Szamos, 1899. november (31. évfolyam, 88-96. szám)
1899-11-02 / 88. szám
házi éneklési teendőket méltányos díjazásért ellátni. Helyes, de tudjuk, hogy ezt a miniszter csak tanítási időn kívül engedi meg, a tanítási időben csak oly kis községekben, ahol temetés csak kevés számmal történik évenként. De mi lesz a hegyen, a mely pl. a n bányai ref egyházmegyének legnépesebb egyházát foglalja magában és ahol lakosainak szétszórtsága folytán egy-egy téli temetés egy egész napot vesz igénybe? Hát a vallástanítást ki fogja teljesíteni? Talán a lelkész? Nem szólok arról, hogy az itteni lelkész, mint öreg ember, 37 évi lelkészkedése után megérdemli és meg is követelheti magára nézve azt, hogy újabb teherrel ne nehezítsék, óriási kiterjedésű helyen fekvő egyházában így is ugyan súlyos szolgálata van, de volna bár az egy egészen ifjú ember is, akkor sem vállalhatná el a vallástanítás terhét. Nem pedig a magas lélekszám és rendkívül terhes szolgálás miatt. Mert a hegyen az ev. ref. növendékek száma a három és négyszáz között ingadozik. Ennyi növendéknek heti 12 óra a vallástanításra legalább kell, és akkor hol az idő a lelkészi teendőkre ? Nehéz helyzet ez, mely egészen külön embert kíván. Mintha hallanám: „tartson az az egyház a vallástanításra káplánt!“ Ámde eltekintve attól, hogy ma tanítással egybekötött állásra 800 frt fizetésen alul káplánt kapni nem lehet, de ha lehetne is, miből fizesse azt akár az egyház, akár a lelkész ? Hol a törvény, mely őket ilyen túlkiadás megtérítésére kötelezné, s hol az igazságosság, hogy az államosításnak az egyház vagy lelkész adja meg az árát? A hívek, mint városi polgárok az iskolafentartás terheit ugyanolyan mértékben kötelesek viselni, mint eddig s érette sokkal kevesebbet kapnak, mint eddig s akkor ez hát az a „nagy szerencse?“ Azt sem lehet érvül felhozni, hogy az állam adni fog a vallástanitásért tiszteletdijat, mert neve „tiszteletdij“ lévén, a valóságban csak koldus fillér az a végzett munkához képest, mert az sehol sem haladja felül a 100 frtot s vájjon áll-e ezen díjjazás arányban a nagy munkával ? Nem az képtelenség, hogy ez azon irányban oldassák meg, mint a városi tanács szándékolja! Hanem igenis, a város helyzetét is méltányolva, csak egyetlen út vezet ki e nehéz helyzetből: közbelépni a vezető férfiaknak és kieszközölni nagyobb államsegély nyújtásával a hegyre egy önálló vallástanítói állás szervezését, melynek fizetését az állam és város közösen fedeznék, mert ezt nemcsak az teszi jogossá, hogy a teendők ellátása egy teljesen egész embert követel, de a tradíczió is, amely eddig a város pénztárából fizetett hivatalnokkal láttatta el az egyházi teendőket és egy olyan csapások által sújtott nép, a legszomorúbb anyagi viszonyok között tengődve elvárhatja, hogy az államosítás áldásait ne saját megnyomoríttatásán tanulja ismerni, de azt is, hogy annak a városnak, melynek testéhez tartozik ne legyen annyira mostoha gyermeke, hogy feltámadjon keblében a vágy elhagyni az olyan szülői házat, melyben kenyér helyett kővel traktálják, mert bizony mondom, ha a viszonyok ilyen irányban alakulnak, mint ahogy megindultak, okosabb dolog volna a hegyieknek különválva tartani iskolájukat, mintsem az eddig hordott teherre mégegyszer oly terhet kapni a vállaikra s az uj teherért cserébe még az eddigi választhatási és rendelkezési jogot is elveszteni. Azon elv alapján: „A polgárok jóléte alapja a város fejlődésének“, kérem a város vezető egyéneit a fentieknek komoly és szíves figyelembe vételére. Szatmárhegyi. Téli gazdasági előadások. A téli gazdasági népies előadások az utóbbi évek