Szabadság, 1904. február (31. évfolyam, 27-49. szám)

1904-02-02 / 27. szám

1904. február 2. SZABADSÁG 3 mennyország a nőiesség­ A nő olyan, mint az ég harmatja. Ha rózsa kelyhében ragyoghat, gyé­mántkőt tündöklik; de ha porba hull — sár lesz be­őle A nők, mondja a Demokritás halhatlan szer­zője, erényük érzetében — hősök, védelmében — gyermek, megbod­ulásában — fúriák A beszéd minden forté­jában otthon vannak, de ha a fegyverük cserben hagyja őket, van még egy hatalmasabb eszközük ellenünk s ez a köny A nő kacag, amikor leiunt, mondja találóan egy szellemes író , de sír, amikor csak akar. Két fő szenvedélyük a szerelem és a hiúság. Szerelmükben ritkán marad el a féltékenység mint uralkodó vonás, míg hiúságukból fakad bi­zonyos szükségletet: udvart gyüj­teni maguk kö­rül, bámuttetni, irigyeltetni, vetélytársnőiket elho­mályosítani stb Rochefaucault mondja, hogy azon asszony, kinek csak elfogadott imádója van, nem tartja ma­gát kacérnak s akinek több is van, nem tartja magát többnek, csak kacérnak. Hajdan azt tartották, hogy az a legjobb nő, ki­ről legkevesebbet beszél a világ. Hajdanában, ha férjhez ment a leány, meghalt a külvilág számára s kizárólag családjának élt S bizony Göröghon is csak addig volt a ha­talmas és boldog, mig a nők igy fogták fel hiva­tásukat. Ma nem egészen igy áll a dolog. S bizony az igazat megvallva, a házasság is mintha ez időtől kezdene kimenni a divatból. A legtöbb ember ugyanis ma már, mint érin­tettem, egyáltalán nem hisz a földön a boldog­ságban. S azok a kevesek is, kik hisznek a bol­dogságban, nem mindnyájan a házasságban ke­resik azt. Ha fiatal korban az ifjú szeret is egy leányt s gyermeki ábránddal gondol is a házasságra, ké­sőbb a nagyvilági élet, a megélhetés gondja el­terelik e szándékától. Ha aztán később ezek közül egy egy mégis megházasodik, ez már nem azzal a romlatlan kedélyvilággal történik. Hisz már akkor jó­for­mán belefáradt a boldogság keresésébe. Anyagi és társadalmi érdekek láncolata viszi a házasságba, mely ily körülmények közt nem is eredményez­heti két lénynek összeolvadását, lelki testi harmó­niáját. A leányok legtöbbje csak azért kíván férjhez menni, hogy kikerülve a szülők gyámsága alól, bizonyos társadalmi szabadságra tehessen szert, melyet az előítéletek nem biztosítanak a pártá­ban maradt leányoknak. S bizony a fiatal korban kötött házasságok sem sokkal rózsásabbak. A Rómeó és Júliák kora lejárt. A nagy sze­relem már csak a regényekben él. A képzelő erő éreztet ugyan valamelyes ér­zelmet, mely hasonlít a szerelemhez, de rende­sen a házasság után derül ki, hogy ez tulajdon­­képen mégsem volt szerelem. S a modern férj és feleség egymásból kiábrándulva, konstatálja, hogy kölcsönösen csalódtak egymásban, mert alaposan felültették egymást. Más a férfi szmokingban s más az otthoni . Tehát ... elmegy és varrni fog . . . Ne­kivág az életnek "ivedül Egészen egyedül . . . Tudja maga, hogy mi ez? Én már megpróbál­tam. Voltak perceim, mikor kétségbeestem, mert pusztában éreztem magam ... Ha nem jövök a nyakukra, nem tudom, mi lesz ? Úgy is voltam már, hogy meggyűlöltem mindenkit. Ez a sorsom. Fátum ez és nem bűnhődés . . • Miért bűnhőd­nék . . . Hisz’ nem vétkeztem ennyire, hogy csak kóboroljak, bolyongjak helyről-helyre, mint egy kivert kutya . . Orvos akartam lenni s íme let­tem éjszakai muzsikus, a­kivel mindenki egyformán bánhat . . . Miért ? Egyszerű dolog ez, majd el­mondom máskor. A félbemaradt ember története. Sokszor előfordul. De most mellékes, a fő az, hogy maga el akar menni! Hová ? . . . Kihez ? Hisz’ még fiatal s máris le akarja zárni életét? Szeretnék mondani valamit, de nem merem. Az asszony fejével intett. — Nos hát . . ha megtűrne ... ha meg­tartana ... ha mi együtt maradnánk továbbra is . . . Talán könnyebb volna minden . . Ed­dig eltitkoltam, de most kimondom: en magával szemben mindig többet éreztem, mint a­mit kö­zönségesen tiszteletnek vagy barátságnak nevez­nek . . . Én . . . Itt elhallgatott. Az asszony éles, átható te­kintettel nézett reá. És ő nem bírta ki. Félrené­zett. Erősen föl volt indulva. A szobában