Szamos, 1912. április (44. évfolyam, 75-98. szám)
1912-04-02 / 75. szám
Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. április 2., kedd. A közélet tövisei: magasrangú főtisztviselő, egyik államtitkár a múlt héten nyugalomba vonult azért, mert idegei nem bírták ki a hivatalával járó tömérdek hajszát. Nem a munkát sokalja, mert roppant munkaereje játszva elvégeznéNiitínden dolgát, a látogatásokat, jelentkezéseket sokalja, az örökös audienciákat, informátorok özönlését, szóval azt a sok időlopást, amely magas állásának díszével jár s amely úgy megeszi a hivatalos ügyek intézésére szánt munkaidőt, hogy otthon, éjszaka kénytelen dolgozni, idegeinek és egészségének nem kis kárára és romlására. Sehol a világon a kormányzat élén álló férfiak nincsenek kitéve annyira a közönség zaklatásának, mint nálunk, Magyarországon. Minél magasabb fokára jut fel valaki a hivatalos ranglétrának annál inkább rabszolgája nem annyira a maga hivatásának, mint a hivatásával járó társadalmi szenvedéseknek. Mikor egyik, nemrégen elhunyt politikus miniszterelnök lett, az édesanyja, egy igazi tönkrement nagyasszony, sajnálkozva csóválta a szép hófehér fejét s panaszkodott az ismerőseinek, hogy az ő szerelmes fia a „legutolsó állásra“ vállalkozott széles Magyarországon. Miért a legutolsóra? — hökkentek meg az ismerősei. „Mert olyanok törlik hozzá a képviselőházban a sáros sarkantyús csizmájukat — válaszolta a nagyasszony — akikkel a fiam társadalmi életben szóba sem állanak. Ha nem is a „legutolsó állás“ Magyarországon a miniszterség, ahogy a nemes matróna a nagyúri gőg és a szenvedélyes anyai szeretet fellobbanásában mondta, de az bizonyos, hogy nem a legkényelmesebb. Meg kell nézni sorra a minisztereket és a miniszterelnököket, még a szó sem a magas fizikai értelmében is megviés irigyeli állásuk őket. Megöregednek, hajuk megfehérlik, arcuk ráncosabb lesz. Mikor azután hosszabbrövidebb idő múlva megbuknak, oly lelki és testi tortúráktól szabadulnak meg hirtelen, hogy valamennyien évekkel fiatalodnak meg bukásuknak és politikai számkivetésüknek nyájasan simogató keze által. Otthonukban, hivatalukban, klubjukban, a képviselőházban, mindenütt zaklatják őket kérelmezők, panaszkodók, hírhordók, újságírók, hízelgők és küldöttségjárók. Minden zsebük tele van tömve rövid uton átadott kérvényekkel és prolegáló vagy protekciót kérő névjegyekkel. Előszobájukban éjjel-nappal ügyesbajos emberek ácsorognak. Nemcsak aktáknak, leveleknek egész légióját kell meghallgatniok vagy átolvasniok mindennap Külsőségek, formalitások, apró kötelességek annyira igénybe veszik idejük javarészét, hogy a megmaradt időben csak idegeik és elméjük végső megfeszítésével képesek elvégezni az érdemleges munkát. Igaz, hogy ez a minszteri mindenhatóság jele. A kormányok apránként a maguk kezében összpontosítottak minden hatalmat. Önkormányzati közegeknek és testületeknek semmit se hagytak meg belőle. Ha rászoktatták a polgárokat, hogy minden üdvösség és minden megtorlás kútfejének őket tekintsék, most csak hozják türelemmel hatalmi szomjúságuknak gyászos következőségét; azt, hogy minden ember őket terhelje a Mirmont semmivel sem bír, amivel felkelthetné az ön érdekét. Az élet itt egyhangú. Bár tudtommal ön élénk rokonszenvet érzett Paul iránt, de mi közös lehet az ő otthonülő életmódja és az ön kalandos ízlése között? A mi forrásaink vize nem üdítheti fel önt, aki az Eufrates vizéből ivott és megfürdött a Jordán folyóban! És mégis — bár kockáztatom, hogy unalmas leszek — szükségét érzem, hogy írjak önnek. Egy mondása még most is fülembe cseng és gyakran eszembe jut. Emlékszik-e arra a holdvilágos éjszakára, midőn az erkélyen ön az ázsiai asszonyokról beszélt? Elmondta, hogy mily nyugtalanító benyomást érzett lefátyolozott, örökké titoktejes arcuk miatt s hogy mily ideges lett a rejtelmes, arcnélküli testek látásától. Bevallotta azt is, hogy mi mindenféle fortéllyal és javasággalt, míg legalább futólag kivehette az elrejtett vonásokat, s hogy végre miként sikerült némi tájékozottságra szert tennie. És mialatt beszélt, úgy rémlott előttem, mintha kíváncsian figyelt volna reám. Megértettem, hogy A „SZAMOS“Vallomás tárczája (Folytatás és vége.) — Nem csalódom ! Szegény leány elfogadta kezemet. Azt nem állítom, mintha én lettem volna eszményképe, mely talán inkább hozzád hasonló. Hiszen emlékszem, annak idején eleget flirtelték. Valld be — nem vagyok féltékeny — ugye tetszettél neki ? A fiatal leányok olyan furcsák! . . . Egészben véve azonban rokonszenvét felkelthettem s igy történt, édes barátom, hogy ha most Mirmontba érkezünk, azt a szép hajadont, kivel annyit táncoltunk madame Morgan báljain, mint komoly feleséget ás kitűnő háziasszonyt látod majd viszont! Az ut meredeksége itt megszűnt, de a lovacska a ért még mindig lépésben haladt. Lefort Paul megrázta a gyeplő . — Nos, Mirmontban vagyunk! A park kerítése az országút mentén húzódott végig. A zöldelő vidék csendes és szomorú volt. Noroy Marc elmerült a láthatár nézésében. — Az egész évet itt töltitek ? — kérdezte. — Feleséged nem unja magát? Lefort Paul büszkén válaszolt: — Hogy unatkozik-e? . . . Nem hiszem, mert megtisztelhetnél azzal a feltevéssel, hogy egy asszonyt még képes vagyok mulattatni! Azonkívül télen át Párisban is töltünk egy hónapot ! . . . Nézd, ott a rácsnál vár reánk Marguerette 1 Lefort Paul önhitt megjegyzésére Noroy Marc tartózkodó mosollyal válaszolt. Azután már messziről üdvözölte a fiatal asszonyt, ki napernyőjének védelme alatt a kapunál állt. II. Mirmont, 1905. márc. 20. — Férjemnek irt leveléből tudom, hogy ismét hossabb útra készül. Tehát viszont fogja látni a kelet ama remek részeit, melyekről oly érdekesen beszélt. Mirmontban való, rövid egy heti trtózkodáa alatt Ugyan megígérte, hogy ide visszatér, de szavait nem tartotta meg, amiért el sem szöktetem. Sőt ellenkezőleg, értem önt! . . . 75. szám.