Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-07 / 1. szám

SZATMÁR ÉS VIDÉKR bizon­­­tékai kézműveseink képzettségének s kézműiparunk örvendetes haladásának. De tegyük fel, hogy külső kiállítás tekin­tetében nem állaná ki a versenyt az ide­gen gyártmán­nyal, van egy ajánlólevele, az 1.1 hogy hazai termék , és van egy má­sik, az, hogy jobb és tartósabb. A­kik ko­ruknál fogva képesek visszatekinteni múltba, lehetetlen be nem látniok a hála­a­dást, a fejlődést, mely minden munkakör­ben 30—46 év alatt történt; és nem fonák dolog az, hogy míg iparosaink pusztulnak, vesznek vagy más munkakört keresnek, a segédmunkások pedig ezerenként tengőd­nek napról­ napra munka nélkül, addig a nagy­közönségnek épen az a része, mely kedvezőbb anyagi helyzeténél fogva ké­pesebb volna az ipari munkabér kiegyen­lítésére, idegen kelmékbe öltözködik és viseli az idegen munkások kitartását ? Ne legyünk tehát rövidlátók, ne le­gyünk közömbösek, ne legyünk csökönyö­sek , pártoljuk a hazai ipart és forduljunk el azoktól, kik akár az adásnál, akár a vevésnél idegen isteneket imádnak és első­sorban nem a hazai ipar érdekeit szolgál­ják. Emlékszem, hogy Csehországnak egy időben 12 fekete lóra volt szüksége, és mivel azt kellő minőségben csak Magyar­­országon lehetett volna megszerezni, a be­csületes csehek inkább lemondtak a lóvá­sárlásról, mint­sem Magyarországon vá­sároljanak ; és emlékezhetnek még mások is arra a hajszára, amit a prágai kereske­dők nem oly régen a magyarországi liszt ellen elkövettek. Elismerem, hogy joguk volt hozzá , de azon csudálkozom, hogy egyúttal le nem mondtak a kenyérevés­­ről is. Ha már a becsületes csehek igy gon­dolkoznak és igy viselkednek, pedig Ma­gyarországon nem ismeretlen dolog a cseh üveg,­a cseh porczellán, a cseh gyapjús szövet és a cseh vászon : miért ne lennénk mi hazai iparunkért éppen olyan gondo­­sak és előrelátók ? — Arra int, arra kö­telez, arra sarkal nem csak az a néhány száz millió korona, mit külföldi iparczik­­kekért fizetünk ki, de azon kívül vannak más tekintetek is, miket a számító haza­fias érzület szintén nem hagyhat figyel­men kivül. Nekünk oda kell törekednünk, hogy Magyarországon az iparos pálya keresett pálya legyen, — mely kellő megélhetést és a társadalomban tisztességet ad. — No hát ha a hazai ipart nem pártoljuk, hanem idegenek után kapkodunk, azokkal és azokban fényelgünk : lehet-e várni, hogy az fejlődjék, hogy a magyar iparos bol­doguljon s hogy Magyarországon az ipa­ros pálya keresett legyen ? Hiszen, ha azt látja a társadalom, hogy azon a pályán a tehetség, a szorgalom, a szakképzettség nem érvényesülhet, a pályaválasztásnál igyekszik azt mellőzni és fiait csak a végső szükség esetén, csak akkor adja oda ipa­ros pályára, ha már egyebet nem tud tenni. Eddig is az volt szerencsétlenségünk, hogy a társadalom nagy része korlátolt felfogással az iparost lenézte, az iparos pályát kicsinyelte s a műveltebb vagy kedvezőbb anyagi helyzetben levő része a társadalomnak csak akkor adja fiait ipa­ros pályára, ha azok egyáltalában nem akarnak vagy nem tudnak tanulni s egé­szen alkalmatlanok arra, hogy legalább egy írnokot az iskola falai közt aránylag túlságos költekezések utján ki­vasaljanak belőle. Aztán tudnunk kell, hogy hazánkban az 1900-ik évben az ipart tanuló inasok száma maghaladta a 78,000-et s ehez ará­nyúvá elgondolhatjuk az iparos segédek számát is. Ez a nagy szám többnyire a vagyontalan köznép köréből kerül ki, ami azonban épen nem baj, mert hiszen hova kellene lenni a magyar iparnak, ha ezt a nagy sereget csak fele részben is a mű­veltebb és