Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-07 / 1. szám
SZATMÁR ÉS VIDÉKR bizontékai kézműveseink képzettségének s kézműiparunk örvendetes haladásának. De tegyük fel, hogy külső kiállítás tekintetében nem állaná ki a versenyt az idegen gyártmánnyal, van egy ajánlólevele, az 1.1 hogy hazai termék , és van egy másik, az, hogy jobb és tartósabb. Akik koruknál fogva képesek visszatekinteni múltba, lehetetlen be nem látniok a hálaadást, a fejlődést, mely minden munkakörben 30—46 év alatt történt; és nem fonák dolog az, hogy míg iparosaink pusztulnak, vesznek vagy más munkakört keresnek, a segédmunkások pedig ezerenként tengődnek napról napra munka nélkül, addig a nagyközönségnek épen az a része, mely kedvezőbb anyagi helyzeténél fogva képesebb volna az ipari munkabér kiegyenlítésére, idegen kelmékbe öltözködik és viseli az idegen munkások kitartását ? Ne legyünk tehát rövidlátók, ne legyünk közömbösek, ne legyünk csökönyösek , pártoljuk a hazai ipart és forduljunk el azoktól, kik akár az adásnál, akár a vevésnél idegen isteneket imádnak és elsősorban nem a hazai ipar érdekeit szolgálják. Emlékszem, hogy Csehországnak egy időben 12 fekete lóra volt szüksége, és mivel azt kellő minőségben csak Magyarországon lehetett volna megszerezni, a becsületes csehek inkább lemondtak a lóvásárlásról, mintsem Magyarországon vásároljanak ; és emlékezhetnek még mások is arra a hajszára, amit a prágai kereskedők nem oly régen a magyarországi liszt ellen elkövettek. Elismerem, hogy joguk volt hozzá , de azon csudálkozom, hogy egyúttal le nem mondtak a kenyérevésről is. Ha már a becsületes csehek igy gondolkoznak és igy viselkednek, pedig Magyarországon nem ismeretlen dolog a cseh üveg,a cseh porczellán, a cseh gyapjús szövet és a cseh vászon : miért ne lennénk mi hazai iparunkért éppen olyan gondosak és előrelátók ? — Arra int, arra kötelez, arra sarkal nem csak az a néhány száz millió korona, mit külföldi iparczikkekért fizetünk ki, de azon kívül vannak más tekintetek is, miket a számító hazafias érzület szintén nem hagyhat figyelmen kivül. Nekünk oda kell törekednünk, hogy Magyarországon az iparos pálya keresett pálya legyen, — mely kellő megélhetést és a társadalomban tisztességet ad. — No hát ha a hazai ipart nem pártoljuk, hanem idegenek után kapkodunk, azokkal és azokban fényelgünk : lehet-e várni, hogy az fejlődjék, hogy a magyar iparos boldoguljon s hogy Magyarországon az iparos pálya keresett legyen ? Hiszen, ha azt látja a társadalom, hogy azon a pályán a tehetség, a szorgalom, a szakképzettség nem érvényesülhet, a pályaválasztásnál igyekszik azt mellőzni és fiait csak a végső szükség esetén, csak akkor adja oda iparos pályára, ha már egyebet nem tud tenni. Eddig is az volt szerencsétlenségünk, hogy a társadalom nagy része korlátolt felfogással az iparost lenézte, az iparos pályát kicsinyelte s a műveltebb vagy kedvezőbb anyagi helyzetben levő része a társadalomnak csak akkor adja fiait iparos pályára, ha azok egyáltalában nem akarnak vagy nem tudnak tanulni s egészen alkalmatlanok arra, hogy legalább egy írnokot az iskola falai közt aránylag túlságos költekezések utján kivasaljanak belőle. Aztán tudnunk kell, hogy hazánkban az 1900-ik évben az ipart tanuló inasok száma maghaladta a 78,000-et s ehez arányúvá elgondolhatjuk az iparos segédek számát is. Ez a nagy szám többnyire a vagyontalan köznép köréből kerül ki, ami azonban épen nem baj, mert hiszen hova kellene lenni a magyar iparnak, ha ezt a nagy sereget csak fele részben is a műveltebb és