Szamos, 1899. július (31. évfolyam, 53-61. szám)
1899-07-02 / 53. szám
XXXI. évfolyam Előfizetési ár: Egész évre 4 írt. — Félévre 2 Irt. — Negyedévre Egyes példány ára 10 kr. I frt. I KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Szatmár, 1889. vasárnap, julius hó 2. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. SZERKESZTŐSÉG : Rákóczy-utcza 9 az. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. Modelleuiü dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők Nyilttér sora 10 kr. 53-ik szám. A jelenkor főhibái: A nagyravágyás és fényűzés. I. Az emberi nem nagy része, részint vele született természeti gyengeségénél, részint majmolási ösztönénél fogva, béka módjára felfúva, vagy pávatollal felékítve magát, a megpukkanásig vagy nevetségig mindig többnek, nagyobbnak óhajt látszani, tetszeni mint a mi valósággal letett Valóban, az emberi nemnek e veleszütermészeti gyengesége, hajlama vagy szenvedélye sajnálatra méltó, melynélfogva ész nélkül minek majmolja a rendkívüli lényeket : az úgynevezett lángszellemeket! A könyör falatján vagy az Isten nevében adott kenyérmorzsán éledő szegénység pajzsos embere, az éhhalállal küzdő koldus, naplopó és csavargó czigány, gyakran ha jóllakik elfelejti magát, nyomorult lázári állapotát, betér a korcsmába, egyet iszik a soron kapott vagy lopott filléren, jókedvében eldobja mankóját, támaszbotját, elkezdi magát egyengetni, dalolni és tánczolni, inni és káromkodni, sőt mintha ő volna az ur a csárdában parancsolni, mivel az ő pénze csak olyan, mint a másé, mert a nagyravágyás lelke megszállotta, kívánja magát mutogatni láttatni, hogy ő is ember volt valaha, ő is valaki jelenben a koldus jelmezben is, aki néhány fillérével tud is parancsolni, az lenni a csárdában. A szegény napszámos, hetes, hónapos cseléd, egyik része, ha kikapta a rézverejtékhullatás közt megszolgált napszámját, vagy heti, havi bérét, szintén beül gyakran a korcsmába, a szivet, lelket, erkölcsöt elrontó földalatti lebujba és ki sem búvik onnan, migel nem pazarolja ki vagyok én vágyó jóságból, nagyra vágyásból a holnapi nappal és szegény családjával semmit nem törődve, szolgálati keresményét. És behunyt szemmel összedugott kézzel nézi mindaddig a napot, míg pénze vagy hitele elfogy, midőn megéhezik ismét szolgál, hogy legyen mit ennni és inni, és ez így tart egy életen át, anélkül, hogy valaha saját kárán tanult vagy megjavult volt; a másik része, kit az ital szenvedélye nem vezérelt a hiúság, nagyravágyás ösztöne üldöz egyik kereskedésből a másikba, hogy ruházatra, díszítésre felülmúlja urát, úrnőjét, gazdáját, gazdaszonyát stb. akik fizetik. Mert a fényűzés, a divat azt igényeli, hogy még a szegény napszámos, cseléd is helyzetén felül selyem kötőt, selyemkendőt, szurruhát, drága prémes ujjast, magas sarkú csizmát vagy csattos czipőt, piros harisnyát, fülén, nyakán, karján ékszert hordjon, haját arczát szépitő szerrel kenje-fenje. Óh nagyravágyás és fényűzés! oh divat! mire nem juttatod a szegénységet! hogy inkább éhen hal meg, mint divatos ruha nélkül! A földmivelő osztály nagy része, nem tartja a szántás-vetést, földmivelést, gazdászatot a legelső mesterségnek e világon, mely pénzforrás ha bedugul: összeomlik a dicső trón, porbahull a koronás fő, éhen hal a bölcs tudós, megszűnik az iparkereskedelem, művészet és irodalom, hanem nagyravágyóig eszik, iszik, öltözik, kávézik beázik, szivarozik, kártyázik és uralkodik, későn kél, korán fekszik, a delet jól megalussza, összedugott kézzel sétál a mezőn, a kertben, az udvaron és házban, a soron és a nagy világban, — a földet, cselédséget, igavonó állatot és drága napszámosokat magukra bízván elfeledve amaz aranymondatot: „ki mint vet, úgy arat, vagy ki mint cselekszik, úgy veszi hasznát!