vagyonosabb osztály azon fiai alkotnák, kiket a végső kényszerűség te­relt e pályára; de bajjá és pedig vesze­delmes társadalmi bajjá válik, ha ez a tö­meg munkát nem talál, idejét, erejét és tudását értékesíteni nem tudja, s emiatt kénytelen nyomorogni. Akkor ez az elé­gedetlen tömeg egy nagy táborrá verődik össze s mint a fennálló társadalmi rend­szer ellensége égő sebet képez a haza tes­tén. — Midőn tehát a hazai ipart pártol­juk, nem csak hazafias dolgot művelünk, de hasznos szolgálatot teszünk a társada­lomnak is, a melyben élünk, melyben a közjólétet előmozditani mindnyájunknak szent kötelessége; mert minél kevesebb az elégedetlen ember, annál boldogabb az ország s annál biztosabb alapokon nyug­szik abban a társadalmi élet. Szólanom kell még rövidesen arról, hogy kik pártolják, kik nem pártolják, és miért nem a hazai ipart. — A hazai ipart pártolja a hazának minden­kű fia és leá­nya, mihelyt fel tud arra gondolatra emel­kedni, hogy azzal nemcsak a nemzeti va­­gyonosodásnak, de hasznára van a társa­dalomnak is. Azok, akik idáig eljutottak, hirdessék ez eszmét fent és alant, adjanak példát másoknak és igyekezzenek az esz­mének minél több apostolt, minél több követőt szerezni; egyesületek, hatóságok, lelké­szek, tanítók, községi jegyzők írják be azon es­m­ ík közzé, melyeket hirdetni, terjeszteni életüknek hivatása. — Pártolja a hazai ipart az olyan kereskedő, ki a ha­zai ipartermékekből raktárt tart, s azokat a vevő közönség figyelmébe minden alka­lommal ajánlj­a. A közönséget általában véve­ a férfiak többet használnak a hazai iparnak, mint a nők, mert a férfiak ruhá­zatában inkább meg­akad egy egy hazai készítmény, ellenben a nők ruházata majd­nem egészen idegen kelmékből áll, s még inkább áll ez az előkelő körökre, a va­gyonos osztályra nézve, mint a köznépre, mert itt legalább a férfiak nagy részben hazait viselnek. Hogy pedig miért kell a hazai ipar pártolása mellett beszélni, miért nem lett az már a nemzet köreiben általánossá ed­dig is, annak egyik oka iparosuk elma­radottsága volt, mert be kell vallanunk, hogy ha akartunk volna is hazait v­ásá­­rolni, nem lehetett, mert nem volt hol, de bíznunk kell is oda törekedni, hogy le­gyen hol. Ehez bizonyára idő kell, mert egy ország elmaradt ipara pár év alatt nag­gyá nem lehet; addig is elégedjünk meg a talán kevésbé finom hazaival, mint­sem idegen dolgokért adjuk ki pénzünket. Másik oka az, hogy talán kereskedőink kevesebb figyelemre méltatták a hazai ipar termékeit és vásároltak onnan, ahol ol­csóbb árakon jutthattak hozzá, hogy aztán ők is kedvezőbb árakon adhassák el. De ha a közönség hazait keres, és inkább azon kereskedőkhöz fordul, akiknél hazai készítmények kaphatók, a kereskedők bi­zonyára igyekezni fognak a közönség igé­nyeit hazai czikkekkel elégíteni ki. Ma még nagyjában a kereskedők raktára ha­tároz a felett, hogy idegent vagy hazait vegyen-e a közönség, de a társadalom, ha akarja, elég erővel rendelkezik arra nézve, hogy a leggarasosabb szellemű kereske­dőből is a hazai ipar érdekében jó közvetí­tőt formáljon. — Végre a közösség nagy részénél nem is szándékos a hazai ipar mellőzése. A legtöbb ember részén azt, amire szüksége van, és részén olyat,, a­milyet épen ebibe tesznek, a­nélkül, hogy annak eredete iránt érdeklődnék Vagy gondolna is arra, hogy mégis van valami különbség a közt, ha pénzét hazai vagy idegenből hozott készítményekért adja ki; nem gondolt pedig arra azért, mert nem volt aki e tekintetben figyelmeztesse, ta­nítsa. Ha tehát nemzeti vagyonosodást akarunk; ha akarjuk, hogy a külföldi ipar­czikkekért kifizetett