Szamos, 1899. április (31. évfolyam, 27-35. szám)

1899-04-02 / 27. szám

Képviselő testület. Egy törvényhatóság, mint p. Szatmárnémeti sz. kir. város egyetemét a legtöbb adót fizetők­ből és választott tagokból alkotott bizottság kép­viseli s a hatósági jogokat a törvényhatóság ne­vében a bizottság gyakorolja. A város fejlődése, lakosainak boldogulása vagyonosodása jórészben ennek a törvényható­sági bizottságnak a kezébe van letéve, mely kö­rültekintő intézkedéseivel a város felvirágozta­tásához nagy mértékben hozzájárulhat, de vi­szont a köztérieknek az elviselhetetlenségig való indokolatlan felemelésével nyomott szegénysé­get elégedetlenséget idézhet elő a polgárokban. A város háztartása hasonlít egy magán­ember gazdaságához. Ki ne tudná, hogy a hitelbe vásárló, váltós a dolgozó kereskedő, az adósság­gal terhelt gazdálkodó tönk szélére jut, mert a csak növekedő adósság fedezésére a jövedelem nem elégséges s megemészti az összes vagyont. Ki ne ismerné azt az egyszerű életbölcsességet, hogy „csak addig nyújtózkodjál, a­mig a takaró ér,“ h­gy csak az a gazda boldogulhat, ki az adósság csinálástól óvakodik s csak annyit költ a mennyi megterheltetés nélkül családjának és egészségének fen­tartására elégséges. Ésszerű gazdálkodás mellett, a város éle­tében is a kiindulási pontnak ennek k­el lenni, mert mit ér az, ha pompás világítást, csatorná­zást, Vigadót, parkokat csinálunk, ha a közter­hek elviselhetetlenségével kiszipolyozzuk a pol­gárt s elűzzük az embereket oda, hol a kenye­ret nem a közterhek feneketlen zsákjába, de ki-ki saját életfentartására fordíthatja, — hol a sikamlós aszfaltot mellőzik ugyan, de a gyomor korgó dissonantiája nem sérti az érzékeny fü­leket. Egy város jóllétének boldogulásának for­rása a rendezett vagyoni viszonyokban rejlik, épen az­ért kell gondosnak lenni a gazdának, a kép­viselő testületnek, hogy czél nélküli kiadások­kal ne terhe­le se a város vagyonát, se a pol­gárokat. A jóllét forrásainak megfakasztó eszközei vannak hát letéve a képviselő testület kezébe, mégis ha biz. tagok választása van, nem érdek­lődnek a fontos aktus iránt, mert a közönség legnagyobb része talán horderejét fel sem tudja fogni azon polgári jogok gyakorlásának, melyet a törvénye ruház rá. Végre is a választásnak meg kell lenni, a képviselő testületet meg kell alkotni, de a biz. tagok nagy része, kik a választáskor oly meleg érdeklődéssel viseltetnek az ügy iránt, teher nél­küli tisztséget látnak a megválasztásban s vá­gyuk kielégítésében, a hiúság termette határai­kon nyugodva elégnek látják, ha választások alkalmával meglátogatják a közgyűlés termét. A embernek főtulajdonságai közé tartozik, ügyeinek önmaga által való teljesítése, hogy a­bba erőszak be ne nyúljon, s midőn mindezek meg­vannak, akkor a jogokat követelő polgár meg­feledkezik a kötelességekről, melyeket a törvény, lelkiismeret és az embertársak ruháznak reá. A törvényhatósági biz.­tonság nem deko­­rativ, de súlyos felelősséggel járó kötelesség mely­­nek teljesítésére, ha akár a sok adót fizető, akár a polgárok bizalmából megválasztott elég erőt és időt nem érez, kötelességének kell ismerni helyének oly egyének részére való átadását, kik akarnak tenni a közjónak, hogy­ lássa a lelki örö­met okozó embertársai megelégedését és bol­dogulását. Városunk páratlan gyorsasággal halad e fejlődés utján s ha az utóbbi 50 év általános haladását, a kultúra, technika rohamos fejlődé­sét tekintjük, el kell ismerni, hogy ha a versenyt fel akarjuk venni más városokkal, nem marad­hatunk tétlenül, de itt mutatkozik a kérdőjel, hogy a fejlődés, mélyen haladunk, észszerű gaz­daságos-e, olyan-e, mely úgy magunknak, mint a jövő nemzedéknek jólétet biztosít, itt mutat­kozik a kérdőjel, hogy hol a listája cselekede­teinknek, a