Szamos, 1899. július (31. évfolyam, 53-61. szám)

1899-07-02 / 53. szám

XXXI. évfolyam Előfizetési ár: Egész évre 4 írt. — Félévre 2 Irt. — Negyedévre Egyes példány ára 10 kr. I frt. I KIADÓHIVATAL: Rákóczy-utcza 9. sz. Szatmár, 1889. vasárnap, julius hó 2. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön. A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. SZERK­ESZTŐSÉG : Rákóczy-utcza 9 az. HIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányosabb árban közöltetnek Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. M­ode­lleuiü dijak Szatmáron, a lap kiadóhivatalában fizetendők Nyilttér sora 10 kr. 53-ik szám. A jelenkor főhibái: A nagyravágyás és fényűzés. I. Az emberi nem nagy része, részint vele született természeti gyengeségénél, ré­szint majmolási ösztönénél fogva, béka mód­jára felfúva, vagy pávatollal felékítve magát, a megpukkanásig vagy nevetségig mindig többnek, nagyobbnak óhajt látszani, tetszeni mint a mi valósággal­ letett Valóban, az emberi nemnek e veleszü­természeti gyengesége, hajlama vagy szenvedélye sajnálatra méltó, melynélfogva ész nélkül minek­ majmolja a rendkívüli lénye­ket : az úgynevezett lángszellemeket! A könyör falatján vagy az Isten nevében adott kenyérmorzsán éledő szegénység paj­zsos embere, az éhhalállal küzdő koldus, naplopó és csavargó czigány, gyakran ha jóllakik elfelejti magát, nyomorult lázári álla­potát, betér a korcsmába, egyet iszik a so­ron kapott vagy lopott filléren, jókedvében eldobja mankóját, támaszbotját, elkezdi ma­gát egyengetni, dalolni és tánczolni, inni és káromkodni, sőt mintha ő volna az ur a csárdában parancsolni, mivel az ő pénze csak olyan, mint a másé, mert a nagyra­­vágyás lelke megszállotta, kívánja magát mutogatni láttatni, hogy ő is ember volt valaha, ő is valaki jelenben a koldus jel­mezben is, aki néhány fillérével tud is pa­rancsolni, az lenni a csárdában. A szegény napszámos, hetes, hónapos cseléd, egyik része, ha kikapta a rézverejték­­hullatás közt megszolgált napszámját, vagy heti, havi bérét, szintén beül gyakran a korcsmába, a szivet, lelket, erkölcsöt elrontó földalatti lebujba és ki sem búvik onnan, mig­el nem pazarolja k­i vagyok én vágyó jó­ságból, nagyra vágyásból a holnapi nappal és szegény családjával semmit nem törődve, szolgálati keresményét. És behunyt szemmel összedugott kézzel nézi mindaddig a napot, míg pénze vagy hitele elfogy, midőn megéhezik ismét szolgál, hogy legyen mit ennni és inni, és ez így tart egy életen át, a­nélkül, hogy valaha saját kárán tanult vagy megjavult volt; a másik része, kit az ital szenvedélye nem vezérelt a hiúság, nagyravágyás ösztöne üldöz egyik kereske­désből a másikba, hogy ruházatra, díszítésre felülmúlja urát, úrnőjét, gazdáját, gazdaszo­­nyát stb. a­kik fizetik. Mert a fényűzés, a divat azt igényeli, hogy még a szegény napszámos, cseléd is helyzetén felül selyem kötőt, selyemkend­őt, szurruhát, drága pré­mes ujjast, magas sarkú csizmát vagy csat­­tos czipőt, piros harisnyát, fülén, nyakán, karján ékszert hordjon, haját arczát szépitő szerrel kenje-fenje. Óh nagyravágyás és fényűzés! oh di­vat! mire nem juttatod a szegénységet! hogy inkább éhen hal meg, mint divatos ruha nélkül! A földmivelő osztály nagy része, nem tartja a szántás-vetést, földmivelést, gazdá­­szatot a legelső mesterségnek e világon, mely pénzforrás ha bedugul: összeomlik a dicső trón, porbahull a koronás fő, éhen hal a bölcs tudós, megszűnik az ipar­kereskede­lem, művészet és irodalom, hanem nagyra­vágyóig eszik, iszik, öltözik, kávézik b­eá­­zik, szivarozik, kártyázik és uralkodik, ké­sőn kél, korán fekszik, a delet jól megalus­­­sza, összedugott kézzel sétál a mezőn, a kertben, az udvaron és házban, a soron és a nagy világban, — a földet, cselédséget, igavonó állatot és drága napszámosokat ma­gukra bízván elfeledve amaz aranymon­datot: „ki mint vet, úgy arat, vagy ki mint cselekszik, úgy veszi hasznát!