A Szabó család, 1964 (6. évfolyam, 35-42. szám)
1964 / 35. szám
( "N • 239 v J SZABÓÉK OTTHONA FÖLÜL nem távoztak el a viharfelhők. Szabóné és Angéla egymást szúrós tekintettel méregetve, szótlanul ültek a konyhaasztal mellett, amikor váratlanul belépett Laci. Jókedvűen üdvözölte a két asszonyt. — Szervusz, Angéla! Szervusz, mama! Szabóné barátságosan viszonozta az üdvözlést, Angéla csak bólintott. — Vacsorázol, fiam? — kérdezte Szabó néni és indult, hogy megtérítsen, de Angéla megállította. — Velem ne fáradjon, mama. Nem ülök le vele egy asztalhoz. Szabóné szokásos béketeremtő hangján mondta: — Megértem a felháborodásodat, Angéla, de nem így kezdeném. — Tessék rám bízni. Ez a mi kettőnk dolga, Lacival. — Én ki is mehetek. — Csak maradj mama. Mi bajod van, Angéla? — Hol voltál ma este? — Ötig taxiztam, amikor kivittem a kocsit a Kerepesi útra, mert nagyon lerohadt az aku, ott beültem a Trabantba. De, mit faggatsz? Azért van, hogy beleüljek, nem? Angéla sziszegett. — Persze. Én villamoson jövök haza az óbudai gyárból, te meg a kedves húgodat fuvarozod, aki nem is húgod, hanem a jó isten tudja micsodád. — Egyszóval Dórával láttál. Mi az ördögöt hiszel te rólam és Dóráról? Nekem ahhoz a lányhoz semmi közöm. — Hol voltatok az este? — Ügyvédnél. Szabóné összecsapta a kezét. — Szent egek! — Ne ijedezz, mama! — sietett Laci megnyugtatni, nem válóperes ügyben. — Hanem? — kérdezte Angéla éles hangon. — Ha mindent tudni akarsz, elmondom. Amikor a kapu elé álltam, Dóra éppen akkor lépett ki az utcára. Kérdeztem tőle, hogy hová megy, de nem akarta megmondani. — A kis szégyenlős! — Nagy nehezen kinyögte, hogy ügyvédet keres, mert fel akarja jelenteni Blazseket. Ismerek egy ügyvédet, gyakori utasom. Gondoltam, elviszem hozzá és beajánlom. — Csodálatos. Éppen akkor jutott eszébe az ügyvéd, amikor te a kapu elé álltál? — És tényleg feljelenti? — kérdezte Szabó néni, reménykedve, hogy közbeszólásával sikerül más irányba terelni a beszélgetést. — Polgári pert indít, hogy a pénzét visszakapja. Mert amióta látta azt a helyet, ahol az apja él, azóta valami rendesebb lakást akar az öregnek szerezni. Dóra is megmondhatja, de most elment az apjához. Nála maradt a nyugta is, amit az ügyvéd adott a költségelőlegről. Angélának még nem fogyott el a puskapora: — Biztosan azt is te fizetted. — És ha én fizettem volna? Annyi segítséget csak adhatok a húgomnak? — Aki sohase volt a húgod. Láttam a múltkor, hogy villogtak rá a szemeid. Szabó néni sietve Laci védelmére kelt. — Az én fiam szeme sose villog senkire. — Minden férfié villog bizonyos helyzetekben. — Jól megfigyelted! — mondta Laci dühösen, s föl akart állni az asztaltól. De Angéla még nem fogyott ki a szóból. — Én csak avval törődöm, hogy a fiamat és a kislányomat felneveljem. — Szépen törődsz — csapott le rá Szabó néni. — Tudod, például, hogy most hol van a fiad? — Nem csavarog, az biztos — mondta Angéla büszkén. — Erről könnyű meggyőződni, ülj be a kocsiba és elmegyünk a hegedűtanárnőhöz. — Oda nem jár és nem is csodálom. A mama erőltette. Elüldözve vele hazulról a fiamat. Ahol így bánnak egy kisfiúval, onnan menekül. — Kisfiú! — mondta felhevülten Szabó néni. — Nem olyan kisfiú már, aki a szívére venné, ha rászólnak. 2179