száz­milliók a zse­bünkben maradjanak; ha akarjuk, hogy a magyar ipar fellendüljön s annak mun­­kásai élni, boldogulni tudjanak, akkor pártoljuk a hazai ipar termékeit; legyen felfogásunk messzetekintő és hazafias, külső megjelenésünk, háztartásunk és öl­tözetünk bár ha egyszerű is, magyar és magyaros: bármi szükségünk van akár külső akár belső berendezkedésünkhöz, soha se kapkodjunk idegen gyártmányok után, hanem ahol és amiben lehetséges, keressünk és kérjünk hazait, nem felejtve el, hogy sokan vannak a haza földén, akik midőn magukért dolgoznak, részben m­i értünk is fáradoznak, ugyanazért er­kölcsi és hazafias kötelességünk azokat támogatni. Összegezve a közelebbieket, a honi­­ipar pártolása mint nemzeti közös czél elérése érdekében kívánatos : 1., hogy a nemzet minden rétegét b­ent és alant hassa át az a hazafias köte­lességérzet, mely a honi párt védelmébe, pártfogása alá veszi; nincs a társadalom­nak olyan köre, nincs olyan rétege, mely­nek soraiban lelkes hívei ne akadnának az ügynek, kik hatni, lelkesedni tudnak; de főként az egyesületek, társul­atok...A ha­tóságok, hírlapok, meg azok, kik a nép­pel gyakrabban érintkeznek, tegyék ma­gukévá az ügyet s vigyék a nagy­közön­ség közérzületébe az eszmét s a kitartó munkának bizonyára megjön a kívánatos eredménye. 2. Minthogy az ügynek legközvet­lenebb szószólói maguk a kereskedők lehet­nének, felette kívánatos, hogy ide vonat­kozólag azokat hassa át a hazafias szel­lem, mert csak ők képesek őszintén ki­tárni a közönség előtt, hogy mi az, amit hazait vehetünk, és mi az, amiért akarva nem akarva, idegenbe kell szorulnunk. Alig hiszem, hogy széles e hazában legyen egy kereskedő, ki a honi ipartól támogatását megtagadná, hiszen az ilyennel a nagy közönség mindenkor érdeme szerint bán­­hatik el. Különben, ha egy kereskedő a hazai iparczikek számára külön helyet ad üzletében, vagy azokat „hazai“ felírás­sal látja el, csak bizalmat keltő ajánló levelet állít ki magának. Természetes, hogy az idegen termé­kek előtt egészen el nem zárkózhatunk,­­ mert a milyen oktalanság azért, a­mi itt­­­­hon is van, a külföldnek adózni. ..éppen olyan képtelenség azt gondolni, hogy egy országnak mindene van. Az azonban czé­­lunk és kötelességünk, hogy lehetőleg mindenünk legyen, és hogy minden jóra­­való hazafi hazait vegyen. Sokan vannak, kik a hazai ipar fel­lendülését az önálló vámterület megalko­tásától várják, de akár lesz, akár nem lesz önálló vámterületünk, az kétségtelen, hogy Magyarország az iparos államok előtt magas vámtételek alkalmazásával el nem zárkózhatik, mert hazánk mező­­gazdasági állam s annak az 1327 millió koronának, mit 1900-ban kivitele utján más országoktól kapott, tekintélyes ré­szét mezőgazdasági termékekért kapta, és ha boldogulni akar, ezeket a terméke­ket önálló vámterület mellett is értékesí­teni kell, mert különben saját zsírunk­ban fulladunk meg. Épen azért iparunk fellendítése érdekében csekély belátásom szerint az önálló vámterület megalko­tásával majdnem egy sorba helyezném azt, ha a nemzet egész zöme öntudatra ébredve a hazai ipart, mint egy beteges álomból felébredt édes anya zokogó gyer­mekét, — keblére öleli, lemond a kül­­földikben való fényelgésről s a honi ipar hathatós gyámolitását egyik elsőrangú hazafias kötelességének ismeri. Az a ren­geteg összeg, melylyel hazánk a külföld­nek finom és nem finom szövetekért foly­tonosan adózik, a közel­múltban minden évben milliókkal fokozódott s nem oly rég ideje, hogy társadalmunk jobbjai ezen a téren a külföldi ipar termékeinek hadat üzentek, s ennek a még általánossá nem