Szamos, 1899. április (31. évfolyam, 27-35. szám)
1899-04-02 / 27. szám
Képviselő testület. Egy törvényhatóság, mint p. Szatmárnémeti sz. kir. város egyetemét a legtöbb adót fizetőkből és választott tagokból alkotott bizottság képviseli s a hatósági jogokat a törvényhatóság nevében a bizottság gyakorolja. A város fejlődése, lakosainak boldogulása vagyonosodása jórészben ennek a törvényhatósági bizottságnak a kezébe van letéve, mely körültekintő intézkedéseivel a város felvirágoztatásához nagy mértékben hozzájárulhat, de viszont a köztérieknek az elviselhetetlenségig való indokolatlan felemelésével nyomott szegénységet elégedetlenséget idézhet elő a polgárokban. A város háztartása hasonlít egy magánember gazdaságához. Ki ne tudná, hogy a hitelbe vásárló, váltós a dolgozó kereskedő, az adóssággal terhelt gazdálkodó tönk szélére jut, mert a csak növekedő adósság fedezésére a jövedelem nem elégséges s megemészti az összes vagyont. Ki ne ismerné azt az egyszerű életbölcsességet, hogy „csak addig nyújtózkodjál, amig a takaró ér,“ hgy csak az a gazda boldogulhat, ki az adósság csinálástól óvakodik s csak annyit költ a mennyi megterheltetés nélkül családjának és egészségének fentartására elégséges. Ésszerű gazdálkodás mellett, a város életében is a kiindulási pontnak ennek kel lenni, mert mit ér az, ha pompás világítást, csatornázást, Vigadót, parkokat csinálunk, ha a közterhek elviselhetetlenségével kiszipolyozzuk a polgárt s elűzzük az embereket oda, hol a kenyeret nem a közterhek feneketlen zsákjába, de ki-ki saját életfentartására fordíthatja, — hol a sikamlós aszfaltot mellőzik ugyan, de a gyomor korgó dissonantiája nem sérti az érzékeny füleket. Egy város jóllétének boldogulásának forrása a rendezett vagyoni viszonyokban rejlik, épen azért kell gondosnak lenni a gazdának, a képviselő testületnek, hogy czél nélküli kiadásokkal ne terhele se a város vagyonát, se a polgárokat. A jóllét forrásainak megfakasztó eszközei vannak hát letéve a képviselő testület kezébe, mégis ha biz. tagok választása van, nem érdeklődnek a fontos aktus iránt, mert a közönség legnagyobb része talán horderejét fel sem tudja fogni azon polgári jogok gyakorlásának, melyet a törvénye ruház rá. Végre is a választásnak meg kell lenni, a képviselő testületet meg kell alkotni, de a biz. tagok nagy része, kik a választáskor oly meleg érdeklődéssel viseltetnek az ügy iránt, teher nélküli tisztséget látnak a megválasztásban s vágyuk kielégítésében, a hiúság termette határaikon nyugodva elégnek látják, ha választások alkalmával meglátogatják a közgyűlés termét. A embernek főtulajdonságai közé tartozik, ügyeinek önmaga által való teljesítése, hogy abba erőszak be ne nyúljon, s midőn mindezek megvannak, akkor a jogokat követelő polgár megfeledkezik a kötelességekről, melyeket a törvény, lelkiismeret és az embertársak ruháznak reá. A törvényhatósági biz.tonság nem dekorativ, de súlyos felelősséggel járó kötelesség melynek teljesítésére, ha akár a sok adót fizető, akár a polgárok bizalmából megválasztott elég erőt és időt nem érez, kötelességének kell ismerni helyének oly egyének részére való átadását, kik akarnak tenni a közjónak, hogy lássa a lelki örömet okozó embertársai megelégedését és boldogulását. Városunk páratlan gyorsasággal halad e fejlődés utján s ha az utóbbi 50 év általános haladását, a kultúra, technika rohamos fejlődését tekintjük, el kell ismerni, hogy ha a versenyt fel akarjuk venni más városokkal, nem maradhatunk tétlenül, de itt mutatkozik a kérdőjel, hogy a fejlődés, mélyen haladunk, észszerű gazdaságos-e, olyan-e, mely úgy magunknak, mint a jövő nemzedéknek jólétet biztosít, itt mutatkozik a kérdőjel, hogy hol a listája cselekedeteinknek, a bölcs