“ Ma már a Gozsen földje sem terem hangya szorgalom nélkül a vadonban gabo­nát, az Izráel fiainak sem hull égi manna többé a pusztában, a sült galamb nem száll senkinek a szájába! A közép osztály vagy hajdani földes ur egy része mégis ma is a polgári és vallási egyenjogúság világában is különös joggal, kiváltsággal (privigef­t­n) bíró egyénnek kép­zeli magát, a nálánál kisebb, szegényebb birtokos társát kicsinyli, a főúri osztályt, mágnási kört, fényt, pompát stb. utánozza. A főúri, mágnási osztály a királyi herczege­­ket, uralkodókat követi, sőt gyakran ezeket is túlszárnyalja felülmúlja a nagyravágyás­­ban, fényűzésben divatban stb. Ezért kerül aztán annyi birtok idegen kézbe, árverezésre, ezért pusztul el annyi ősi család és vagyon örökre! A szellemi téren működő, esze, tudo- Egy pár nóta.­ ­ Zenéjét irta: füredi friedmann Sándor. — I. Ha előfog a bubánat, Végig járom az utczákat. Keresem a gyöngyvirágom, majh de sehol nem találom, — Keresem, de nem találom. Lesem este, lesem reggel, Soha, soha nem lelem fel . . . Elszakadtam messze tőle, Másnak lett a szeretője . . . II. „Megfogadom megfogadom, Ördögadta kis­lánya Nem nézek én, nem nézek én , Soha többé magára. A sok közül, a sok közül, Rám is jut csak egynéhány, Menjen innét maga csúnya, Nem köll nékem ilyen csalfa Ilyen csalfa kis leány.“ „Ne nézzed csak, ne nézzed csak, Elhízott csúf legénye! Mintha nekem, mintha nekem kellene tán szegényke. Hogyha égő, tüzes ajkam Nem vágyna a csókjára, Isten ucscse én se vágynék, Soha, soha nem is várnék, Nem várnék én magára.“ Biró Arthur. m Borzalmas perczek. A „Fehér Elefánthoz“ czimzett füszerüzlet a legtekintélyesebb volt a vármegyében. Julius 28-ika volt, — jól emlékszem — mikor Tenyér Gusztáv tanoncz, különben ügyes fiú, a­kit 3 év óta nagyon megszerettek az üzletben, hirte­len elsápadt, rosszul lett s abba­hagyva egy csomag lekötését, mereven bámult maga elé. A vevő, a­kit Guszti kiszolgált, meglátva az elváltozott arczot, megijedt. — Az istenért, mi a baja?! Erre az egyik segéd is odarohan. — Mi baja van Gusztáv?! A főnök Keek Gábor (vele szemben lakott Soos János kereskedő társa s azért irta a nevét két „e“ betűvel, hogy az igy hangzatosabb) figyelmessé lön s oda megy a fiúhoz. — Van valami baja ? — kérdi. A fiú alig mer, alig bir szólni, csak da­dogja remegőn: — Jaj, ott hagytam a gyertyát a hordóban. A puskapor fel­rob­ban . . . A­mint kinyögte a fiú, lerogyott. — Micsoda ? ! A pinezében ?! Te­te szeren­csétlen ! — Igen ott felejtettem, azt hittem, hogy mák van a hordóban. ! — Oh mák, mák! Minek tartsam a má­kot a pinezében ? — hadarja a főnök, — haját tépve. Pillanat alatt rémes megdöbbenés ült ki az arczokra. De nem volt vesztegetni való idő s a czég feje gyorsan határozott. — Százast adok annak, a ki lemegy a pin­­czébe elvenni a gyertyát. — Menjen aki ott hagyta, mondja a köny­velő s kalap nélkül elrohant. A vevők is valamint a többi segéd, mind siettek menekülni. Csak az öreg Kovács Gergely udvaros és bolti szolga — ki épp akkor hozott be egy láda fát — maradt nyugodtan. — Megyek én uram, csak el ne hagyja két árva unokámat — mond s azzal ő a kapu alatti pinczébe, a főnök pedig a családjához rohan, vissza­kiáltva: „Jól van Gergely meglesz“. Borzasztó ordítással dőlt be az ajtón. — Ki a házból hamar, kinek kedves az élete ! A gyermekek az iskolában voltak. Az úrnő és két nagy leánya együtt; utóbbiak zongoráz­tak. A vész kiáltására repültek a családfő után, félbe szakítván a „Lári Lottót“. Az egyik leánynak eszébe jutott a nagy­mama, ki gyöngélkedőnek mondta magát s a díványon nyugodott szobájában. — Jaj szegén­y nagymama !

Next