alatt annyira maguk felé terelték az irányadó körök figyelmét, az a közvetlen eredmény, ami ily módon különösen a kisgazdaosztály figyelmének bizonyos fontosabb kérdések és mozgalmak felé irányításában e módszer további felkarolását követeli, annyira megfelelő módszernek bizonyult, hogy a földmivelésügyi miniszter úr támogatása mellett minden évben rendszeres programmját képezi a gazdasági egyesületek, körök tevékenységének. Amíg azonban kezdetben az érdeklődésnek ez előadások iránt való felkeltése érdekében helyes módszernek mutatkozott az egyes vármegyékben elszórva tartott népies előadások rendezése, ez intézmény szükséges lett áttérni fejlődésével mind inkább az előadások rendszeresebb, tanfolyamszerű szervezésére, így amíg vármegyénkben a múlt évben 20 községben elszórva 56 előadás lett tartva, addig az előttünk álló téli idény programmjába elszórva összesen csak mintegy 24 előadás le fit felvéve, a fősült pedig inkább a Szatmárnémetiben tartandó mintegy 25, Nagykárolyban taratandó 10—12, Aranyos-Megyesen tartandó 6, és Szatmár-hegyen tartandó 6 előadásra lett fektetve. Az előadások deczember hóban fognak kezdődni, a helyi igények és viszonyokhoz mérten lesznek úgy a tárgy, az előadó, mint az időre nézve beosztva. Szatmárnémetiben 4 a növénytermelés és üzemtan, 6 a szöllészet, 4 az állattenyésztés, a szövetkezetek és bármily ismertetés köréből lesz véve, ezenfelül még 5 a szükséghez mérten beosztva. N. Károlyban 2 a növénytermelés, 4 esetleg 6 a szőllészet, 2 az álattenyésztés és 2 a szövetkezetek ismertetése köréből. Aranyos-Medgyesen 2 növénytermelés, 2 állattenyésztés és 2 szövetkezetek köréből. Szatmárhegyen 6 előadás a szöllő művelés köréből. Ez előadások kivonatos rövid szövege nov. 15-ig lesz összegyűjtve, hogy előlegesen kinyomatva már az előadásokon szétosztható legyen. Amennyiben a programmba név szerint fel nem vett előadásra vállalkozók volnának, erre vonatkozó jelentkezések a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület titkári hivatalához intézendők ; ezekről az előadásokról is nov. 15 ig megfelelő szöveg lesz beküldendő, hogy az előadások a a nov. 15-ike után véglegesen megállapítandó programmba felvehetők legyenek. A programmszerű előadások, mint múlt évben, úgy ez idén is egyenként 5 frt tiszteletdíjjal lesznek jutalmazva. Színház- Szombaton (okt. 28.) „Boccaccio“ került színre telt ház előtt. Minden tekintetben sikerültnek mondhatjuk az előadást, melyen a nagy számú közönség kitünően mulatott, egyes részleteket többször megujrázva, alig tudott megválni egyes alakjaitól. Feledi Boriska (Giovanni Boccaccio) nagyszerűen adta a férfiszerepet, majdnem feledtette nővoltát s kitűnő éneke és kellemes játékával egészen lekötötte a közönség figyelmét, mely nagy tetszésének többször adott kifejezést. Rambovszky Mariska s Szegedy Zelma, nem annyira játékuk, mint kellemes csengésű hangjuk, énekük által arattak tetszést. Latabárné ügyes, bár túlzásoktól nem ment, játékán szintén sokat nevetett a közönség. Érczkövy, Nagy Gyula és különösen Tábori tűntek ki a férfiak közül. Tábori természetes komikumával a közönséget annyira elragadta, hogy ötször is vissza hívták s valóban nem hiába, mert előadása és ötletei mulattatok voltak s egész játéka sikerültnek mondható. Vasárnap (okt. 29.) Vidor Pál „Apja lánya“ czimü népszínműve már nem hozott nagy közönséget a színházba. Az előadás sem sikerült mint a bab tiszta, mocsoktalan lelke ... aha lelke . . . Nem didergett többé. Mondta, hogy árva, mondta, hogy nincsen senkije, s hogy itt nállam boldog lenne. És ha én nem akartam volna, hogy