gazda takarója kinyujtásának ; mert mi lesz unokáinkkal, ha megemésztünk mi mindent, mit apáink hagytak ránk, ha a növekedő adósság felemészti a gazda összes vagyonát, mert hogy nem hagyunk a jövő nemzedéknek, még az menthető, de hogy súlyos terheket rójunk a jövőre, meg nem felelő előnyökkel az már bűn. Városunk a problematikus eladásámak idestova egész vagyonát áldozatul hozza, a város egész történetének legnevezetesebb eseményei most játszódnak le s midőn ily nevezetes ponton állunk, akkor 3 szor kell összehívni a képviselő testületet, hogy a megjelentek számára való tekintet nélkül hozzon határozatot egy ismert anyagi áldozatot követelő kérdésben. Tennünk kell itt is, s ha a polgári kötelesség érzete nem kelt elég érdeklődést a közügyek iránt, kényszereszközökhöz kell nyúlnunk, hogy egy nagy város egyetemét képező testület tekintélyes számával, egész erkölcsi súlyával vegyen részt, a városnak nemcsak jelen de jövő életére is kiterjedő nagy mérvű alkotásaiban. A közigazgatási bizottságról szóló 1876. évi VI. ter. aképen intézkedik, hogy ki egy fél éven át egy ülésen sem jelent meg és elmaradását minden alkalommal kelben nem igazolta, elveszti bizottsági tagságát és a legközelebbi választásnál újra nem választható. Miért ne lehetne a törvényhatósági bizottsági tagságra is hasonló intézkedéseket tenni, s ha a törvény e tekintetben nem rendelkezik, statútumainkban gondoskodjunk arról, hogy a képviselő testület ne csak számban, hanem erőben tettekben is képviselje azon polgárok által lakott város közügyeit, melyeknek intézésére a polgárok bizalmából s a törvényben gyökerező kötelességüknél fogva hivatvák. Egy városatya. Türelmes a papiros. (E..) A „Szatmár és Vidéke1, közelebbi számában a főhelyzet a helyi érdekeknek szentelvén, a t. czikkiró — valószínűleg más tárgy hiányában — utczáink szabályozását veszi pennája hegyire s harmadfél hasábos czikkében bírálatot mond a jelenlegi állapotokról, de egyidejűleg neki ront a mérnöki hivatalnak és bölcs tanácsokat ad a teendőket illetőleg. Hát hiszen nem vonja azt kétségbe senki, hogy a helyi sajtónak joga ne lenne a közállapotok s hatósági intézkedések és eljárások felett kritikát gyakorolni, sőt nem is árta, és hasznára válik a közügyeknek — de csak akkor, ha a bírálat helyes, vagyis megfelel a tényeknek, nem pedig kiáltó ellentétben áll azokkal és minden sorából az tűnik ki, hogy az illető czikkíró csak mulatságnak tekinti az egész dolgot s hogy hallott ugyan itt-ott egyről-másról valamit, azonban sajnálta a fáradságot egyszersmind meg is győződni azok valóságáról. A mérnöki hivatal jelenlegi vezetése alatt nem volt még arra eset, hogy ha egy építkezni szándékozó egyén előzetesen a hivatalhoz fordult, teljes tájékoztatást és felvilágosítást ne nyert volna a mikénti tervezésről s teljesen légből kapott állítás az, hogy az egyes eljáró közegek minden építkezésnél másképen határozzák meg az utczavonalat, mert az egyszerűen lehetetlen. A mérnöki hivatal soha semmi szabályozást egymagában nem szokott megállapítani s ehez nincs is joga, hanem indokolt előterjesztés alapján minden szabályozás előzetes szakbizottsági tárgyalás után a törvényhatósági közgyűlés által állapíttatik meg s a határozatok minden fontosabb esetben felsőbb jóváhagyás alá terjesztetnek fel. Hogy mire mentünk saját érzékünkkel egy évtized leforgása alatt - bár volt és van elég kerékkötő — e város szépítésében, megengedje a t. czikkíró, ha erre nézve többet tartok más idegen és elfogulatlan egyének véleményére, kik jobb szemmel nézik csendes haladásunkat s elismerik tevékenységünket. Bizony, ha fogalma volna czikkírónak azon nehézségekről, melyek egy általános városrendezési terv elkészítésével járnak, nem lépne fel