válhatott mozgalomnak az a meglepő eredménye lett, hogy a külföldről hazánkba hozott szövött anyagok értéke az 1900. évben már 53 millió koronával csökkent, vagyis annyival kevesebbet adtunk idegen kelmékért, mint adtunk az előző 1899. évben. Ez a hazánkban maradt 53 millió korona legfényesebb bizonyíték arra nézve, hogy 5—6 év múltán is hova jutnánk, ha a nemzetnek minden rétege mint egy fő, mint egy szív egyszerre határozná el, hogy a honi ipar érdekében megteszi a maga kötelességét. Pedig tenni való volna elég, mert 1900-ban, mikor a külföldi be­hozatal 53 m. koronával csökkent, Ma­gyarország még nem kevesebbet, mint 304 millió koronát adott ki idegen kel­mékért. Igen tisztelt közönség! Én ez alka­lommal olyan dologról beszéltem, a­mi­ben nem vagyok mester, de meg­volt bennem a jó szándék két irányban, neveze­tesen­­ először, hogy használjak annak az ügynek, melynek érdekében ez alkalom­mal itt bátorkodtam megjelenni és a­mely ügy szeretett hazánkban a közvagyonoso­­dást s a nemzeti közjólétet olyan közelről érinti , és megvolt bennem a jó szándék az iránt, hogy magamat kellően meg­értessem mindenkivel. Ha szándékom nem sikerült, vagy csakugyan unalmasabb is voltam, mint lenni akartam, ezeket ne­­írják e kiváló nemzeti közügynek a szám­lájára, hanem legyenek szívesek beszámí­tani az én kicsinységemnek. Bevégzem mondókámat azzal a szíves kívánsággal, hogy éljen és boldoguljon a hazában minden jó hazafi és minden jó hazafi pártolja a honi ipart! magát szivünkbe az a szöszke, bájos baba arcz úgy, hogy soha el nem fogjuk, felej­teni zseniális művészi egyéniségét. Ünnepi karaktere volt a háznak mind három es­tén, midőn a zsibongó nézőtér a függö­nyöket emelkedni látta s megpillantotta a színpadra röppent bájos csalogányt, kitört a lelkesedés mámoritó zaja s perczekig tartott a lázas taps, a lelkesedés hatalmas moraja s midőn fölzendült ajkán az első dal, melyet csodás művészettel adott elő, nem volt se vége, se hossza a tapsnak, s számtalan kihívásnak. Majd hallottuk Mul­der világhírű szakkató polkáját, melynél szebben dalt még elő nem adtak. Egye­sítve volt ebben csodás hangjának összes kiváló tulajdonsága, tüneményes tehetsége, az a fuvolaszerű hang, mel­lyel ezt bemu­tatta, fölülmúlta minden várakozásun­kat, s csak érthető volt azután a bájos művésznő iránt érzett rajongó lelkesedés. Második estén már mint kedves ismerő­­sünk­ lépett színpadra. Ha előbbi estén fel­gyújtotta bennünk a lelkesedés lángját, e szerepében csak fokozta azt a meleg érzel­met, melyet előzőleg bennünk fölkeltett ra­gyogó művészete. A más­odik felvonásban énekelte Strausz Ede magyar hangverseny ábrándját, azzal a énektudással, mely a lelkesedés mámorába ringatta szívünket, lelkünket. A rendkívül nehéz, de remekül előadott énekszám után méltán zúgott föl újra a tapsvihar s megismételte háromszor egymásután, édes gyönyörűséget szerezve hallgatóinak s rendkívül jól esett nekünk, hogy az újra és újra megnyilvánuló kérés­nek engedett s valamennyi énekszámát örömmel és szívesen ismételte meg, mely előzékenységéért lelkének finomságáról ta­núságot tevő szívességéért nem is késett a közönség tomboló lelkesedése, tetszés nyilvánítása. Káprázatos, szép toalettje pe­dig nem csak közöttünk, de a nők köré­ben is méltó csodálatot keltett. — Vendég­­szereplése két estére volt tervezve, a kö­zönség óhajának engedve, azonban szerep­lését még egy estével megtoldotta s bú­csú fellépteül a „Vestaszüzek“-et választotta. A tüntető tapsvihar épp úgy megismétlő­dött, mint előző estéken s valóságos Szoyer-láz uralta a nézőteret. A közönség