Szabolcsi Húsipar, 1990 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1990-01-01 / 1. szám

K­ipakoltam szép sorjában az asztalomra az ellesett pillanatokat megörökítő felvételeket, s most újra ..élem’­, s nézem az arcokat, a mozdula­tokat, az elvillanó gesztikulálá­­sokat, s képzeletben odaírom a képek alá a szöveget... öregek , bölcsek. Életutak állomásaira érkezettek, a hazaindulók, akik megszenvedték az életet, őriznek titkokat, gyönyöröket, fájdalma­kat, betegségek hegeit, megaláz­tatásokat és megdicsőüléseket, s most mind itt vagytok együtt, egymás mellett, örülve a talál­kozásnak, az együttlétnek, az egymásra mosolygásnak, a si­mogatásnak, a csóknak és öle­lésnek, a várt és nem­ hitt gyön­gédségnek, mindannak, amit kaptok. Kaptok, vártok, alamizs­naként és munkatársi megbe­csülésként, szeretetből és együtt­érzésből, mert Ti már „csak” nyugdíjasok vagytok... Nyugdí­jasok. A fogalom fájdalmas is. Különösen, ha gúnnyal, deho­­nesztáló ajkbiggesztéssel ejtik a szót, tudván tudva, hogy szúr­nak vele. És vannak, akik akar­nak. Ilyen az élet. Vallom nevetve Veletek öreg barátaim, a világhírű amerikai író, humorista Mark Twain sza­vait idézve: „Igyekezzünk úgy élni, hogy amikor meghalunk, még a temetkezési vállalkozó is szomorú legyen.” Ezt kívánom s azt, hogy ismét láthassam az arcokat, a nagyi kedvencét, aki huncutul mosolyog ránk, hogy a mamival koccinthassunk az egészségére, a hosszú, betegség­mentes életre, a szép napokat kívánó öreg napokra. Boldog Új Esztendőt Kívánunk kedves mindnyájuknak! Bízom és remélem, hogy akik e fotókon „élnek”, lélekben együtt koccint­hatnak. Poharat emelhetünk az egészségre, a barátságra, a sze­­retetre. öregek, nyugdíjasok. Olyanok vagytok mint a fogyó hold. Se­regetek fogy, s növekszik is. Újabb generációk mondanak búcsút az aktív munkáséletnek, de ritkul a sor is, mert a kaszás is arat, s a megélhetés egyre ne­hezebb. Most azonban a megszo­kottnál is több gondfelhő gyűlt fejünk fölé. Nehezedik a megél­hetés, az árak emelkednek, az infláció réme már állandó fe­nyegetettséget okoz, s bizony jólesik, ha meleg ételt hoz a jól nevelt gyerek, az unoka, a test­vér, a rokon vagy a jó barát. A jó barát, amely lehet a vállalat is, a másik, a nagyobb család, amely magába fogadott ifjú em­berként s bajban-gondban, jó­­ban-rosszban együtt van velünk. S akkor az igazi ez a jó barát, ha gondol is olykor ránk. B.Ú.É.K. Minden öreg bará­tunknak, nyugdíjasunknak! Fia­talnak vagy öregnek lenni álla­pot. Csakhogy mint Mark Twain az amerikai író vallja, nem mindegy: „Minden érték vi­szonylagos. Jobb a fiatal csere­bogárnak, mint a vén paradi­csommadárnak.” Bölcsességgel a tarsolyunkban kincsesládái le­hetünk öregekként a fiatalab­baknak, átadhatjuk tapasztala­tainkat, ha elfogadják! De bo­lond az, aki visszautasítja a tu­dást. Tudom, hogy vannak félel­meik. Félelmek, amelyek a sí­rig kísérik az embert, de felerő­södnek, ha elérkezik egy bizo­nyos kor. A félelem összetett. Félünk a tétlenkedéstől, félünk attól, hogy környezetünknek, „szeretteink­nek” feleslegesekké válunk, fé­lünk a rászorultságtól, a kiszol­gáltatottságtól, a mozgáskorlá­tozottságtól, a rugalmatlanság­tól, tartunk a hosszú éjszakák­tól, az álmatlan hajnaloktól. Az ébredés nyújt vigaszt, az ég kék­je, hogy felfedezzük, a fű illata, a város lüktetése, s a jó hír a kedvesről, a barátról, a szere­tettről, a vállalatról, az itt dol­gozó emberekről, ez eltölt re­ménykedéssel, ha a sikert hall­juk, s talán büszkék is vagyunk, hogy innen indultunk, részünk van nekünk is abban, hogy ho­vá fejlődött a Szabolcs Húsipar. Hálásak az öregek minden jóért, figyelmességért. S félve hálátlanok a megkülönbözteté­sekért. S ezért aztán a hála meg a hálátlanság olyan, mint egy felvonulás eleje meg vége. Vajon mostanság kinek jut eszébe, hogy ez a nyugdíjas rokkant sereg volt valamikor az a derékhad, amely megvetette a sötét Nyírségben a húsipar el­ismertségének, jó hírének az alpjait? Ki gondol arra, hogy őket is megkérdezzék: hogyan képzelik el a jövőjét ennek a „gyárnak”? Eszébe jut-e a „ha­talmasságoknak”, vajon hányan áldozták erejüket, tudásukat év­tizedeken keresztül a szekercét fogók seregéből, hogy még lé­tezni tudunk? Okosan mérlegel­ve vissza is kellene tekintenünk a múltba. Aki a múlt értékeit el­veti, nincs jelene, s álmodni sem képes reálisan a jövőről! Veletek álmodunk! Megőriz­zük mindazt a munkásértéket, amit évtizedek alatt ránk hagy­tatok, hogy tovább tudjuk adni. öreg barátaink! Nehéz napok köszöntenek ránk. Még meggon­­doltabban kell beosztani azt a kevéske nyugdíjat, amit a pos­tás hoz. Szinte művésznek lenni, hogy a „semmit” úgy tudja szét­osztani az ember, hogy ne ma­radjon senkinek adósa, s betevő falatja is meglegyen. Mit is kí­vánhatunk?! Egyet tiszta szív­ből: jó erőt és egészséget. Hogy az orvos ismét azt mondja: ko­rához képest jó egészségnek ör­vend. Békés, egészségmegőrző 1990- es esztendőt kívánunk, s azt, hogy jó szívvel mondjuk. Jó reggelt! Igen, mert bármilyen nehéz is az élet, élünk! Jó reggelt, nyugdíjasok! A nagyi kedvence. Vajon 1990-ben találkoznak-e mindannyian? Meghitt beszélgetés. Figyelem. Fotó: Császár Csaba Szöveg: Farkas Kálmán Egészségére, mami kam! Vidám öregkor. Hogy érzik magukat? Megnyugtató pillanat.

Next