Szatmár és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-05 / 1. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Ki legyen a főispán? Megüresedvén a főispáni állás, az utód személyére nézve megindultak a kombinácziók. S ezek a kombinácziók újból felvetették az eszmét, hogy nem volna-e helyes, ha a két törvényhatóság — Szatmár-Németi sz. kir. város és Szatmár vármegye — részére az eddigi gyakorlattól eltérőleg különkülön főispán neveztetnék ki és ezáltal végleg megszűnnék az a kapcsolat, mely eddig a közös főispán személye folytán fentállott. Ezzel a kérdéssel mi már akkor foglalkoztunk, a mikor a főispáni állás Simontsits Béla távozásakor megüresedett. Lapunk 1897. évi első és második számában czikkeztünk róla, amikor is nézeteinket részletesen kifejtettük. Szó szerint ide iktatjuk mind a két czikket, amelynek minden szavát ma is változatlanul fentartjuk: 1 A főispánság. Szatmár vármegye és Szatmár-Németi sz. kír. város főispáni széke ez idő szerint üresen áll- Hogy kit fog a kormány bele ültetni, még nem tudhatni, s az igazat megvallva, a nagy közönség nem is valami különös érdekklődéssel találgatja. Ma megye és város még mindig a volt főispán hirteleni eltávozásának hatása alatt van. Öröm mámorban úszik az egyik, hogy megszabadult tőle, őszintén sajnálja a másik, hogy el kellett válni egy olyan kiváló embertől, kinek képzettsége díszére szolgált annak az állásnak, s akinek működésétől megye és város egyformán csak a legjobbat várhatta volna. Kölönös jelenség de tényleg úgy van, hogy a főispánt illetőleg vármegye és város rendszerint ellentétes állást foglalnak el, ami azt mutatja, hogy vagy az ízlések különbözők, vagy pedig olyan valami oknak kell fent forogni, amiből a legnagyobb határozottsággal feltétlenül nem származhatik más, mint az állandó ellentéteség. Az ízlésről nem akarunk beszélni, mi csak a tényt konstatáljuk, a tény pedig az, hogy az adott körülmények között bajos dolog, sőt lehetetlen olyan főispánt találni, aki egyformán népszerű lehessen úgy a megyében, mint mi nálunk. A székhely kérdés, mely megoldva nem, hanem csak elodázva lett, oka ennek az állapotnak. Az a mozgalom, mely oly nagy hullámokat vert, elpihent, de küzdő felek mindkét részről nagyon jól tudják, hogy a küzdés ismét meg fog újulni a jövőben, s minthogy e küzdelemben egyik fontos tényező épen a főispán, nem csoda, ha várakozásteljesen tekintenek reá, s igyekeznek egészen a maguk részére hódítani. Amíg a székhely kérdés tehát megoldva nem lesz, a főispán mindig e versengés tárgya fog maradni, s ha a vonzalomnak bármi kis jelét adja az egyik részeit, biztosra lehet veni a visionalttat a másik oldalon. Ez a kérdés csinálta, hogy míg néhai Ujfalussy Sándort annak idején a megye székhelyén óriási lelkesedéssel fogadták, addig itt Szatmáron oly hidegséggel találkozott, amelyhez hasonló aligha fordult elő a főispáni beiktatások történetében. Ez a kérdés csinálta, ha nem is egészen, hogy míg Simontsits Béla majdnem bucsuzatlanul hagyta oda Nagy-Károlyt, addig Szatmár város közgyűlése egyhangú lelkesedéssel választotta meg díszpolgárává. Határozott érdekellentét állván fent tehát a két törvényhatóság között, igazán csodálkozunk rajta, hogy a kormány, melynek erről biztos tudomása van, miért nem csinál valamit, amivel ezt a közigazgatásra mindenesetre csak ártalmas versengést véglegesen megszüntetné. Vagy a székhely kérdést hozza ismét szőnyegre, és döntse el véglegesen, vagy pedig válassza ketté a főispáni állást, s adjon a megyének is, a városnak is külön főispánt. Akármelyiket fogja csinálni, a nyugalom helyre áll, a versengésnek egyszer s mindenkorra vége lesz, ami egyformán üdjflSp és kívánatos úgy a megye, mint a város érdekében. Minthogy