Szamos, 1912. április (44. évfolyam, 75-98. szám)

1912-04-02 / 75. szám

Negyvennegyedik évfolyam. Szatmár, 1912. április 2., kedd. A közélet tövisei: magasrangú főtisztviselő, egyik államtitkár a múlt héten nyu­galomba vonult azért, mert idegei nem bírták ki a hivatalával járó tömérdek hajszát. Nem a munkát sokalja, mert rop­­pant munkaereje játszva elvégeznéNiitín­den dolgát, a látogatásokat, jelentkezé­seket sokalja, az örökös audienciákat, informátorok özönlését, szóval azt a sok időlopást, amely magas állásának díszé­vel jár s amely úgy megeszi a hivata­los ügyek intézésére szánt munkaidőt, hogy otthon, éjszaka kénytelen dolgozni, idegeinek és egészségének nem kis ká­rára és romlására. Sehol a világon a kormányzat élén álló férfiak nincsenek kitéve annyira a közönség zaklatásának, mint nálunk, Ma­gyarországon. Minél magasabb fokára jut fel valaki a hivatalos ranglétrának annál inkább rabszolgája nem annyira a maga hivatásának, mint a hivatásával járó tár­sadalmi szenvedéseknek. Mikor egyik, nemrégen elhunyt po­litikus miniszterelnök lett, az édesanyja, egy igazi tönkrement nagyasszony, saj­nálkozva csóválta a szép hófehér fejét s panaszkodott az ismerőseinek, hogy az ő szerelmes fia a „legutolsó állásra“ vállalkozott széles Magyarországon. Miért a legutolsóra? — hökkentek meg az ismerősei. „Mert olyanok törlik hozzá a képviselőházban a sáros sarkantyús csiz­­­májukat — válaszolta a nagyasszony — akikkel a fiam társadalmi életben szóba sem állanak. Ha nem is a „legutolsó állás“ Magyarországon a miniszterség, ahogy a nemes matróna a nagyúri gőg és a szen­vedélyes anyai szeretet fellobbanásában mondta, de az bizonyos, hogy nem a legkényelmesebb. Meg kell nézni sorra a minisztereket és a miniszterelnököket, még a szó sem­ a magas fizikai értelmében is megvi­és irigyeli állásuk őket. Megöregednek, hajuk megfehérlik, arcuk ráncosabb lesz. Mikor azután hosszabb­­rövidebb idő múlva megbuknak, oly lelki és testi tortúráktól szabadulnak meg hirtelen, hogy valamennyien évekkel fiatalodnak meg bukásuknak és politikai számkivetésüknek nyájasan simogató keze által. Otthonukban, hivatalukban, klub­­jukban, a képviselőházban, mindenütt zaklatják őket kérelmezők, panaszkodók, hírhordók, újságírók, hízelgők és küldött­­ségjárók. Minden zsebük tele van tömve rövid uton átadott kérvényekkel és pro­­legáló vagy protekciót kérő névjegyek­kel. Előszobájukban éjjel-nappal ügyes­bajos emberek ácsorognak. Nemcsak ak­táknak, leveleknek egész légióját kell meghallgatniok vagy átolvasniok min­dennap Külsőségek, formalitások, apró kötelességek annyira igénybe veszik ide­jük javarészét, hogy a megmaradt idő­ben csak idegeik és elméjük végső meg­feszítésével képesek elvégezni az érdem­leges munkát. Igaz, hogy ez a minszteri minden­­hatóság jele. A kormányok apránként a maguk kezében összpontosítottak minden hatalmat. Önkormányzati köze­geknek és testületeknek semmit se hagy­tak meg belőle. Ha rászoktatták a pol­gárokat, hogy minden üdvösség és min­den megtorlás kútfejének őket tekintsék, most csak hoz­ják türelemmel hatalmi szomjúságuknak gyászos következősé­gét; azt, hogy minden ember őket terhelje a Mirmont semmivel sem bír, amivel felkelt­hetné az ön érdekét. Az élet itt egyhangú. Bár tudtommal ön élénk rokonszenvet érzett Paul iránt, de mi közös lehet az ő ott­­honülő életmódja és az ön kalandos ízlése között? A mi forrásaink vize nem üdít­heti fel önt, aki az Eufrates vizéből ivott és megfürdött a Jordán folyóban! És mégis — bár kockáztatom, hogy unalmas leszek — szükségét érzem, hogy írjak önnek. Egy mondása még most is fülembe cseng és gyakran eszembe jut. Emlékszik-e arra a holdvilágos éjszakára, midőn az erkélyen ön az ázsiai asszonyok­ról beszélt? Elmondta, hogy mily nyugta­lanító benyomást érzett lefátyolozott, örökké titokte­jes arcuk miatt s hogy mily ideges lett a rejtelmes, arcnélküli testek látásától. Bevallotta azt is, hogy mi mindenféle for­téllyal és javaságga­­lt, míg legalább futólag kivehette az elrejtett vonásokat, s hogy végre miként sikerült némi tájéko­zottságra szert tennie. És mialatt beszélt, úgy rémlott előttem, mintha kíváncsian figyelt volna reám. Megértette­m, hogy A „SZAMOS“Vallomás­ tárczája (Folytatás és vége.) — Nem csalód­om ! Szegény leány elfogadta kezemet. Azt nem állítom, mintha én lettem volna eszményképe, mely talán inkább hozzád hasonló. Hiszen emlékszem, annak idején eleget flirtelték. Valld be — nem vagyok féltékeny — ugy­e tetszettél neki ? A fiatal leányok olyan furcsák! . . . Egészben véve azonban rokonszenvét fel­kelthettem s igy történt, édes barátom, hogy ha most Mirmontba érkezünk, azt a szép hajadont, kivel annyit táncoltunk madame Morgan báljain, mint komoly fe­leséget ás kitűnő h­áziasszonyt látod majd viszont! Az ut meredeksége itt megszűnt, de a lovacska a ért még mindig lépésben ha­ladt. Lefort Paul megrázta a gyeplő . — Nos, Mirmontban vagyunk! A park kerítése az országút mentén húzódott végig. A zöldelő vidék csendes és szomorú volt. Noroy Marc elmerült a láthatár nézésében. — Az egész évet itt töltitek ? — kér­dezte. — Feleséged nem unja magát? Lefort Paul büszkén válaszolt: — Hogy unatkozik-e? . . . Nem hi­szem, mert megtisztelhetnél azzal a felte­véssel, hogy egy asszonyt még képes va­gyok mulattatni! Azonkívül télen át Páris­­ban is töltünk egy hónapot ! . . . Nézd, ott a rácsnál vár reánk Marguerette 1 Lefort Paul önhitt megjegyzésére No­roy Marc tartózkodó mosol­lyal válaszolt. Azután már messziről üdvözölte a fiatal asszonyt, ki napernyőjének védelme alatt a kapunál állt. II. Mirmont, 1905. márc. 20. — Férjemnek irt leveléből tudom, hogy ismét hoss­abb útra készül. Tehát viszont fogja látni a kelet ama remek ré­szeit, melyekről oly érdekesen beszélt. Mir­­montban való, rövid egy heti t­rtózko­­dá­a alatt Ugyan megígérte, hogy ide visszatér, de szavait nem tartotta meg, amiért el sem szöktetem. Sőt ellenkezőleg, értem önt! . . . 75. szám.

Next