vagyonosabb osztály azon fiai alkotnák, kiket a végső kényszerűség terelt e pályára; de bajjá és pedig veszedelmes társadalmi bajjá válik, ha ez a tömeg munkát nem talál, idejét, erejét és tudását értékesíteni nem tudja, s emiatt kénytelen nyomorogni. Akkor ez az elégedetlen tömeg egy nagy táborrá verődik össze s mint a fennálló társadalmi rendszer ellensége égő sebet képez a haza testén. — Midőn tehát a hazai ipart pártoljuk, nem csak hazafias dolgot művelünk, de hasznos szolgálatot teszünk a társadalomnak is, a melyben élünk, melyben a közjólétet előmozditani mindnyájunknak szent kötelessége; mert minél kevesebb az elégedetlen ember, annál boldogabb az ország s annál biztosabb alapokon nyugszik abban a társadalmi élet. Szólanom kell még rövidesen arról, hogy kik pártolják, kik nem pártolják, és miért nem a hazai ipart. — A hazai ipart pártolja a hazának mindenkű fia és leánya, mihelyt fel tud arra gondolatra emelkedni, hogy azzal nemcsak a nemzeti vagyonosodásnak, de hasznára van a társadalomnak is. Azok, akik idáig eljutottak, hirdessék ez eszmét fent és alant, adjanak példát másoknak és igyekezzenek az eszmének minél több apostolt, minél több követőt szerezni; egyesületek, hatóságok, lelkészek, tanítók, községi jegyzők írják be azon esm ík közzé, melyeket hirdetni, terjeszteni életüknek hivatása. — Pártolja a hazai ipart az olyan kereskedő, ki a hazai ipartermékekből raktárt tart, s azokat a vevő közönség figyelmébe minden alkalommal ajánlja. A közönséget általában véve a férfiak többet használnak a hazai iparnak, mint a nők, mert a férfiak ruházatában inkább megakad egy egy hazai készítmény, ellenben a nők ruházata majdnem egészen idegen kelmékből áll, s még inkább áll ez az előkelő körökre, a vagyonos osztályra nézve, mint a köznépre, mert itt legalább a férfiak nagy részben hazait viselnek. Hogy pedig miért kell a hazai ipar pártolása mellett beszélni, miért nem lett az már a nemzet köreiben általánossá eddig is, annak egyik oka iparosuk elmaradottsága volt, mert be kell vallanunk, hogy ha akartunk volna is hazait vásárolni, nem lehetett, mert nem volt hol, de bíznunk kell is oda törekedni, hogy legyen hol. Ehez bizonyára idő kell, mert egy ország elmaradt ipara pár év alatt naggyá nem lehet; addig is elégedjünk meg a talán kevésbé finom hazaival, mintsem idegen dolgokért adjuk ki pénzünket. Másik oka az, hogy talán kereskedőink kevesebb figyelemre méltatták a hazai ipar termékeit és vásároltak onnan, ahol olcsóbb árakon jutthattak hozzá, hogy aztán ők is kedvezőbb árakon adhassák el. De ha a közönség hazait keres, és inkább azon kereskedőkhöz fordul, akiknél hazai készítmények kaphatók, a kereskedők bizonyára igyekezni fognak a közönség igényeit hazai czikkekkel elégíteni ki. Ma még nagyjában a kereskedők raktára határoz a felett, hogy idegent vagy hazait vegyen-e a közönség, de a társadalom, ha akarja, elég erővel rendelkezik arra nézve, hogy a leggarasosabb szellemű kereskedőből is a hazai ipar érdekében jó közvetítőt formáljon. — Végre a közösség nagy részénél nem is szándékos a hazai ipar mellőzése. A legtöbb ember részén azt, amire szüksége van, és részén olyat,, amilyet épen ebibe tesznek, anélkül, hogy annak eredete iránt érdeklődnék Vagy gondolna is arra, hogy mégis van valami különbség a közt, ha pénzét hazai vagy idegenből hozott készítményekért adja ki; nem gondolt pedig arra azért, mert nem volt aki e tekintetben figyelmeztesse, tanítsa. Ha tehát nemzeti vagyonosodást akarunk; ha akarjuk, hogy a külföldi iparczikkekért