Szatmár és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-05 / 1. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Ki legyen a főispán? Megüresedvén a főispáni állás, az utód személyére nézve megindultak a kombinácziók. S ezek a kombinácziók újból felvetették az eszmét, hogy nem volna-e helyes, ha a két törvényható­ság — Szatmár-Németi sz. kir. város és Szatmár vármegye — részére az eddigi gyakorlattól eltérőleg külön­­külön főispán neveztetnék ki és ezál­tal végleg megszűnnék az a kapcsolat, mely eddig a közös főispán személye folytán fentállott. Ezzel a kérdéssel mi már akkor foglalkoztunk, a mikor a főispáni állás Simontsits Béla távozásakor megürese­dett. Lapunk 1897. évi első és máso­dik számában czikkeztünk róla, a­mi­kor is nézeteinket részletesen kifejtet­tük. Szó szerint ide iktatjuk mind a két czikket, a­melynek minden szavát ma is változatlanul fentartjuk: 1 A főispánság. Szatmár vármegye és Szatmár-Németi sz.­ kír. város főispáni széke ez idő szerint üresen áll- Hogy kit fog a kormány bele ültetni, még nem tudhatni, s az igazat megvallva, a nagy közönség nem is valami különös érdekklődéssel találgatja. Ma megye és város még mindig a volt főispán hirteleni eltávozásának hatása alatt van. Öröm mámorban úszik az egyik, hogy megszabadult tőle, őszintén sajnálja a másik, hogy el kellett válni egy olyan kiváló embertől, kinek képzettsége díszére szolgált annak az állásnak, s akinek mű­ködésétől megye és város egyformán csak­­ a legjobbat várhatta volna. Kölönös jelenség de tényleg úgy van, hogy a főispánt illetőleg vármegye és város rendszerint ellentétes állást fog­lalnak el, a­mi azt mutatja, hogy vagy az ízlések különbözők, vagy­­ pedig olyan valami oknak kell fent forogni, a­miből­­ a legnagyobb határozottsággal feltétlenül nem származhatik más, mint az állandó ellentéteség. Az ízlésről nem akarunk beszélni, mi csak a tényt konstatáljuk, a tény pedig az, hogy az adott körülmények között bajos dolog, sőt lehetetlen olyan főispánt találni, a­ki egyformán népszerű lehessen úgy a megyében, mint mi nálunk. A székhely kérdés, mely megoldva nem, hanem csak elodázva lett, oka ennek az állapotnak. Az a mozgalom, mely oly nagy hullámokat vert, elpihent, de küzdő felek mindkét részről nagyon jól­­ tudják, hogy a küzdés ismét meg fog újulni a jövőben, s minthogy e küzdelem­ben egyik fontos tényező épen a főispán, nem csoda, ha várakozásteljesen tekinte­nek reá, s igyekeznek egészen a maguk részére hódítani. A­míg a székhely kérdés tehát meg­oldva nem lesz, a főispán mindig e ver­sengés tárgya fog maradni, s ha a von­zalomnak bármi kis jelét adja az egyik részeit, biztosra leh­et ven­­i a v­isionalttat a másik oldalon. Ez a kérdés csinálta, hogy míg né­hai Ujfalussy Sándort annak idején a me­gye székhelyén óriási lelkesedéssel fogad­ták, addig itt Szatmáron oly hidegséggel találkozott, a­melyhez hasonló aligha for­dult elő a főispáni beiktatások történeté­ben. Ez a kérdés csinálta, ha nem is egé­szen,­ hogy míg Simontsits Béla majd­nem bucsuzatlanul hagyta oda Nagy-Károlyt, addig Szatmár város közgyűlése egyhangú lelkesedéssel választotta meg díszpolgá­rává. Határozott érdekellentét állván­ fent tehát a két törvényhatóság között, igazán csodálkozunk rajta, hogy a kormány, melynek erről biztos tudomása van, miért nem csinál valamit, a­mivel ezt a közi­gazgatásra minden­esetre csak ártalmas versengést véglegesen megszüntetné. Vagy a szék­hely kérdést hozza ismét szőnyegre, és döntse el véglegesen, vagy pedig vá­lassza ketté a főispáni állást, s adjon a megyének is, a városnak is külön főispánt. Akármelyiket fogja csinálni, a nyugalom helyre áll, a versengésnek egyszer s min­denkorra vége lesz, a­mi egyformán üd­­jflSp és kívánatos úgy a megye, mint a vá­ros érdekében. Minthogy