lássam boldogan, magamat tettem volna szeretetlenné. Összeszoktunk. Az a köd, amely úgy megkínozta azt a gyönge fehér virágot— szebb volt mint a nyár lilioma — nem volt már olyan félelmes. Erős lett és — kezdtem szeretni. Sokáig nem beszéltünk másról, csak a jövőről. A múlt ? Eh! miért tekintettünk volna vissza a múltba? Mindent eltakart úgyis az az irigy köd, amely már egyszer bódulttá tett s meghozta a boldogságomat. Nem, nem vádollak téged te szürke vándor , te csak engem szerettél. Te nem akartad, hogy lássam annak a fehér virágnak a gyalázatát. Te tudtad azt, hogy én az útról vettem fel összetörve, dideregve s olyan jó voltál, nem akartad, hogy az életem első jóságát érdemtelenre pazaroltnak lássam. Köszönöm neked, köszönöm. Ne hidd, nem átkozom azt a már eltűnt fehér virágot, amelyet te tettél mindenemmé. Nem is tehetem. Hiszen csak a szívem jó, a szívem olyan gyönge, olyan bánatos mindig. ... És most már, amikor itt hagyott árván, egyedül, mikor már nincsen senkim, csak a csalódás: vigasztalj. Vagy ne, csak feledtesd el velem a múltat, azt az őszi reggelt, amely megtanított szeretni azt a bűnös leányt. Feledtesd el, hogy soha, soha se jusson az eszembe, s hogy soha se legyen nekem az, ami volt: az életem. Vond körül a te fehér szemfedőddel, mint egy kedves halottat s ne lássam többé az arczát, a mosolyát, ne a gyalázatát. A te szárnyad az a gomolygó fehér lepel, lepje be a lelkemet. Zsibbassza meg az a sajgó sebet, a melyet ő ütött azzal a gyönge reszkető liliom kezével, örökre.Felejteni akarom. Megátkozni örökre, mindelfeledni a boldogságomat, es az életemet, es mindent, csak azt nem, hogy éltem. Most már nincsen senkim, nincsen, mint neki nem volt akkor. Volt, csak hazudta, hogy nincsen, csak hazudta, hogy fázik, mert a lelke egy más, egy édesebb világ útjáról érkezett meg fáradtan s ő azt az uton akarta kipihenni a fáradalmakat a piszokban, a sárban — én pedig megszántam, fölvettem. Nem átkozom meg, nem. Ha nem is tudom felejteni, ha nem is tudod felejtetni — nem átkozódom. Az én életem is olyan lesz már, mint te vagy. Szürke fáradt és beteg. Nehezen, reménytelenül fogok bolyongani azon a sáros után, ahol őt megismertem. Reménytelenül, kétségbeesve, a halál biztos tudatában. Mert eljön értem a halál, mint te érted el az a sárga halvány napsugár, amely a te halálod. Én is készülődöm, hogy legyen olyan szép az az elmúlás mint a tied. Hasonló legyen ahhoz a bággyadt mosolyhoz, amely azon az estén ült az ajkán, amelyen elhagyott. Az fog kisérni a síromba. Az fog a szemfedőm lenni. Olyan szép volt, úgy a lelkembe fúrta a fejét, hogy elfeledni nem tudom. Együtt halunk meg. Szép lesz. Mint a megtestesült költészet. Együtt halunk a sárga levéllel, az őszi szellővel; együtt azzal a sok, sok lélekkel a mely kereste a boldogságot, de nem találta sehol. Majd üt a vágóra. Eldalolja a haldokló fülemble az utolsó dalát, es az elárvult lelkem minden keserűségét s aztán szépen álomra hajtjuk a fejünket, hosszú talán örökké tartó kéjes álomra, s álmodunk felőle, a fehér virág felől, aki nem volt egyéb, mint a lelkem egy fájdalma, amely megölt engemet. Akkor fogok még csak boldog lenni. Olyan, mint amilyen boldogtalan most vagyok. Mert az a végtelen fájdalom egy épen olyan végtelen boldogsággá fog változni. Álmodok róla, akit korán elvesztettem, álmodni pedig szép. Szép, mint ő volt maga. Az a megtört liliom pedig — ki tudja — talán egy másik sáros után fekszik kétségbeesve. És nem lesz, aki melengesse mint én, akinek a halálát okozta . . . Nem, nem átkozom. Mert az az átok megzavarná az álmomat. Károlyi Lajos.