kifizetett százmilliók a zsebünkben maradjanak; ha akarjuk, hogy a magyar ipar fellendüljön s annak munkásai élni, boldogulni tudjanak, akkor pártoljuk a hazai ipar termékeit; legyen felfogásunk messzetekintő és hazafias, külső megjelenésünk, háztartásunk és öltözetünk bár ha egyszerű is, magyar és magyaros: bármi szükségünk van akár külső akár belső berendezkedésünkhöz, soha se kapkodjunk idegen gyártmányok után, hanem ahol és amiben lehetséges, keressünk és kérjünk hazait, nem felejtve el, hogy sokan vannak a haza földén, akik midőn magukért dolgoznak, részben mi értünk is fáradoznak, ugyanazért erkölcsi és hazafias kötelességünk azokat támogatni. Összegezve a közelebbieket, a honiipar pártolása mint nemzeti közös czél elérése érdekében kívánatos : 1., hogy a nemzet minden rétegét bent és alant hassa át az a hazafias kötelességérzet, mely a honi párt védelmébe, pártfogása alá veszi; nincs a társadalomnak olyan köre, nincs olyan rétege, melynek soraiban lelkes hívei ne akadnának az ügynek, kik hatni, lelkesedni tudnak; de főként az egyesületek, társulatok...A hatóságok, hírlapok, meg azok, kik a néppel gyakrabban érintkeznek, tegyék magukévá az ügyet s vigyék a nagyközönség közérzületébe az eszmét s a kitartó munkának bizonyára megjön a kívánatos eredménye. 2. Minthogy az ügynek legközvetlenebb szószólói maguk a kereskedők lehetnének, felette kívánatos, hogy ide vonatkozólag azokat hassa át a hazafias szellem, mert csak ők képesek őszintén kitárni a közönség előtt, hogy mi az, amit hazait vehetünk, és mi az, amiért akarva nem akarva, idegenbe kell szorulnunk. Alig hiszem, hogy széles e hazában legyen egy kereskedő, ki a honi ipartól támogatását megtagadná, hiszen az ilyennel a nagy közönség mindenkor érdeme szerint bánhatik el. Különben, ha egy kereskedő a hazai iparczikek számára külön helyet ad üzletében, vagy azokat „hazai“ felírással látja el, csak bizalmat keltő ajánló levelet állít ki magának. Természetes, hogy az idegen termékek előtt egészen el nem zárkózhatunk, mert a milyen oktalanság azért, ami itthon is van, a külföldnek adózni. ..éppen olyan képtelenség azt gondolni, hogy egy országnak mindene van. Az azonban czélunk és kötelességünk, hogy lehetőleg mindenünk legyen, és hogy minden jóravaló hazafi hazait vegyen. Sokan vannak, kik a hazai ipar fellendülését az önálló vámterület megalkotásától várják, de akár lesz, akár nem lesz önálló vámterületünk, az kétségtelen, hogy Magyarország az iparos államok előtt magas vámtételek alkalmazásával el nem zárkózhatik, mert hazánk mezőgazdasági állam s annak az 1327 millió koronának, mit 1900-ban kivitele utján más országoktól kapott, tekintélyes részét mezőgazdasági termékekért kapta, és ha boldogulni akar, ezeket a termékeket önálló vámterület mellett is értékesíteni kell, mert különben saját zsírunkban fulladunk meg. Épen azért iparunk fellendítése érdekében csekély belátásom szerint az önálló vámterület megalkotásával majdnem egy sorba helyezném azt, ha a nemzet egész zöme öntudatra ébredve a hazai ipart, mint egy beteges álomból felébredt édes anya zokogó gyermekét, — keblére öleli, lemond a külföldikben való fényelgésről s a honi ipar hathatós gyámolitását egyik elsőrangú hazafias kötelességének ismeri. Az a rengeteg összeg, melylyel hazánk a külföldnek finom és nem finom szövetekért folytonosan adózik, a közelmúltban minden évben milliókkal fokozódott s nem oly rég ideje, hogy társadalmunk jobbjai ezen a téren a külföldi ipar termékeinek hadat üzentek, s ennek a még általánossá nem válhatott