pedig a székhelykérdés megoldása a közigazgatási rendezés idejére van fentartva, helyesen fog cselekedni városunk törvényhatósága, ha megindítja a mozgalmat­­ külön főispánság elnye­rése végett. Városunk méltósága és ér­deke egyformán megköveteli, hogy a mi ügyeink nem csak úgy mellékesen és a távolból intéztessenek, hanem egyenes összeköttetésünk legyen a kormán­nyal, a­hol nekünk magunknak legyen egy külön szószólónk, a­ki érdekeinket teljes odaadással képviselje. És szükséges külö­nösen, hogy a mikor majd szőnyegre­­ sz­írni tv székíitt 1­y aét-ucs jogo­tthon,­­legyen egy egész emberünk, a ki tekintélyét és befolyását latba vetheti, s ne legyünk kitéve annak az eshetőségnek, hogy a közös főispán velünk szemben épen az ellenérdeket támogassa. Ez annyira tiszta és világos, hogy bizonyítani is felesleges. A kormánynak be kell látnia a helyzet tarthatatlan vol­tát, s mennyiben a főispáni állás külön vállasztásának törvényes akadálya nincsen, bizonyára maga is készséggel ragadja kólóm az üres­ levegőt. Utolsó szavait száz­szor is elismételem magamban,­­az arcké­pét órákig elnézegetem — képtelen va­gyok minden dologra a világon, csak reá tudok gondolni, csak az ő­ emlékével tu­dok foglalkozni s mint , valam­i sülyedő félben levő bárka, egyre jobban megtelik a szívem nagy, nehéz fájdalommal. Kerülöm az embereket, a profán jó­kedvű arcok nem illenek bele ebbe a szomorúan csendes hangulatba, melyet az ő elvesztése felett érezek. Csak magamra akarok maradni, az ő emlékével és a szo­rít­ortságom­mal. És előjönnek sorba mind a szenti­mentális szerelmi hangulatoknak b­ablonos megnyilatkozásai. Az ember szégyenli ön­maga előtt azt, ami vele történik, de nem tud magának parancsolni. Ostoba lesz, gyerek lesz, akár csak valami éretlen zöld fickó . . . Úgy keresek embert, akinek elmond­hatnám, hogy szenvedek megszeretek, — de nem merem elmondani a legjobb bará­tomnak sem. Félek, hogy úgy járok vele, mint Sándor öcsém járt velem. Pedig annak a fickónak több oka volt arra a hangulatra, mint nekem ; — egy kis leányt szeretett, ártatlan pici leánykát, akiről tudta, hogy soha se lehet az övé, talán meg se csókolta, csak mond­­hatlan vág­gyal égett érte. Maga pedig édes aranyos asszonyom, akinek az arcképét itt tartom reszkető kezemben, s kényeimen keresztül látom csak nevető nagy szemét, bájos vágású meg az alkalmat, ha az ügy elébe kerül, hogy az áldatlan állapotnak véget vessen. Felhívjuk tehát a polgármester úr figyelmét e kérdésre. Igyekezzék azt minél hamarább a közgyűlés elé vinni, s megtenni gyorsan mindama lépéseket, hogyha lehet még az uj főispán kineve­zése előtt, melyek szükségesek arra, hogy a főispáni állás ketté választassák, s külön főispánja legyen városunknak. A nemezis. — írta : Vértesy Gyula. — (Folytatás.) Kinevetjük, kigúnyoljuk a szív életét, tagadjuk az igaz szerelmet, mesékbe illő s­ivatag figuráknak nézzük az­ ábrándozó­­kat — és egyszerre csak azon vesszük magunkat észre, hogy kényes szemmel ol­­vasgatjuk azokat a lenézett poétákat, akik­ről azt hirdettük szóval és írásban, hogy az idejük rég lejárt, mert az emberiségnek megjött az esze, gyermekjátékra nem szo­rult, haszontalanságokra nincs ideje . . . Azt mondják, hogy az istentagadók is megtérnek haláluk óráján, azt m­ondom én is a szerelmet tagadókról. Ezek is meg­térnek, nem ugyan haláluk óráján, de mi­helyt először valakibe beleszeretnek azzal az óriási mély szenvedél­lyel, a melynek létezését eddig tagadták, mert nem is­merték. S aki ifjúkorában legyűrte az esze alá a szivét s nemcsak adta, de érezte is, hogy rajta nincs uralma a szerelemnek — óh be keservesen megvezeklik érte akkor, mikor már ősz szálak is vegyülnek a fe­kete haj közé . . . Napokon át ott kóvályog az ember azokon az utakon, a­hol kedvesével utól­­jára