“ Ma már a Gozsen földje sem terem hangya szorgalom nélkül a vadonban gabonát, az Izráel fiainak sem hull égi manna többé a pusztában, a sült galamb nem száll senkinek a szájába! A közép osztály vagy hajdani földes ur egy része mégis ma is a polgári és vallási egyenjogúság világában is különös joggal, kiváltsággal (privigeftn) bíró egyénnek képzeli magát, a nálánál kisebb, szegényebb birtokos társát kicsinyli, a főúri osztályt, mágnási kört, fényt, pompát stb. utánozza. A főúri, mágnási osztály a királyi herczegeket, uralkodókat követi, sőt gyakran ezeket is túlszárnyalja felülmúlja a nagyravágyásban, fényűzésben divatban stb. Ezért kerül aztán annyi birtok idegen kézbe, árverezésre, ezért pusztul el annyi ősi család és vagyon örökre! A szellemi téren működő, esze, tudo- Egy pár nóta. Zenéjét irta: füredi friedmann Sándor. — I. Ha előfog a bubánat, Végig járom az utczákat. Keresem a gyöngyvirágom, majh de sehol nem találom, — Keresem, de nem találom. Lesem este, lesem reggel, Soha, soha nem lelem fel . . . Elszakadtam messze tőle, Másnak lett a szeretője . . . II. „Megfogadom megfogadom, Ördögadta kislánya Nem nézek én, nem nézek én , Soha többé magára. A sok közül, a sok közül, Rám is jut csak egynéhány, Menjen innét maga csúnya, Nem köll nékem ilyen csalfa Ilyen csalfa kis leány.“ „Ne nézzed csak, ne nézzed csak, Elhízott csúf legénye! Mintha nekem, mintha nekem kellene tán szegényke. Hogyha égő, tüzes ajkam Nem vágyna a csókjára, Isten ucscse én se vágynék, Soha, soha nem is várnék, Nem várnék én magára.“ Biró Arthur. m Borzalmas perczek. A „Fehér Elefánthoz“ czimzett füszerüzlet a legtekintélyesebb volt a vármegyében. Julius 28-ika volt, — jól emlékszem — mikor Tenyér Gusztáv tanoncz, különben ügyes fiú, akit 3 év óta nagyon megszerettek az üzletben, hirtelen elsápadt, rosszul lett s abbahagyva egy csomag lekötését, mereven bámult maga elé. A vevő, akit Guszti kiszolgált, meglátva az elváltozott arczot, megijedt. — Az istenért, mi a baja?! Erre az egyik segéd is odarohan. — Mi baja van Gusztáv?! A főnök Keek Gábor (vele szemben lakott Soos János kereskedő társa s azért irta a nevét két „e“ betűvel, hogy az igy hangzatosabb) figyelmessé lön s oda megy a fiúhoz. — Van valami baja ? — kérdi. A fiú alig mer, alig bir szólni, csak dadogja remegőn: — Jaj, ott hagytam a gyertyát a hordóban. A puskapor felrobban . . . Amint kinyögte a fiú, lerogyott. — Micsoda ? ! A pinezében ?! Tete szerencsétlen ! — Igen ott felejtettem, azt hittem, hogy mák van a hordóban. ! — Oh mák, mák! Minek tartsam a mákot a pinezében ? — hadarja a főnök, — haját tépve. Pillanat alatt rémes megdöbbenés ült ki az arczokra. De nem volt vesztegetni való idő s a czég feje gyorsan határozott. — Százast adok annak, a ki lemegy a pinczébe elvenni a gyertyát. — Menjen aki ott hagyta, mondja a könyvelő s kalap nélkül elrohant. A vevők is valamint a többi segéd, mind siettek menekülni. Csak az öreg Kovács Gergely udvaros és bolti szolga — ki épp akkor hozott be egy láda fát — maradt nyugodtan. — Megyek én uram, csak el ne hagyja két árva unokámat — mond s azzal ő a kapu alatti pinczébe, a főnök pedig a családjához rohan, visszakiáltva: „Jól van Gergely meglesz“. Borzasztó ordítással dőlt be az ajtón. — Ki a házból hamar, kinek kedves az élete ! A gyermekek az iskolában voltak. Az úrnő és két nagy leánya együtt; utóbbiak zongoráztak. A vész kiáltására repültek a családfő után, félbe szakítván a „Lári Lottót“. Az egyik leánynak eszébe jutott a nagymama, ki gyöngélkedőnek mondta magát s a díványon nyugodott szobájában. — Jaj szegény nagymama !