, színes és formás, az maga felel a támadásokra és bizony rossz szokás, fölöslegesen védeni azt, a­mi nem is gyenge és talán meg sem támadtatott. A sokat emlegetett s szinte már legendaszerű vidéki irodalom sem gondolta volna, hogy védel­mére kelnek — nem létező bajok miatt — olyan helyről, a hónán csupán az istápolás volna helyén. A dolog tán már el is avult, hiszen olyan régen történt, vasárnap egy hete. Irodalmi társaságunk ülésén beszélt Imrik Péter dr s a régi recept szerint kitanított minket az idealizmusra. A taní­tást köszönjük szépen. Majd meglátják az annyira 1902 november 1. Vasárnapi levél. Irta : Lux Terka, Budapest, október 31. És kigyúlnak a temetők sírjain a virágok, a fővárosi emberek ezrei tolonganak be a díszes temető kapuin, a gazdagok kocsin jönnek, drága koszorúkkal megrakottan, a szegények papiros virá­gokkal karjukon, apró, olcsó gyertyácskákat szo­rongatva kezükben. Nagy eltérés van külsőségben a szegény és gazdag gyászában, de a lelkek mélyén mindenütt gyász van. Az egyik lélekben mélyebb, a másikban kevésbé mély, de gyász nélkül, leg­alább egyszer egy esztendőben, nincs a legcini­­k­usabb lélek sem. S a szép nagy, víg és bűnös Budapest leve­gőjében kavarog az ősz szomorú virágának, a krizantémnak illata. Ez a halál virága és az őszi viola. A fényes virágos boltok kirataiból eltűnnek egy napon a primadonnáknak készített óriási csok­rok és krizantém-keresztek, szomorú viola-koszorúk kerülnek helyükre. A lámpa­kereskedések selyem­­ernyős szalonlámpái mellett is, sötét sírlámpák, mécsesek foglalnak helyet, s míg azok mellett, majd szép, bizarr pongyolás asszonyok francia no­vellákat fognak olvasni, ezek mellett gyászruhás özvegyek és siró árvák fognak imádkozni. És a legszomorubb benne az, hogy: a bizarr pongyo­lás szép asszony sirja mellett is igy fog majd egy­szer — egy szomorú novemberi napon valaki imádkozni a sirlámpa imbolygó világa mellett. Szép, de nagyon szomorú ez élet és ne ves­sen senki követ arra a boldogtalan halandóra, aki beáll a saját maga végzetének és azt mondja: elég! A kerepesi­ úti szöglet palota előtt is jól felfogóz­­kodva, ijedt remegéssel mentek el vagy két napig a szép úri asszonyok, ahonnan boldogtalan Sár­kány törvényszéki elnök levetette magát. A fővá­rosi szegény ember, az nyugodtan keresztül lépi a szétfröc­csent agyvelőt is és tovább meg a maga útjára. Legfeljebb egy pillantást vet a negyedik emeletre és vállat von: Macskának is borsos ug­rás! . . . S az ember alig fordul egyet-kettőt az utcá­kon, már csődületet lát egy kapu előtt és a men­tők kocsiját. S egyik ember a másiknak nyugodtan magyarázza: Egy leány marólúgot ivott. Vagy fel­akasztotta magát egy ember . . . Három-négy szóban elmondva egy élet drámája. Aki pedig szeret gondolkodni az öngyilkossá­gok statisztikáján, az okosan teszi, ha észrevételei között nem feledkezik meg arról sem, hogy az elmeorvosok értekezletén, az egyik orvos tabellá­­ris összeállítással kimutatta, hogy az agylágyulások száma Magyarországon sokkal nagyobb, mint min­den más államban. Hogy orvosokról van szó, most már az ember önkénytelenül is a művészetre gondol, mert az ő gazdag és zseniális képkiállításuk után ítélve, már nem lancetták és őrült házinyulak között képzeli el őket az ember, hanem barátságos meleg­, íz­léses szalonban régi mesterek drága művei között. Most már bezárták a derék orvosok kiállítását, amelynek nem volt más hibája, minthogy a kata­ideális gondolkodású urak, hogy követni fogjuk. És köszönjük szépen a nagyrabecsülést, a meg­­simogatást, hogy a vidék az erők forrása és „Bu­dapest a tőle várható nemzeti feladatokat teljesí­teni nem képes.“ Igen, önérzetünknek felkeltése, ez kell a vidéknek! A vidék ad friss, uj talentu­mokat — és megőrli őket a kenyérért és a ruhá­ért, a­mely rongyos. A vidék íróiban, költőiben buzog az ősi, a tiszta forrás. Míg fiatalok és össze nem roskadnak, lopva, éjjel rójják a robot után a lelkük szülte betűket, azután pedig az idealisták és társaik tiszteletpéldányt kapnak könyveikből. Nem a mi hibánk. Elkeserítően szegények vagyunk. A szegénységet lelkiekben is nemzedékről-nemze­­dékre örökbe hagyjuk. E szegénység mellett is, és a vidék fokozottabb szegénysége mellett fel-fel­­csap a talentum lángja és valami szebbet, jobbat hoz a közös tengődésbe. Az ország közepén pedig mégis, mennyiség­ben és minőségben több értékes anyag gyűl össze. Ez természetes és állandó jelenség. Budapestet a természetes fejlődésen kívül az egész ország fo­kozottan emelte a szűk határokon túl. E munka eredmények nélkül nem maradhatott és még tré­fából, még feltűnés kedvéért sem szabad kicsiny­leni, vagy kisebbíteni Budapest becsét. A lenézés és a nagy hang ugyanis a mi értékünket nem emeli.

Next