bölcs gazda takarója kinyujtásának ; mert mi lesz unokáinkkal, ha megemésztünk mi mindent, mit apáink hagytak ránk, ha a nö­vekedő adósság felemészti a gazda összes va­gyonát, mert hogy nem hagyunk a jövő nem­zedéknek, még az menthető, de hogy súlyos ter­heket rójunk a jövőre, meg nem felelő előn­yök­kel az már bűn. Városunk a problematikus eladásámak ide­s­tova egész vagyonát áldozatul hozza, a város egész történetének legnevezetesebb eseményei most játszódnak le s midőn ily nevezetes pon­ton állunk, akkor 3 szor kell összehívni a kép­viselő testületet, hogy a megjelentek számára való tekintet nélkül hozzon határozatot egy is­mert anyagi áldozatot követelő kérdésben. Tennünk kell itt is, s ha a polgári köte­lesség érzete nem kelt elég érdeklődést a köz­ügyek iránt, kényszer­eszközökhöz kell nyúlnunk, hogy egy nagy város egyetemét képező testület tekintélyes számával, egész erkölcsi súlyával ve­gyen részt, a városnak nemcsak jelen de jövő életére is kiterjedő nagy mérvű alkotásaiban. A közigazgatási bizottságról szóló 1876. évi VI. t­er. aképen intézkedik, hogy ki egy fél éven át egy ülésen sem jelent meg és elmara­dását minden alkalommal kelb­en nem igazolta, elveszti bizottsági tagságát és a legközelebbi választásnál újra nem választható. Miért ne lehetne a törvény­hatósági bizott­sági tagságra is hasonló intézkedéseket tenni, s ha a törvény e tekintetben nem rendelkezik, statútumainkban gondoskodjunk arról, hogy a kép­viselő testület ne csak számban, hanem erőben tettekben is képviselje azon polgárok által la­kott város közügyeit, melyeknek intézésére a pol­gárok bizalmából s a törvényben gyökerező kö­telességüknél fogva hivatvák. Egy városatya. Türelmes a papiros. (E.­­.) A „Szatmár és Vidéke1, közelebbi számában a főhelyzet a helyi érdekeknek szen­telvén, a t. czikkiró — valószínűleg más tárgy hiányában — utczáink szabályozását veszi pen­nája hegyire s harmadfél hasábos czikkében bí­rálatot mond a jelenlegi állapotokról, de egy­idejűleg neki ront a mérnöki hivatalnak és bölcs tanácsokat ad a teendőket illetőleg. Hát hiszen nem vonja azt kétségbe senki, hogy a helyi sajtónak joga ne lenne a­ közálla­potok s hatósági intézkedések és eljárások felett kritikát gyakorolni, sőt nem is árt­a, és hasz­nára válik a közügyeknek — de csak akkor, ha a bírálat helyes, vagyis megfelel a tényeknek, nem pedig kiáltó ellentétben áll azokkal és min­den sorából az tűnik ki, hogy az illető czikkíró csak mulatságnak tekinti az egész dolgot s hogy hallott ugyan itt-ott egyről-másról valamit, azon­ban sajnálta a fáradságot egyszersmind meg is győződni azok valóságáról. A mérnöki hivatal jelenlegi vezetése alatt nem volt még arra eset, hogy ha egy építkezni szándékozó egyén előzetesen a hivatalhoz for­dult, teljes tájékoztatást és felvilágosítást ne nyert volna a mikénti tervezésről s teljesen lég­ből kapott állítás az, hogy az egyes eljáró kö­zegek minden építkezésnél másképen határozzák meg az utczavonalat,­­ mert az egyszerűen lehetetlen. A mérnöki hivatal soha semmi sza­bályozást egymagában nem szokott megállapí­tani s ehez nincs is joga, hanem indokolt elő­terjesztés alapján minden szabályozás előzetes szakbizottsági tárgyalás után a törvényhatósági közgyűlés által állapíttatik meg s a határozatok minden fontosabb esetben felsőbb jóváhagyás alá terjesztetnek fel. Hogy mire mentünk saját érzékünkkel egy évtized leforgása alatt - bár volt és van elég kerékkötő — e város szépítésében, megengedje a t. czikkíró, ha erre nézve többet tartok más idegen és elfogulatlan egyének véleményére, kik jobb szemmel nézik csendes haladásunkat s el­ismerik tevékenységünket. Bizony, ha fogalma volna czikkírónak azon nehézségekről, melyek egy általános város­rendezési terv elkészítésé­vel járnak, nem lépne