Szabadság, 1903. szeptember (30. évfolyam, 199-223. szám)

1903-09-01 / 199. szám

XXX. évfolyam. ’Előfizetési feltételeit Szétküldéssé­­lUfytw: Korona diutrd ívi® *•— ?Í1 érre 12.— X4ÍX1 évre *4.— VI4*kr* ao.iiral: Korona Negyed évre 7.— f­él évre 14.— E­ 4aa An_ aft.— Kiadó­hivatal: fin *■ La­o#.atcaa, iBtbmaațrni Uka- SokpéniUr­ Opfllet). 4-vi a hirdetaek 4a as eMSaetea-alak kitldaadik. Sifyes esiin ara 10 fillér. w Nagyvárad, kedd, 1903. szeptember I. POLITIKAI NAPILAP. A BIHARMEGYEI ÉS NAGYVÁRADI SZABADELVŰ PÁRT KÖZLÖNYE. Felelős szerkesztő : HEGYESI MÁRTON. Laptulajdonos: LASZKY ÁRMIN. 199-ik szám. h­irdetének dija : 8 hasebos petitsorért egyszer 12 EDii Háromszor ás­abbszír — — 8 Ellás, Nyílttér I hasábos petisorért 40 UH. Apró hirdetésben minden szó 4 filér, vastag betükkel — — 8 Allét Reklám soronként —­­ — 2 kot. Szerkesztőség : KftMBtb Lajer-otstza (Bihariért)) el­­takarékpénztári építtet­ő Kéziratok vissza nem hirdetőeL Tallózás a politikai mezőről. Nagyvárad, augusztus 31. (m.k.) Nagyon learatott mező. Mint ? ilyenkor augusztus végén a puszta ugar. Ne haragudjék tehát e lapok ama kiváló mun­ka­­társa, a kinek i mert rovat címét elvettem. Azaz, csak kölcsön vettem. És szétnézek a­­ mezőn, a­mely épen nem vigasztaló, mint a kalászaitól megfosztott aranyszin­tarló. Ez a nyugalmas maradéka az életnek bölcsen figyel­meztet : hogy itt valóban élet termett, csak épen most elvitték és majdan, uj tavaszi napfényre, a mező újra neki zsendül. A poli­tika mezején pedig már kora tavas­szal el­vetették a dudvát, a bogáncsot, hát várhat­tuk­­, hogy egészséges növény nő rajta ? A számban és értékben aprók elvetették a sze­let és mi learathatjuk most a vihart. Ez a tarló, a­hogy minden mérges, rossz szagú gazát kib­öngészték, összeszedték, ez a tarló , a magyar politikai közélet, igen vi­gasztalan látvány. És mégis, nézni kell, fog­lalkozni kell vele, újra, meg újra átböngészni, mert bármily szúrós és kietlen legyen is, egészségtelen páráival ez állította meg, ez állította feje tetejére a magyar glóbuszt. Most a viharok elültek egy-két napra. Azaz, nem is viharok ezek, csak alattomos, erőszakos mérges gőzök. A vihar, az leg­alább tisztít. Itt pedig egyre homályosabb lesz minden. Mert kedvük van pszeudóviha­­rosdit, intrika-manővert játszani Polónyiék­­nak és némely lengyeleknek. Nincs kedvük ellenben elveszíteni a mandátumot, meg a feltétlenül hazaffy újságok hasábjain való ál­landó szereplés, dicséret, gyönyörét. Hja, a nép akarata ez, mondogatják. A nép pedig arat, ha van mit, egyebekben pedig krum­plit kapál. Az »urak« dolgát, az urak nemzeti kí­vánságait nem is ismeri, nemhogy állást fog­lalna, mondván: akarom. íme, Kíródy Sán­dor újságja, a »Jövendő« meg akarta kér­dezni a népet a politika dolgairól. A nép pedig csupán annyit tudott, hogy a búza ára csak nem akar feljebb menni. Nincs okunk örülni e tudatlanságon, de első­sorban a politikának nincs joga hamis fegyvereket használni, hivatkozván a nem létező népaka­ratra. Nem örvendetes ez a tudatlanság. De ha a mai napon, csak egy lépéssel is tovább ment a kultúra és annak biztos alapja, az írott betű, nem az ellenzék munkáját dicséri. Pedig dicsér hangosan, munkát ernyedetlen fáradtságot, a melyet semmi nem akaszt meg, a­mely halad a kizárólag nemzetiek ellenére is. Óh, mert ők oly igen nemzetiek, hogy semmi mellettük, a ki egyszerre ezer iskolával többen taníttatj­a a magyar szót, a kinek nemzeti követelménye egy pontból áll: iskolát mindenfelé. És szorgalmasan építi a kis fehér házikókat. A fehér szín idővel meg­szürkül és valószínűleg ez az oka, hogy a mi fáradhatatlan harcosainknak csak a piros— fehér—zöld, az állandóan élénk színek iránt van érzékük. Ezért mi, a­kik méltányolni tudjuk a finomabb nüánszokat is, inkább hallgatunk. Hadd kiáltozzanak, hadd dicsérjék a maguk cifra portékáját. Idővel majd megcsömörlik tőle a nép és majd magától szemléli az enyhébb, de tartósabb színeket. Az a finomlelkű úr, az az öreg katona, a magyar király, csoda volna-e, ha végkép el­fordulna a zagyva káosztól? A­mióta megkoronázták magyar királ­lyá, alkotmányosság, nyugalom, széles látókör jellemzik minden lépését. Öreg napjaira pedig hű, szabadságszerető magyar népe között akadnak, a­kik megbontják a szabadság alap­ját , a törvény tiszteletét. És a király mégis vizsgálja, tanulja a dolog nyitját. Fáradozik naphosszat. Meg­szakítja nyaralását és nem