járt — bárhol vagyok, bárhol járok, ott láto­k, magam mellett, érzem ruhája illatát, érezem közelségét forró arcának — hallom a hangját, fele hajolok s megcsó­ I­. A külön főispánság. Múlt számunkban felvetettük azt az eszmét, hogy tekintettel a város és a hi­vatalos megye közt fenforgó érdek ellen­tétre, nem volna e helyes dolog aziránt kérelmezni a kormánynál, hogy városunk részére külün főispáni állás szerveztessék. A polgármester e tárgyban f. hó 8-án értekezletet hívott össze, a­hol élénk megbeszélés folytatódott, de a jelen vol­tak többsége úgy gondolkozván, hogyha bár az eszme nagyon érdekes és kívána­tos is lehetne, nem célszerű épen most indítani mozgalmat, mikor a főispáni szék nincs betöltve, és káros is volna a vá­­­rosra, mert ezáltal könnyen elveszítenék megye jóakaratát, már pedig a szék­hely kérdés eldöntésénél csakis ettől vár­hatunk eredményt. ______Egyébb argum­en­tum — legalább számbavehető — nem hangzott, ez a kettő pedig annyira gyenge, hogy igazán kár érte elejteni a felvetett eszmét, a­melyre nézve a mostaninál alkalmasabb időpont aligha fog bekövetkezni. Mert ha külön főispánt akarunk kérni, azt minden feszé­­lyezés nélkül csak akkor tehetjük igazán, a­mikor a főispáni szék üresen áll, a­mi­kor tehát nincs okunk félni attól, hogy bármiféle személyi érzékenységet sért­hetnénk. ajakát s azt a kis gödröcskét arcán, me­lyet annyiszor, de annyiszor csókoltam — maga az enyém volt, s az enyém lesz újra ! S mégis ez a jól traviírozott erős szív a válásnak erre az egy pár napjára is fel­mondta a szolgálatot. Belebetegszem az utána való vágya­kozásba , s a felébredt melankolikus szentimentális fájdalommal szemben tehe­tetlen vagyok, s akárcsak évek előtt az a fiatal kikacagott legényke, úgy ülök itt a szobámban, fájdalmasan, szomorúan és amint olvasom azt a könnyekkel ázta­­tot sárga lapot, a régi könyek felibe le­perdül egy pár uj is............ Kedves Sándor öcsém, de jó, hogy nem látsz most engem, mekkorát kacag­hatnál fölöttem .... A betűk összefolynak a szemem előtt, elolvasni nem is tudnám már, csak ma­gamban mondogatom : Óh jaj! El kellett válnunk Bár tudtam gyászos lesz a vég­re a haldokló erdő Én a búcsúzó nyár valók . . . . T ÁH CZ A. -o-iXfcssOOOwOv--®— A „Tera“ ciklusból. Ne fizessünk rá a vasárnapokra, Használjuk fel a drága szép időt. Egymás keblére tisztultan hajolva Tartsunk kedvesem heti­ pihenőt. Délelőtt oltsd fel ünneplörruhádat Menj el a Dómba ártatlan leány. Gyónd meg szerelmed ott az ég urának — Egyéb bűnöd nincs én édes Terám. Kérjed a jó mindenhatót imádban, Hogy teljesítse szivünk álmait, Hogy legyen munka mindig bent a gyárban S ne kelljen élnünk mától­ holnapig. Délután újból menjük a szabadba S megpihenve fönt a hegyormokon Fejemet dobogó szivedre hajtva Kéz kézben , majd én is imádkozom! Imádkozom ott a hozzánk hasonló igába hajtott elnyomottakért. A munkát most méltatlan elosztó Részvétlen földi nagyhatalomért. Hogy éljenek tovább a kis királyok, A jövendő ne bántsa • trónjukat Hogy legyen kenyerünk — sós könytül ázott, S ne legyenek az élvezők urak! Nikelsaky Gém. Pedig dehogy lesz gyászos a vég. Újra találkozunk majd és nagyon boldo­gok leszünk — olyan boldogok, mintha nem is bűnben fogant volna ez a szerelem, a­melyikre, ha igy távolból gondol az ember — olyan ideálisnak, olyan nemes­nek, olyan megkönyezni valónak látszik. Mert a szentimentális beteg érzések, hiába tagadjuk meg őket, ott ragadnak a Róth Fülöp karlsbádi czipőraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a “•* Közvetlen a Pannónia legolcsóbb bevásárlási forrást.­­ A szálloda melletti Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára. MEGÉRKEZTEK!!! az őszi és téli idényre megrendelt úri-, női- és gyermek-czipók és csizmák a legjobb kivitelben.

Next