lelkesedése egyre fokozódott s a bájos mű­vésznőt számtalanszor hívták a lámpák elé. Az est folyamán gyönyörű virágcsok­rokkal tüntették ki, ezek között volt a kath. kaszinóé is, a szatmári ifjúság pedig babérkoszorúval lepte meg. Midőn e so­rokat írjuk a művésznő már eltávozott körünkből. Felejhetetlen kedves estét szer­zett közönségünknek, de alig is hisszük, hogy művésznőnek lett volna még része ily lelkes fogadtatásban. Bírjuk ígéretét, hogy ezután is meglátogat bennünket s gyönyörködhetünk majd újra ragyogó mű­vészetében. A viszontlátás reményében mondunk „Isten hozzád“-ot Szoyer Ilon­kának, kinek szereplésére mindig a leg­kellemesebben fogunk visszaemlékezni. it. Szoyer Ilonka. (Színház.) Nagy ünnepe volt a hé­ten a szatmári múzsacsarnoknak. Vidéki körútjából hozzánk érkezett az a baba­­arczu, bájos nő, ki ragyogó, hóditó művé­szetével egy csapásra a mi szivünket is meghódította. Az elragadtatás legmelegebb hangján írhatunk­­ Szoyer Ilonka vendég­játékairól s arról a meleg rokonszenves fogadtatásról, melyben a bájos művésznő a szatmári lelkes és hálás közönség részéről részesült. Nem voltak túlzottak azok a so­rok, a­melyek a művésznő egyéniségéről, diadaláról, művészi játékáról, csodás csen­gésű hangjáról megjelentek, be­állunk mi is örömmel a hódolók serege közé, s ör­vendünk, hogy az az óriási diadal, mely művészete körútjában kiséri, a miénk, mert szivünk vére, magyar testestől, lelkestől, az ő diadala miénk is, mert a magyar névnek távol idegenben is elismerést, cso­dálatot szerzett. Az a három est,­ melyet nekünk szentelt, örökké emlékezetes marad színházunk történetében. A közönség cso­dálatos lelkesedéssel vette körül, a zsuffolt ház, szüntelenül fölhangzó óriási tapsvihar mind-mind kifejezései voltak annak a há­lának, szeretetnek, lelkesedésnek, melyet közönségünk iránta érzett. Mindhárom es­tén zsuffolásig telve volt a színház. Szom­baton a „New­ York szépe“ czímszerepé­­ben, vasárnap a „Bőregér“-ben mint Rosa­linda s hétfőn a „Vestaszüzek“ Cypris szerepében lépett föl, kicsillant valamennyi­ből énekművészetének kápráztató tökéle­tessége, melylyel oly lázba s csodálatba ejtette a szemlélőket. Hozzájárult ehez bá­jos, szeretetre méltó egyénisége, belopta Apróságok. Bögre úr olvasgatja a postán érke­zett újévi gratulácziókat. Egyszer csak ke­zébe akadt egy temetkezési vállalat tulaj­donosának is a kártyája. — No hát ez mitől jó — mondja magában — ennek már csakugyan nem hiszem, hogy a kívánsága őszinte. * A lapokban ez állott, hogy egy ame­rikai tudós szerint a déli sarkról óriási jégtömegek fognak elindulni, a­melyek elborítják egész Európát. — Bárcsak úgy volna — mondják a vendéglősök legalább volna mivel megtölteni a jégvermet. * Szoyer Ilonka egészen lázba hozta a fiatalságot. A­mi még nem történt meg Szatmáron, kifogták a művésznő kocsijából a lovakat s úgy húzták a szállásáig. A második este már ilyet is lehetett hallani: — Eredj innen, tegnap is én voltam a rudas, ezt a helyet nem engedem. « Mint tudva van, vízkereszt éjszaká­ján éjfélkor az állatok megszólalnak és emberi nyelven beszélnek. Riporterünk meghallgatta a kocsiból kifogott két ló beszédét, a­mely is hangzott eképpen: — Meg tudod érteni a b­eszéddel, hogy mi volt az, a­mi ma még tegnap történt ? — Én nem. Hát te ? — Én sem.* Egy czigánygyerek kisérget a Deák­téren egy úri­embert s alkalmatlankodik neki, hogy egy pár krajczárt kaphasson. — Eredj a pokolba, mert felrúglak. — Tán a nagyságos úr is a kocsit húzta, hogy olyan rugós lett. * Két diák megy a színház felé s út­közben nagy gyönyörűséggel beszélik egy-

Next