fel olyan nagy követelé­sekkel a város mérnöki hivatalával szemben, mert igaz ugyan, hogy arra vonatkozólag már hozott a közgyűlés határozatot még 1896-ik évben, de A bankár úr előbb eltűnődött, aztán be­csöngette a szobaleányt. — Mit kívánsz a leánytól ? — Dolgom lesz még ma este. Gyujtasd meg a dolgozó szobámban a lámpát. Néhány számműveletet kell rendbe hoznom és több le­velet írnom. Csak már itt lennének a holnapi lapok . . . hátha nem vonul el a görög flotta Kanea elől. A leány még mindég nem jött. A gyerek asszony mint rakonczátlan gyermek kezdett kiabálni. — Te-ré-za ! Te-ré-ré-ré-za . . . A szobaleány álmosan húzta félre az ajtó drapériáját. — Parancsos nagyságos asszony ! ? — Gyújtsa fel a nagyságos úr dolgozó­szo­bájában a lámpát, — a hálószobámat pedig hozza rendbe. Ma korán fogok lefeküdni. A leány a nagyságos asszonyra, ez pedig férjére nézett lopva. A bankár úr éppen egy osztrigát csúsztatott a szájába. — Egy esztendő óta — mondod édesem. Lehetetlen. — Sajnos úgy van. És ki tudja mit hoz a jövő. szón Ez az érthetetlen titokzatosság végre egy­kihozta a sodrából a bankár urat. Horn loka izzadni kezdett, félretolta az osztrigás tá­lat és átnézett a feleségére, ki arcza elé tette a kezét és ujjain keresztül nézett át a férjére. — Férjecském ma dolgozi fog sokat, sokat. Persze mikor a házunknál járt - igaz, hogy akkor rózsásabb színben látta a világot, — min­dig mondogatta: Édes kis Paulám, boldoggá foglak tenni, a legboldogabb feleségem nekem lesz. És most csak a tőzsde, meg a klub és az az átkozott krétai válság. — Ugyan kérlek ! Igaz, hogy én még ma is a régi vagyok! Vagy csúnyább lettem talán? Hiszen jól van. Vagy a férjeknek meg van az a joguk, hogy udvariatlanok lehetnek? De ugy­e, mi azért egy­formán szeressük ? . .. A bankár úr kezdte belátni, hogy az as­­­szonykának némikép igazsága van. — De Paula milyen különös vágy7 ma! — Én ma? ön uram már régen is fölugrott az asztaltól, odafutott a fehér medvebőrrel fűzött causeuse-hez és belehajtotta fejecskéjét a két kezébe, mintha sírna. A ban­kár úr érezte, hogy az asszonynak igaza van. Oda ment, melléje ült és a szivében valami ré­gen érzett meleget kezdett ismét érezni. Ki­nyújtotta a karjait és megölelte a kis kígyót. A kis kígyó pedig látta már, hogy ezért fog érni Az asszonyka fölkelt, el kezdett ismét ug­rálni úgy, hogy esti pongszolája a mellén kinyílt, lábacskáb­ól leesett a török papucs és a­mint odaugrott az ajtó drapériája mögé, fejét, és lába­­hegyét kidugva, reszkető hangon szólt ki: — Ma úgy fázom. Te nem? — Én ... én . . . nekem melegem van! — Én lefekszem — és te ? A bankár úr válasz helyett csöngetett. A leány lépett be. — Meggyujtottad a dolgozó szobámban a lámpát ? — Parancsára nagyságos ur ! — Oltsd el megint. És ö is eltűnt a drapéria mögött. * Másnap reggel, mikor a bankár úr már fölkelt és kis felesége ágy körül foglatoskod az, egy tálclán nyújtották neki a reggelijét és a napilapot, — a bankár úr a napi­lap után nyúlt. A táviratokat kereste. — Figyelj édesem, majd felolvasom a táv­iratokat. — Halljuk ! — Tehát. . . Megtörtént . . . mentve va­gyunk . . . — Várj csak, várj egy perezre. Ezzel a nagyságos asszony odaugrott kis rococco-íróasztalához, rózsaszínű levélpapírt vett elő és lázasan irta reá e soroka : „Drága egyetlenem! Megtörtént — mentve vagyunk. Szerető hű Paulád“. Borítékba tette, leragasztotta és csöngetett. — Teróza vidd ezt a levelet a — divat­­árusnőmnek ! Teróza megnézte a czimet, aztán el­nyo­mo­tt mosol­lyal ajkán, szemtelen szánakozással nézett a nagyságos arra, ki — türelmetlenül várta, hogy felesége ismét figyeljen — és kiment. Az asszonyka pedig odaült a férje ágya szélére és állát a tenyerébe támasztva melanko­likus hangon szólt: — Kérlek, olvasd hát tovább!

Next