olyan nagy követelésekkel a város mérnöki hivatalával szemben, mert igaz ugyan, hogy arra vonatkozólag már hozott a közgyűlés határozatot még 1896-ik évben, de A bankár úr előbb eltűnődött, aztán becsöngette a szobaleányt. — Mit kívánsz a leánytól ? — Dolgom lesz még ma este. Gyujtasd meg a dolgozó szobámban a lámpát. Néhány számműveletet kell rendbe hoznom és több levelet írnom. Csak már itt lennének a holnapi lapok . . . hátha nem vonul el a görög flotta Kanea elől. A leány még mindég nem jött. A gyerek asszony mint rakonczátlan gyermek kezdett kiabálni. — Te-ré-za ! Te-ré-ré-ré-za . . . A szobaleány álmosan húzta félre az ajtó drapériáját. — Parancsos nagyságos asszony ! ? — Gyújtsa fel a nagyságos úr dolgozószobájában a lámpát, — a hálószobámat pedig hozza rendbe. Ma korán fogok lefeküdni. A leány a nagyságos asszonyra, ez pedig férjére nézett lopva. A bankár úr éppen egy osztrigát csúsztatott a szájába. — Egy esztendő óta — mondod édesem. Lehetetlen. — Sajnos úgy van. És ki tudja mit hoz a jövő. szón Ez az érthetetlen titokzatosság végre egykihozta a sodrából a bankár urat. Horn loka izzadni kezdett, félretolta az osztrigás tálat és átnézett a feleségére, ki arcza elé tette a kezét és ujjain keresztül nézett át a férjére. — Férjecském ma dolgozi fog sokat, sokat. Persze mikor a házunknál járt - igaz, hogy akkor rózsásabb színben látta a világot, — mindig mondogatta: Édes kis Paulám, boldoggá foglak tenni, a legboldogabb feleségem nekem lesz. És most csak a tőzsde, meg a klub és az az átkozott krétai válság. — Ugyan kérlek ! Igaz, hogy én még ma is a régi vagyok! Vagy csúnyább lettem talán? Hiszen jól van. Vagy a férjeknek meg van az a joguk, hogy udvariatlanok lehetnek? De ugye, mi azért egyformán szeressük ? . .. A bankár úr kezdte belátni, hogy az asszonykának némikép igazsága van. — De Paula milyen különös vágy7 ma! — Én ma? ön uram már régen is fölugrott az asztaltól, odafutott a fehér medvebőrrel fűzött causeuse-hez és belehajtotta fejecskéjét a két kezébe, mintha sírna. A bankár úr érezte, hogy az asszonynak igaza van. Oda ment, melléje ült és a szivében valami régen érzett meleget kezdett ismét érezni. Kinyújtotta a karjait és megölelte a kis kígyót. A kis kígyó pedig látta már, hogy ezért fog érni Az asszonyka fölkelt, el kezdett ismét ugrálni úgy, hogy esti pongszolája a mellén kinyílt, lábacskából leesett a török papucs és amint odaugrott az ajtó drapériája mögé, fejét, és lábahegyét kidugva, reszkető hangon szólt ki: — Ma úgy fázom. Te nem? — Én ... én . . . nekem melegem van! — Én lefekszem — és te ? A bankár úr válasz helyett csöngetett. A leány lépett be. — Meggyujtottad a dolgozó szobámban a lámpát ? — Parancsára nagyságos ur ! — Oltsd el megint. És ö is eltűnt a drapéria mögött. * Másnap reggel, mikor a bankár úr már fölkelt és kis felesége ágy körül foglatoskod az, egy tálclán nyújtották neki a reggelijét és a napilapot, — a bankár úr a napilap után nyúlt. A táviratokat kereste. — Figyelj édesem, majd felolvasom a táviratokat. — Halljuk ! — Tehát. . . Megtörtént . . . mentve vagyunk . . . — Várj csak, várj egy perezre. Ezzel a nagyságos asszony odaugrott kis rococco-íróasztalához, rózsaszínű levélpapírt vett elő és lázasan irta reá e soroka : „Drága egyetlenem! Megtörtént — mentve vagyunk. Szerető hű Paulád“. Borítékba tette, leragasztotta és csöngetett. — Teróza vidd ezt a levelet a — divatárusnőmnek ! Teróza megnézte a czimet, aztán elnyomott mosollyal ajkán, szemtelen szánakozással nézett a nagyságos arra, ki — türelmetlenül várta, hogy felesége ismét figyeljen — és kiment. Az asszonyka pedig odaült a férje ágya szélére és állát a tenyerébe támasztva melankolikus hangon szólt: — Kérlek, olvasd hát tovább!