pedig a székhelykérdés megoldása a közigazgatási rendezés idejére van fentartva, helyesen fog cselekedni városunk törvényhatósága, ha megindítja a mozgalmat külön főispánság elnyerése végett. Városunk méltósága és érdeke egyformán megköveteli, hogy a mi ügyeink nem csak úgy mellékesen és a távolból intéztessenek, hanem egyenes összeköttetésünk legyen a kormánnyal, ahol nekünk magunknak legyen egy külön szószólónk, aki érdekeinket teljes odaadással képviselje. És szükséges különösen, hogy a mikor majd szőnyegre szírni tv székíitt 1y aét-ucs jogotthon,legyen egy egész emberünk, a ki tekintélyét és befolyását latba vetheti, s ne legyünk kitéve annak az eshetőségnek, hogy a közös főispán velünk szemben épen az ellenérdeket támogassa. Ez annyira tiszta és világos, hogy bizonyítani is felesleges. A kormánynak be kell látnia a helyzet tarthatatlan voltát, s mennyiben a főispáni állás külön vállasztásának törvényes akadálya nincsen, bizonyára maga is készséggel ragadja kólóm az üres levegőt. Utolsó szavait százszor is elismételem magamban,az arcképét órákig elnézegetem — képtelen vagyok minden dologra a világon, csak reá tudok gondolni, csak az ő emlékével tudok foglalkozni s mint , valami sülyedő félben levő bárka, egyre jobban megtelik a szívem nagy, nehéz fájdalommal. Kerülöm az embereket, a profán jókedvű arcok nem illenek bele ebbe a szomorúan csendes hangulatba, melyet az ő elvesztése felett érezek. Csak magamra akarok maradni, az ő emlékével és a szorítortságommal. És előjönnek sorba mind a szentimentális szerelmi hangulatoknak bablonos megnyilatkozásai. Az ember szégyenli önmaga előtt azt, ami vele történik, de nem tud magának parancsolni. Ostoba lesz, gyerek lesz, akár csak valami éretlen zöld fickó . . . Úgy keresek embert, akinek elmondhatnám, hogy szenvedek megszeretek, — de nem merem elmondani a legjobb barátomnak sem. Félek, hogy úgy járok vele, mint Sándor öcsém járt velem. Pedig annak a fickónak több oka volt arra a hangulatra, mint nekem ; — egy kis leányt szeretett, ártatlan pici leánykát, akiről tudta, hogy soha se lehet az övé, talán meg se csókolta, csak mondhatlan vággyal égett érte. Maga pedig édes aranyos asszonyom, akinek az arcképét itt tartom reszkető kezemben, s kényeimen keresztül látom csak nevető nagy szemét, bájos vágású meg az alkalmat, ha az ügy elébe kerül, hogy az áldatlan állapotnak véget vessen. Felhívjuk tehát a polgármester úr figyelmét e kérdésre. Igyekezzék azt minél hamarább a közgyűlés elé vinni, s megtenni gyorsan mindama lépéseket, hogyha lehet még az uj főispán kinevezése előtt, melyek szükségesek arra, hogy a főispáni állás ketté választassák, s külön főispánja legyen városunknak. A nemezis. — írta : Vértesy Gyula. — (Folytatás.) Kinevetjük, kigúnyoljuk a szív életét, tagadjuk az igaz szerelmet, mesékbe illő sivatag figuráknak nézzük az ábrándozókat — és egyszerre csak azon vesszük magunkat észre, hogy kényes szemmel olvasgatjuk azokat a lenézett poétákat, akikről azt hirdettük szóval és írásban, hogy az idejük rég lejárt, mert az emberiségnek megjött az esze, gyermekjátékra nem szorult, haszontalanságokra nincs ideje . . . Azt mondják, hogy az istentagadók is megtérnek haláluk óráján, azt mondom én is a szerelmet tagadókról. Ezek is megtérnek, nem ugyan haláluk óráján, de mihelyt először valakibe beleszeretnek azzal az óriási mély szenvedéllyel, a melynek létezését eddig tagadták, mert nem ismerték. S aki ifjúkorában legyűrte az esze alá a szivét s nemcsak adta, de érezte is, hogy rajta nincs uralma a szerelemnek — óh be keservesen megvezeklik érte akkor, mikor már ősz szálak is vegyülnek a fekete haj közé . . . Napokon át ott kóvályog az ember azokon az utakon, ahol kedvesével utóljára járt — bárhol vagyok, bárhol járok, ott látok, magam mellett, érzem ruhája illatát, érezem közelségét forró arcának — hallom a hangját, fele hajolok s megcsó I. A külön főispánság. Múlt számunkban felvetettük azt az eszmét, hogy tekintettel a város és a hivatalos megye közt fenforgó érdek ellentétre, nem volna e helyes dolog aziránt kérelmezni a kormánynál, hogy városunk részére külün főispáni állás szerveztessék. A polgármester e tárgyban f. hó 8-án értekezletet hívott össze, ahol élénk megbeszélés folytatódott, de a jelen voltak többsége úgy gondolkozván, hogyha bár az eszme nagyon érdekes és kívánatos is lehetne, nem célszerű épen most indítani mozgalmat, mikor a főispáni szék nincs betöltve, és káros is volna a városra, mert ezáltal könnyen elveszítenék megye jóakaratát, már pedig a székhely kérdés eldöntésénél csakis ettől várhatunk eredményt. ______Egyébb argumentum — legalább számbavehető — nem hangzott, ez a kettő pedig annyira gyenge, hogy igazán kár érte elejteni a felvetett eszmét, amelyre nézve a mostaninál alkalmasabb időpont aligha fog bekövetkezni. Mert ha külön főispánt akarunk kérni, azt minden feszélyezés nélkül csak akkor tehetjük igazán, amikor a főispáni szék üresen áll, amikor tehát nincs okunk félni attól, hogy bármiféle személyi érzékenységet sérthetnénk. ajakát s azt a kis gödröcskét arcán, melyet annyiszor, de annyiszor csókoltam — maga az enyém volt, s az enyém lesz újra ! S mégis ez a jól traviírozott erős szív a válásnak erre az egy pár napjára is felmondta a szolgálatot. Belebetegszem az utána való vágyakozásba , s a felébredt melankolikus szentimentális fájdalommal szemben tehetetlen vagyok, s akárcsak évek előtt az a fiatal kikacagott legényke, úgy ülök itt a szobámban, fájdalmasan, szomorúan és amint olvasom azt a könnyekkel áztatot sárga lapot, a régi könyek felibe leperdül egy pár uj is............ Kedves Sándor öcsém, de jó, hogy nem látsz most engem, mekkorát kacaghatnál fölöttem .... A betűk összefolynak a szemem előtt, elolvasni nem is tudnám már, csak magamban mondogatom : Óh jaj! El kellett válnunk Bár tudtam gyászos lesz a végre a haldokló erdő Én a búcsúzó nyár valók . . . . T ÁH CZ A. -o-iXfcssOOOwOv--®— A „Tera“ ciklusból. Ne fizessünk rá a vasárnapokra, Használjuk fel a drága szép időt. Egymás keblére tisztultan hajolva Tartsunk kedvesem heti pihenőt. Délelőtt oltsd fel ünneplörruhádat Menj el a Dómba ártatlan leány. Gyónd meg szerelmed ott az ég urának — Egyéb bűnöd nincs én édes Terám. Kérjed a jó mindenhatót imádban, Hogy teljesítse szivünk álmait, Hogy legyen munka mindig bent a gyárban S ne kelljen élnünk mától holnapig. Délután újból menjük a szabadba S megpihenve fönt a hegyormokon Fejemet dobogó szivedre hajtva Kéz kézben , majd én is imádkozom! Imádkozom ott a hozzánk hasonló igába hajtott elnyomottakért. A munkát most méltatlan elosztó Részvétlen földi nagyhatalomért. Hogy éljenek tovább a kis királyok, A jövendő ne bántsa • trónjukat Hogy legyen kenyerünk — sós könytül ázott, S ne legyenek az élvezők urak! Nikelsaky Gém. Pedig dehogy lesz gyászos a vég. Újra találkozunk majd és nagyon boldogok leszünk — olyan boldogok, mintha nem is bűnben fogant volna ez a szerelem, amelyikre, ha igy távolból gondol az ember — olyan ideálisnak, olyan nemesnek, olyan megkönyezni valónak látszik. Mert a szentimentális beteg érzések, hiába tagadjuk meg őket, ott ragadnak a Róth Fülöp karlsbádi czipőraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a “•* Közvetlen a Pannónia legolcsóbb bevásárlási forrást. A szálloda melletti Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára. MEGÉRKEZTEK!!! az őszi és téli idényre megrendelt úri-, női- és gyermek-czipók és csizmák a legjobb kivitelben.