Szamos, 1899. március (31. évfolyam, 18-26. szám)
1899-03-02 / 18. szám
XXXI. évfolyam Előfizetési ár: Égész évre 4 frt. — Félévre 2 frt. — Negyedévre 1 frt. Egyes példány ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG : Rákóczy-utcza 1. sz. KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Mndecnemü díjak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. Nyilttér sora 10 kr. Szatmár, 1858, csütörtök, márczius hó 2. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Gazdasági felolvasások. A Szatmármegyei Gazdasági Egyesület által rendezendő téli felolvasások jövő vasárnapi programmja : Gojdics István földbirtokos Pátyod „Gépvetés előnye a kézzel vetés fölött.“ Plank Károly tanitó Csomaköz „szőlő és bortermelésről.“ Vasuti politika. Kende Zsigmond és társai, mint a Szatmár-Fehérgyarmati vasút folytatólagos kiépítésének engedélyesei kérvényt nyújtottak be, melyben az iránt keresték meg városunk közgyűlését, hogy Szatmár városa csatlakozzék hozzájuk engedélyes társul. A vasúti bizottság magáévá tette az engedélyesek indokait s egyhangúlag véleményezte a kérvény teljesítését. Ennek daczára a közgyűlés elutasította azon indítványt, hogy városunk engedélyes társul lépjen be a kiépítendő Szatmár-Fehérgyarmati vasúttársaságba. A közgyűlés eme visszautasító határozatát két szempontból hozta s tette meg arra vonatkozó észrevételeit és megjegyzéseit. Az első a pénzügyi szempont, a másik a mi ezzel szoros kapcsolatban van a vasutkibővítés czélszerűségének kérdése városunk forgalmi érdekeinek előmozdítására. A határozat, valamint a vonatkozó észrevételek nagy része nem csak pénzügyi, hanem forgalmi vonatkozásaiban is olyan volt, mely nem egészen egyezik meg közérdekeink tényezőinek helyes elbírálásával, úgy hogy az igazságnak való felderítése s a kiépítendő vonal által elérni szándékolt forgalmi eredmények helyes színezése végett lehetetlen szót nem emelnünk. Igaz, hogy városunk közelebbi költségelőirányzataiban jelentékenyen növekedtek a kiadások úgy az állandó természetű dotácziók, mint a beruházások terén a gazdasági szükségleteknek. Az is tény, hogy ezen kiadások jelentékeny része oly természetű, hogy nem lesznek apaszthatók, míg ezzel szemben bevételeink egyrészt prekárius természetűek, amelyek nemcsak hogy nem fokoztathatnak tovább nagy méretekben, hanem ha mostohább vívmonyok nehezednek reánk, el kell készülve lennünk arra, hogy nem csak az adók, hanem egyébb gazdasági ágak jövedelmei is, jelentékeny hanyatlásnak lesznek kitéve. Mi következik ebből? mindenek előtt az, hogy új kiadásokat, szükség nélkül ne állítsunk be. Alapjában véve ez a következtetés helyes, csak azután az volna kívánatos, hogy ezt a konklúziót ne csak hangoztassuk, hanem akkor, midőn belőle a gyakorlat terén a konzekvencziákat is le kell vonnunk, azt folyton szem előtt is tartsuk meg is valósítsuk. A szükség nélküli kiadások elkerülésének, más szóval a takarékossági elvnek hangoztatása legkevesbbé involválja azt, hogy a közgyűlés visszariadjon oly kiadásoktól, melyek városunk fejlődésével, haladásával, s ezzel kapcsolatosan jövedelmeink természetszerű fokozódásával lánczolati összefüggésben vannak. Ilyen kiadás megszavazását kérték a szatmár-fehérgyarmati vasút kibővítésének engedélyesei akkor, midőn városunkat engedélyes társul megnyerni akarták. Oly kiadásról volt szó, mely egyenes arányban áll nemcsak a város teljesítési képességével, hanem a forgalom megnövelése által elérni remélt bőséges kárpótlással is. A sz.-fehérgyarmati vasút ugyanis mai állapotában csak annyit lendített forgalmi érdekeinken, hogy megkönnyítette néhány községnek közlekedését városunkkal, melyeknek egyébként azelőtt is Szatmár volt a középpontjuk. Ama várakozások, melyeket városunk ez uj vonalhoz fűzött, hogy t. 1. általa középpontja legyen egy nagyobb vidéknek, föllendüljön a kereskedelem s élénküljön a forgalom, csak akkor fognak egészen teljesedésbe menni, ha e vonal nem fog zsákutcza módjára F.-Gyarmatba szögelleni, hanem ha egyrészt M.