olyan kabátban. A leány is sokkal bájosabb, mikor tár­saságba lép, mint odahaza. S legkellemetlenebbek azok a jellembeli kü­lönbözőségek, melyek természetesen mind csak a házasság után pattannak ki, mert színpadi komé­dia volt az egész társadalmi érintkezés, melyben a hősök mindig olyan szerepeket játszottak, me­lyekről feltették, hogy partnerüknek tetszeni fog , de magukat saját egyéniségükben bemutatni csak a házasság után tartották elegendőnek. De hát milyen a nő? E kérdésre bevallom, sokkal nehezebb a fe­lelet, mint első tekintetre látszik. A főző-kanál, varró­kosár s az otthonülés recipéjével aligha­nem elkéstünk. Az emberiséget visszafelé fejleszteni nem lehet. Következésképen az asszonyt sem lehet ma már visszafejleszteni abba a régi mivoltába, amikor még keveset gon­dolkozott s ha egyszer férjhez ment, teljes meg­nyugvással intézte a házi ügyeket még akkor is, ha férje egy gondolatát sem beszélte meg vele. Ha tehát belátjuk, hogy az emberi művelő­dés haladásával bizonyos mértékig versenyt tar­tott a nők emancipációja is, változtassuk meg gyökeresen gyermek­nevelési rendszerünket, még­pedig az egész vonalon, mert ma oly átmeneti stádiumban vagyunk, a­mely állandó nem lehet. Kezdjük a reformálást tehát mindjárt a gyer­mekek nevelésénél. A leányt neveljük önállóbbá, fiainknál pedig ne bánjunk pazarui azzal a nagy szabadsággal, mely koravén ifjakat, elfásult ke­délyű, blazirt embereket nevel belőlük. A leány tanuljon ! Engedjük őt pályát választani, akár lesz szüksége reá, mint kenyérkeresetre az életben, akár nem. Foglalkozzék az élet feladataival ko­molyan, ne neveljük őt örökös tettetésre. Ne te­gyük az Isten remekét nevetséges divatbábbá, ki csak akkor érvényesül, ha a férfi­ szemet megba­bonázhatja külső értéktelen hiúságokkal, mely a reális élet első fuvalatára, mint szappanbuborék oszlik szét. Élvezzen a leány több szabadságot. Mehessen az egyetemre, olvashasson könyveket, melyeket eddig félve dugdostak előle. Ezt a kiforrott egyéniségű leányt aztán bátran bocsáthatjuk az élet küzdelmeibe. A rosszul sikerül házasságok száma is meg fog apadni, mert a jövendő leánya jobban meg fogja tudni válogatni a férjet, kire jövendő sor­sát bizza, ismervén az életet s viszont a férfiak is sokkal nagyobb tisztelettel öveznék a nőket, kik eként nem lennének puszta játékszerek a férfiak kezében Az asszony igazi élettárs és jó barát lenne, a férjnek babán és örömben, az élet küzdelmeiben és okos élvezetében egyaránt osz­tályosa. A felvilágosultság tüzében megedzett leányok bizonyára szellemileg fejlődöttebben s a mostani­nál kissé későbben, a férfiak viszonyt, aránylag fiatalabban és tist­ábban lépnének házasságra. Az ily módon nevelt nemzedék körében az­tán oly házasságok köttetnének, melyekben nem a kötelességtudó rezignáció, hanem ellenkezőleg, a kölcsönös szabadság vetné meg alapját a mind­két részről becsületesen betartandó házastársi hű­ségnek, csönd volt, mintha kripta lenne. Szinte hallatszott a szakállas férfi gyors lélegzése. — Egyébként bocsásson meg ... És ne gondoljon semmi mást rólam ... Én nem va­­gyok rossz. Azt tehet, a­mit akar. De féltem, nagyon féltem magát ... És ha megtenné, ha együtt maradnánk . . . Gondolja, hogy szerződést köt semmi másra, csak arra, hogy ne menjen idegenek közé . . . Ugy­e megteszi ? ... Én meg abbahagyom az éjjeli cigánykodást és valami kis hivatalféle után nézek ... így aztán majd dolgozunk ketten . . . Az asszony hátranézett, hol a halott feküdt. Aztán engedte, hogy a szakállas férfi megfogja kezét és a hangjából valami beletörődés meg hi­degség jött ki, a­mint mondta: — Dolgozunk . . . ketten . . . A piszkos lámpa alig pislogott. Nem is volt rá szükség ! odakünn már búcsúzott az éjszaka. Az udvar még vizes volt, de fönt egyre nyílt a kárpit és lassankint előbujt a kék ég . . . A nagy fekete árnyékok eltünedeztek és szürke, fátyolszerű fény ömlött az udvarra. Vala­hol messze már fölbukott a nap, itt még csak a hajnal törülgette a szemét. A virrasztók nyitott ablakán friss levegő áradt be . . . S ha ilyen lesz a kor, nem lesz elérhetlen ábránd a földön