mozgalomnak az a meglepő eredménye lett, hogy a külföldről hazánkba hozott szövött anyagok értéke az 1900. évben már 53 millió koronával csökkent, vagyis annyival kevesebbet adtunk idegen kelmékért, mint adtunk az előző 1899. évben. Ez a hazánkban maradt 53 millió korona legfényesebb bizonyíték arra nézve, hogy 5—6 év múltán is hova jutnánk, ha a nemzetnek minden rétege mint egy fő, mint egy szív egyszerre határozná el, hogy a honi ipar érdekében megteszi a maga kötelességét. Pedig tenni való volna elég, mert 1900-ban, mikor a külföldi behozatal 53 m. koronával csökkent, Magyarország még nem kevesebbet, mint 304 millió koronát adott ki idegen kelmékért. Igen tisztelt közönség! Én ez alkalommal olyan dologról beszéltem, amiben nem vagyok mester, de megvolt bennem a jó szándék két irányban, nevezetesen először, hogy használjak annak az ügynek, melynek érdekében ez alkalommal itt bátorkodtam megjelenni és amely ügy szeretett hazánkban a közvagyonosodást s a nemzeti közjólétet olyan közelről érinti , és megvolt bennem a jó szándék az iránt, hogy magamat kellően megértessem mindenkivel. Ha szándékom nem sikerült, vagy csakugyan unalmasabb is voltam, mint lenni akartam, ezeket neírják e kiváló nemzeti közügynek a számlájára, hanem legyenek szívesek beszámítani az én kicsinységemnek. Bevégzem mondókámat azzal a szíves kívánsággal, hogy éljen és boldoguljon a hazában minden jó hazafi és minden jó hazafi pártolja a honi ipart! magát szivünkbe az a szöszke, bájos baba arcz úgy, hogy soha el nem fogjuk, felejteni zseniális művészi egyéniségét. Ünnepi karaktere volt a háznak mind három estén, midőn a zsibongó nézőtér a függönyöket emelkedni látta s megpillantotta a színpadra röppent bájos csalogányt, kitört a lelkesedés mámoritó zaja s perczekig tartott a lázas taps, a lelkesedés hatalmas moraja s midőn fölzendült ajkán az első dal, melyet csodás művészettel adott elő, nem volt se vége, se hossza a tapsnak, s számtalan kihívásnak. Majd hallottuk Mulder világhírű szakkató polkáját, melynél szebben dalt még elő nem adtak. Egyesítve volt ebben csodás hangjának összes kiváló tulajdonsága, tüneményes tehetsége, az a fuvolaszerű hang, mellyel ezt bemutatta, fölülmúlta minden várakozásunkat, s csak érthető volt azután a bájos művésznő iránt érzett rajongó lelkesedés. Második estén már mint kedves ismerősünk lépett színpadra. Ha előbbi estén felgyújtotta bennünk a lelkesedés lángját, e szerepében csak fokozta azt a meleg érzelmet, melyet előzőleg bennünk fölkeltett ragyogó művészete. A második felvonásban énekelte Strausz Ede magyar hangverseny ábrándját, azzal a énektudással, mely a lelkesedés mámorába ringatta szívünket, lelkünket. A rendkívül nehéz, de remekül előadott énekszám után méltán zúgott föl újra a tapsvihar s megismételte háromszor egymásután, édes gyönyörűséget szerezve hallgatóinak s rendkívül jól esett nekünk, hogy az újra és újra megnyilvánuló kérésnek engedett s valamennyi énekszámát örömmel és szívesen ismételte meg, mely előzékenységéért lelkének finomságáról tanúságot tevő szívességéért nem is késett a közönség tomboló lelkesedése, tetszés nyilvánítása. Káprázatos, szép toalettje pedig nem csak közöttünk, de a nők körében is méltó csodálatot keltett. — Vendégszereplése két estére volt tervezve, a közönség óhajának engedve, azonban szereplését még egy estével megtoldotta s búcsú fellépteül a „Vestaszüzek“-et választotta. A tüntető tapsvihar épp úgy megismétlődött, mint előző estéken s valóságos Szoyer-láz uralta a nézőteret. A közönség