-Szalka utján a Nyir- Gvadányi tükre. Irta és a Kölcsey-kör matinéján felolvasta : Osváth Elemér. T. K. Volt egyszer egy vén philosophus; (e kifejezésre egyik lapszerkesztőnk nem annyira személyi, mint inkább elvi szempontból bizonyára megtenné elmés megjegyzését: „ne tessék elhinni,“ mert a philosophia minden régisége mellett is örök ifjú tudomány, s a kik oltárán áldoznak, azoknak nem lehet megvénülni, mert mindig ujabbnál-ujabb philosophómákkal kell boldogitaniok a kaviárra mindig éhes emberiséget.) Ez a philosophus nevezetes újításokkal akarta a társadalmat regenerálni, vagy jobban mondva a családi életet megváltoztatni. A házastársaknak egymáshoz való viszonyát fiatal feleségének, a ki természetesen szép volt s inkább szeretett volna édesen suttogó, mint szerfölött okoskodó, bölcs szavakat hallgatni, úgy magyarázta meg, hogy az nem nem egyéb, mint a hasonnemű képzemények kölcsönös vonzása, majd összeolvadása által suggerált olyan statusquo, melyben e képzeményekt s ezeknek fokozódását a férfi és nő, mint férj és feleség egymásra vonatkozó képzet- és érzetcsoportjaikkal egybeköttetésben juttatják tudalmukban kifejezésre, s mely ettől kezdve a nő szemeiben metapsilhykailag nem lehet egyéb, mint a belső tapasztalat szükségképenisége, logikailag lelki, igen sokszor tudatos érdekszülte képzemény, jogbölcsészetileg általános érvényű belső törvény, aeszthetikailag pedig a természeti rendnek, az általános öröknek reproduktiója. Épen ezért olyan fenséges ez a viszony moraliter, s széttörhetlen virtualiter. — Ilyen szempontból kellene azt érvényesíteni s akkor megváltoznék a társadalom képe, nem fordulna elő annyi házasságtörés s családi tragédia. — Csakugyan igaza van ennek a philosophusnak theoretice, de tessék csak a gyakorlatban alkalmazni, mikor anélkül, hogy a hadügyminiszter általános mozgósítást rendelt volna el, mindenhova került egy-egy katona. Végzetét a mi philosophusunk sem kerülhette el, nála is bekopogtatott a hagyományos uniformisos unokatestvér s egy szép reggelen arra ébredt fel, hogy a tudomány diadal szavai helyett, satyrikus kis levélke üdvözli, s babérkoszorú helyett szarvakkal van ékesitve felmagasztosultnak képzelt homloka. Hát T. K. nem önkénytelenül jutott nekem eszembe ennek a philosophusnak esete. Valami egyezőt látok én az ő akkori és az én mostani helyzetemben. Minden további okoskodás helyett utalok a „Szamos“ f. évi 5-ik számának vezérczikkére, melyben az van mondva, hogy az eszmények kultusza tart fenn a válságoknak nehéz idejében egyedet és népet egyaránt; ez az a szó, mely egyedül akadályozhatja meg az erkölcsi rothadást; adjunk a közönség idealizmusának tápot, felolvasások által ápolván keblében a művészet szeretetét s gyarapítván ismeretkörét. Ez a közszellem újjászületésének ösvénye s erre rámutatott a Kölcsey-kör, mely felolvasásaival élvezetet nyújt, de mélyreható jelentősége is van: a társadalmi renaissance. — íme T. K. itt találom én feltűnően egyezőnek a helyzetet s tartok attól, hogy nekem is a kikiáltott társadalmi nyitónak végzetteljes szerep fog jutni. A helyzet tehát ebből a szempontból nem valami kecsegtető, s ha ehez veszem a másik szempontot is , akkor valósággal kétségbeejtő. Tapasztalatból tudjuk, hogy az Engel-czég borai által fűszerezett estélyek utáni katzenjammeres állapotban milyen jól esik a kaviár, mely csiklandoztatja az ingereket, de soha jól nem laktat. Igen ám, de nincs mindig estély (szándékosan kerültem a „finom estély“ vagy a „nagy asztal“ kifejezést) — tehát nincs katzenjammer, s így nincs semmi szükség a kaviárra sem. Az alkalom teszi tehát azt olyan kedveltté, keresetté és élvezetessé. Magam is szeretem a kaviárt, de őszintén szólva — sohasem volt kedvem azzá lenni. Pedig a „Szamos“nak ugyanaz a czikke, melyből előbb idéztem, — a társadalmi nyitó mellett ilyennek is deklarál. Ugyanis azt mondja, hogy: „aki pedig eszményekért szívben, dalban vagy prózában síkra száll és lelkesül, az naiv ember.“ — Akár csak azt mondaná, hogy az kaviár. Hát már most melyik igaz rám nézve ? Alvitázhatlan tulajdonságom az eszmények iránti nagy lelkesültségem, s azt nem is szoktam titkolni, — most is annak vagyok kifejezést adandó, tehát naiv ember és illetőleg kaviár vagyok, nota bene minden társadalmi renaissance mellett szabad legyen konstatálnom, hogy a matinék felolvasásai túlnyomó számban ilyen kaviár természetűek, mert szeretnek csiklandozni annélkül, hogy jóllaktatnának. Ez a vigasztaló lehetne rám nézve, ha a másik esbe-