az igazi boldogság. Visszatér a földre ismét az a tisztelet, mely hajdan a nőket szinte földöntúli dicsfén­nyel koszorúzta körül, mintha nem is egyszerű emberi lényként, de olympusi istennőkként éltek volna ezen a világon. Újra földerülne a nők tisztelete, mint a lovagkor­ban, melynek mesés világáról ma már csak az öreg nagyanyók regélnének unalmas, hosszú téli estéken, a kandalló körül. Mily másként is viselkedtek hajdan a lova­glás ifjak a nőkkel szemben ! Mily udvariasak, mily gálánsak, valódi hősök voltak hajdanán a férfiak! Tartsunk csak futó szemlét felettük. A legelső gáláns ember volt maga Ádám apánk, ki egy harapás almáért illetve a felesége kedvéért lemondott a paradicsomi semmittevés boldogságáról. (Na hiszen. Melyik férj ennék meg ma a felesége kedvéért csak egy darabka quárglit is, ha tudná, hogy érte nem a paradicsomból, csak a mucsai kaszinóból golyózzák ki?) Azt is az irás mondja, hogy Jákób pátri­­árk­a 14 álló esztendeig szolgált a kacér Ráchel­­ért. (Ki tenné ezt meg most a mi férfiak közül szerelmese kedvéért ? Hiszen, ha valaki a mai fér­fiak közül szerelmese kedvéért egy fél órai sé­tára rászánja magát, azt olyan végkimerültségig fájdalmas ábrázattal végzi be, mintha legalább is a világot gyalogolta volna be s most várná a ki­állott fáradalmak jutalmát) Salamon király, a bölcs, annyira kedvelője volt a gyöngéd nemnek, hogy nettó 300-at tar­tott közülök folytonosan maga körül, gyönyörköd­vén bennük az ő lelke. — (A mostani férfiaknak — egy nő is sok... Az udvarias görögök nem kevesebb, mint 10 évig harcoltak a történelem egyik legszebb as­­­szonyáért, az isteni Helénáért. A mostani férjek feleségeikkel igen, de érettek vajmi keveset és ritkán harcolnak A hatalmas hódító nagy Sándor kedvesének egyetlen szeszélyes szavára önkezével borította lángba Perse­polist. (A mostani férfiak legfeljebb cigarettára gyújtanak rá. S nem merem állítani, hogy e szórakozásukra is hölgyeik kedvéért szok­tak volna rá.) Forgassuk-e tovább a történelem lapjait ? Ott van Antonius, ki lemondott a világ uralmáról, Kleopatra kedvéért. (No hiszen,­ most merészked­jék egy nő megkérni azt az 50 krért dolgozó cserepár­dium­istát, hogy mondjon le kedvéért hi­­vataláról. Meg­látja milyen országra szóló kosa­ras kap) Hát még a dicső lovagok korában? Minő arany korszak virult akkor e női nemre. Finom, udvarias nép, mely meg tudta becsü­ni a hölgyek értékét. E nemes lovagok három évig definirozgat­­ták az imádott ablaka alatt, míg végre arra a bá­torságra határozták el magukat, hogy megkísérlik megjelenni abban a légkörben, melyben ideáljuk feltalálható leszen. Ma a 18 éves suhanc, az ajka felett alig selke­­dező bajus­szal, feljogosítva érzi magát, hogy az utcán kiséret nélkül haladó nő társaságába tola­kodjék. A régi jó világban, mig annyira ment a sze­relmes lovag, hogy imádott leánykájának rózsás ujjacskája hegyét megcsókolta, s legalább is há­romszor kellett valamely sötét erdőben, égzengés, zivatar, villámhullás közt eltévednie s rablók közzé kerülnie a leánynak, s mindannyiszor hős lovagja által megszabadittatnia. (Ma még az eser­nyőjét sem minden gavallérnak jut eszébe odaköl­­csönözni egy egy zápor esetén, az átázásnak ki­tett leányka részére. Mért nem gondoskodott ma­gáról !) S midőn egy néhányszor kockára tette életét a hős lovag szerelme tárgyáért, bevallotta, hogy imádja kedvesét, hogy érette él és hal (akkor még meg is haltak a nőkért). A nő még azonban akkor sem hitt. (No, ami ezt a pontot illeti, ebből meg hölgyeink tanulhatnának.) El­küldte lovagját Jeru­zsálembe egy, két, három esztendőre (Akkor még nem siettek oly nagyon férjhez a leányok s mégis kevesebben maradtak pártában.) S az ifjú vitéz aztán el is ment — mint a vers mondja — „hit virágot szedni koszorúba“. Ott amúgy fitter módra szeme közzé vágott 10 —20 saracénnak s ha még akkor sem pusztult bele a nagy virtusba, szépen haza jött s elhangzott a „holtomiglan“ — „holtodiglan.“ így volt ez hajdan! És most ? Szinte pirulok , de már elmondom véleményemet, ha hozzá kezd­tem, a mai fiatalságról leplezetlenül, azzal a ma­

Next