megy el kedves katonái közé. Mi, avatatlan polgárok, azt hisszük, tán csak katona tud ennyire köteles­ségtudó lenni, a kényelmet ennyire megvető. A szélső kavargásban, a teljes politikai zavar e napjaiban, lehetetlen nyugalmat nem érezni, felé nézvén íme, velünk az alkotmány megtestesítője, a király. Együtt van a nem­zettel. Lehetséges, hogy ne értsék meg egy­mást? Lehetséges, hogy örökre csattogjon a roüvihar? Már állanak fel az ellenzéknek jobbjai is. A szélsőségekből leszűrődik a valóság: az ország várja a nyugalmat, a munkát. Egy szó a válság megoldásához címen Bécsben magyar nyelvű brosúra jelent meg. Irta C­s­á­k­y Napoleon gróf, a­ki ezt indítványozza : I. Mondja ki a közös kormány (?), hogy a magyar vezényszó kísérletképpen öt magyar ez­rednél (két huszár- és három gyalogezred), három Friedlander Hermann kalapok javítását Nagyvárad, Kolozsvári-utcza, (Templom-tér). Telefon­szám : 143. és a legújabb formákra való átalakítását a legszebb kivitelben. 869 A költő. Irta : Emil Harriot. Mikor megszületett, a szerencse istennője épp rossz hangulatban volt; átadta a kis újszülötten egy koboldnak, a­kinek egyetlen és igy legfőbb tulajdonsága volt a rosszakarat. — Mi legyen ebből a kis emberkéből ? — kérdezte a kobold. — Költő ! — mondta az istennő. A többi a te dolgod. A kobold megdörzsölte a kezeit és mosolygott. Kevés embernek jut szerencse, vagy csillag az életben. Legtöbben slemilek vagyunk, a­kikre ráül a sors és agyonsanyargatva visz a célhoz. A legtöbb ilyen szerencsétlen slemil finom lélek, a­kiben nem fejlődött ki az üzletiesség és az alá­zatosság tulajdonsága. A slemil végigbotolja az életet, hibákat követ el az érintkezésben és vagy korán, vagy későn érkezik mindenhova. A sors választja ki őket magának és a kobold gondosko­dik, hogy semmi cselekedetük ne sikerüljön. A költő fiú ilyen szerencsétlen órában szüle­tett és a sors ráütötte a bélyegét. Szegényke nyu­godtan aludt a bölcsőjében, falánkan szívta a te­jet és nem gondolt arra, hogy az ő keresztapja egy rosszakaratú kobold, a­ki már előre mosolyog azokon a gonoszságokon, a­melyeket a kis költő jövendő életpályáján akadályokkal állított fel. A költőnek forgalma sem volt erről és meg­kezdte életpályát tele nagyszerű reményekkel és vágyakkal, mint a többi emberek, mint mindnyá­jan. Anyai szeretet után remegett és nem volt anyja; meghalt, mikor a kis költőt világra hozta. Mostoha anyja volt és mostohatestvérei, a­kik valósággal kínozták gyermekkorában. Vagyonnal nem bírt és előkészült a küzdésre a mindennapi kenyérért. De fiatal volt és erős, az idegei még nem voltak megtámadva — tehát küzdött, fára­dott. És nem tudta, hogy hiába, mert ő a bal sors egy kiválasztottja volt. Megelőzte a kortásait és olyan műveket al­kotott, a­mik bizonyára feltűnést keltettek volna, ha a kobold nem gondoskodik az ellenkezőjéről. De a kobold bekötötte a kortársak szemeit és azok nem vették sem a költőt, sem a műveit ,és ő szegény maradt és ismeretlen. Tíz év múlva újak léptek fel, a­kik akarva, vagy véletlenül az ő nyomdokain írták a dolgait, csak rosszabul nála. A kritika kibontotta előttük a zászlóját és a komoly kritikusok egymásután gratuláltak a fiatal és friss tehetségeknek. A mi költőnk pedig az el­ső és legjobb éhezett otthon és száraz kukorica­­zsárból cigarettát sodort, hogy ne fagyjon meg. Lassankint megöregedett és az idegei elrom­lottak. De küzdött tovább. Nem hitte el, hogy ő, éppen ő, legyen valódi mostohája a sorsnak. Száz ajtót megkopogtatott és egyik sem nyílt meg előtte. Az emberek kinyitották az ablakrostélyt és káromkodva húzták be a fejüket. Valami végtelen vágyakozás kergette őt sikerek, boldogság és sze­relem után. Ő is kinyújtotta, mint más a karját a gyönyörű, karcsú termetek után, de nem érte el őket. Nem volt olyan betegség csapás, vagy sze­rencsétlenség, ami nem gyötörte volna. Minden ág őt verte, minden féreg­ét rágta. Egy hang sem emelkedett a védelmére, egy kar se sietett, hogy felfogja a csapásokat, amiket neki s á­^^^A*ki­­csinyek megverték, mert nem volt aá ți, fog­y a nagyok rúgtak rajta mert kényalméé volt ne és mert alattuk állt. Sőt nagyon gyakran nem­ 3 ...... n­I ,4 I iskolai év bekezdésével OZUlOk figyelmeDe­l a gyerekek teljes és czélszerű felruházása legolcsóbb árban, legnagyobb választékban ........ JBeitner JSásér-nál, csakis Nagyváradon, Zöldfa^tCi^fV a Zöldfa kávéház ajtajával szem­ész^ziláíÖillstí

Next