lelkesedése egyre fokozódott s a bájos művésznőt számtalanszor hívták a lámpák elé. Az est folyamán gyönyörű virágcsokrokkal tüntették ki, ezek között volt a kath. kaszinóé is, a szatmári ifjúság pedig babérkoszorúval lepte meg. Midőn e sorokat írjuk a művésznő már eltávozott körünkből. Felejhetetlen kedves estét szerzett közönségünknek, de alig is hisszük, hogy művésznőnek lett volna még része ily lelkes fogadtatásban. Bírjuk ígéretét, hogy ezután is meglátogat bennünket s gyönyörködhetünk majd újra ragyogó művészetében. A viszontlátás reményében mondunk „Isten hozzád“-ot Szoyer Ilonkának, kinek szereplésére mindig a legkellemesebben fogunk visszaemlékezni. it. Szoyer Ilonka. (Színház.) Nagy ünnepe volt a héten a szatmári múzsacsarnoknak. Vidéki körútjából hozzánk érkezett az a babaarczu, bájos nő, ki ragyogó, hóditó művészetével egy csapásra a mi szivünket is meghódította. Az elragadtatás legmelegebb hangján írhatunk Szoyer Ilonka vendégjátékairól s arról a meleg rokonszenves fogadtatásról, melyben a bájos művésznő a szatmári lelkes és hálás közönség részéről részesült. Nem voltak túlzottak azok a sorok, amelyek a művésznő egyéniségéről, diadaláról, művészi játékáról, csodás csengésű hangjáról megjelentek, beállunk mi is örömmel a hódolók serege közé, s örvendünk, hogy az az óriási diadal, mely művészete körútjában kiséri, a miénk, mert szivünk vére, magyar testestől, lelkestől, az ő diadala miénk is, mert a magyar névnek távol idegenben is elismerést, csodálatot szerzett. Az a három est, melyet nekünk szentelt, örökké emlékezetes marad színházunk történetében. A közönség csodálatos lelkesedéssel vette körül, a zsuffolt ház, szüntelenül fölhangzó óriási tapsvihar mind-mind kifejezései voltak annak a hálának, szeretetnek, lelkesedésnek, melyet közönségünk iránta érzett. Mindhárom estén zsuffolásig telve volt a színház. Szombaton a „New York szépe“ czímszerepében, vasárnap a „Bőregér“-ben mint Rosalinda s hétfőn a „Vestaszüzek“ Cypris szerepében lépett föl, kicsillant valamennyiből énekművészetének kápráztató tökéletessége, melylyel oly lázba s csodálatba ejtette a szemlélőket. Hozzájárult ehez bájos, szeretetre méltó egyénisége, belopta Apróságok. Bögre úr olvasgatja a postán érkezett újévi gratulácziókat. Egyszer csak kezébe akadt egy temetkezési vállalat tulajdonosának is a kártyája. — No hát ez mitől jó — mondja magában — ennek már csakugyan nem hiszem, hogy a kívánsága őszinte. * A lapokban ez állott, hogy egy amerikai tudós szerint a déli sarkról óriási jégtömegek fognak elindulni, amelyek elborítják egész Európát. — Bárcsak úgy volna — mondják a vendéglősök legalább volna mivel megtölteni a jégvermet. * Szoyer Ilonka egészen lázba hozta a fiatalságot. Ami még nem történt meg Szatmáron, kifogták a művésznő kocsijából a lovakat s úgy húzták a szállásáig. A második este már ilyet is lehetett hallani: — Eredj innen, tegnap is én voltam a rudas, ezt a helyet nem engedem. « Mint tudva van, vízkereszt éjszakáján éjfélkor az állatok megszólalnak és emberi nyelven beszélnek. Riporterünk meghallgatta a kocsiból kifogott két ló beszédét, amely is hangzott eképpen: — Meg tudod érteni a beszéddel, hogy mi volt az, ami ma még tegnap történt ? — Én nem. Hát te ? — Én sem.* Egy czigánygyerek kisérget a Deáktéren egy úriembert s alkalmatlankodik neki, hogy egy pár krajczárt kaphasson. — Eredj a pokolba, mert felrúglak. — Tán a nagyságos úr is a kocsit húzta, hogy olyan rugós lett. * Két diák megy a színház felé s útközben nagy gyönyörűséggel beszélik egy-