Szatmár és Vidéke, 1916 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1916-01-04 / 1. szám

Harmincharmadik évfolyam. — Megjenik minden kedden, az Egyia szám­ára 12 fillér. L&ptulajdonos és kiadó : MORVA! JÁNOS. Felelős szerkesztő: Dr. FEJES ISTVÁN. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Eötvös­ utca 8., Könyvnyomda. Előfizetés egész évre 6 korona, fél évre 3 kor., negyedévre 1 kor. 50 fill. Levél jött, levél jött... Irta: Kárpáthy László. [bőt, Levél jött, levél jött messze Gyesország- Özvegy Kis And­rásné katonafiától: „Ne búsuljon értem­, édesanyám, lelkem. Jó csillago­t járnak az égen felettem ! Végzünk a muszkával, tudom nemsokára Hazamegyek anyám, Karácsony napjára, Karácsony napjára...“­z országból. Levél ment, levél ment szép Magyar­ Ifjú Kis Andrásnak az édesanyjától: „Nem búsulok érted, édes fiam lelkem, Pedig, hogy elmentél, olyan árva lettem Csak úgy néha sírok, ne haragudj érte, Hazavárlak, fiam, Karácsony estére, Karácsony napjára .. .______________ 1916. január 4. Bevezetés. Lapunk a mai számmal uj köntösben jelenvén meg, az alkalmat felhasználjuk arra, hogy az eseményt egy pár megjegyzéssel kisérjük. Mindjárt azzal kezdjük, van-e létjogosultsága ma egy heti­lapnak, mikor az idők roha­nása mellett még a napilap is alig képes lépést tartani és kellő módon eleget tenni a közönség mohó­­ kíváncsisá­gának ? Hiszen mire egy hét véget ér, régen feledésbe mentek azok, a­mikről a heti­lap egy héttel azelőtt cikke­zett. Hát ez bizonyos tekin­tetben ig­az is, de viszont az is i­­az, hogy vannak terüle­­tek, melyeken a haladás nem oly gyors, hogy egy hét szá­mot tenne és ezeken a terü­leteken a hetilap is áldásos munkát végezhet, sőt sok­szor korrigálhat azon, a­mit a napisajtó gyors haladásá­ban alaposan megtárgyalni elmulasztott. Mikor ezelőtt 32 évvel lapunk megindult, napilap még nem volt városunkban, a meglevő két hetilap pedig az akkori idők szokásának megfelelőleg inkább általá­­­­­nos természetű, gyakran pe­dig felekezeti kérdésekkel fog­o­­­lalkozott, a­melyekből rend­szerint elkeseredett és szemé­lyes élű polémiák fejlődtek ki, de a városi ügyekkel nem törődött senki, a helyi köz­ügyek a sajtóban egyáltalán nem szerepeltek. Mi kezdtük el a városi ügyeknek nyil­vános megbeszélését és a mi fellépésünknek köszönhető az az örvendetes haladás, a­mely évek folyamán odáig fejlő­dött, hogy ma már nincs olyan ágazata a helyi közélet­nek, a­mely a sajtó figyelmét elkerülhetné. És e tekintet­ben a helyzet ma is olyan, hogy a hetilapnak is bő tere nyílik a működésre és ha valami fontos kérdésben ál­lást foglal és kardot ránt az igazság mellett, nem kell fél­ Tenzik a levelet, negyednap kitére Ifjú Kis Andrásnak hideg holttestére, Idegen hant mélyén van a sirja ásva Hadd őrizze álmát az anyja írása... Szegény öreg asszony már hiába várja Szerető szivével Karácsony napjára, Karácsony napjára . . . n­e attól, hogy mire a követ­kező héten újból megjelenik, már elfelejtette a közönség, a­miről azelőtt egy héttel cikkezett. Van tehát létjogo­sultsága a hetilapnak, sőt a mi viszonyaink között feltét­lenül szükség van reá, mert ma már a hatóság is tisztá­ban van a sajtó mivoltával és igyekszik annak erejét a maga javára lekötni, s ha ily módon a napisajtó a be­folyása alá kerülne, hetilap hiányában a kritika elma­radna, a­mi a közönségnek mindenesetre­­ nagy kárára volna. A közérdeket szolgálni és ott, a­hol arra szükség van, az igazat személy váloga­tás nélkül kimondani, ez volt a mi programmunk 32 éven keresztül és ez marad a jövő­ben is. Lapunknak csak a külseje lett más, de az iránya változni nem fog, vagy ha igen, úgy csak abban a tekin­tetben fog változni, hogy ezu­tán még nagyobb figyelemmel én is vele megyek én különösen, ha a haditervet én fogom meg­csinálni. Az igazat­­ megvallva, nekem egyáltalán nem volt ked­vem a szerbek ellen menni, mert az a girbe-görba hegyes ország sehogy sem volt kedvemre való. M­indig borsódzott a hátam, ha dombra kellett mászni, ott pedig jóformán azt kell csinálni, de miután a császár is, Mackensen is, sőt Gallwitz is kérésre fogta a dolgot, módjára is beadtam a derekamat. Azóta, hogy ez történt, mond­hatni, lélekzethez is alig jutottam, mert lemenvén a Bánátba, jó két hónapig tartott, m­íg a tervek el­készültek, egy fél hónapig, m­íg azok apróra még lettek tárgyalva, azután megindult a támadás és újabb két hónap kellett hozzá, míg végrehajtottuk és Szerbiát teljesen meghódítva végre Monasz­­t­irban megpihenhettem Dicsekvés fogja kisérni a fórumot és az ott szereplő egyéneket, és ott, a­hol arra szükség lesz, még erősebben fogja kimondani az igazat, mint a­hogy eddig cselekedte. De a­mikor ezt tenni fogjuk, igyekezni fogunk minden személyeskedést el­kerülni, mert az ügynek az mindig csak kárára szolgál, azonban azt viszont termé­szetesnek fogja találni min­denki, hogy a hasonló eljárást másoktól is elvárjuk. I­. A Patronagehos. Levél a déli harctérről. (Saját külön kiküldött harctéri tudósítónktól.) I. Tok. Sz­rkecziő Url Bizony ugy történt az, hogy a gorlicei áttörés után Vilmos császár meg­látogatott bennünket,­­ egy szőkébb körben, a­hol én, Mackennon és Gallwitz voltunk jelen, szóba jött az is, hogy a Balkánon is rendet kell csinálni és ki kell kiig­­erülni a csorbát, a­mit Szerbiában szen­vedtünk. A császár egyenesen a mellett volt, hogy oda Mackensen - nak kell lemenni, de ő kijelentette, hogy erre csak usrv hajlandó, ha Nagy vihar van, feldúlt tűzhelyünknél Enyhét adó béke nem fogad, S Ti alusztok — munkátok kezdetben, Felednétek hivatástokat ? Még megtörten a nagy meg­próbáltatás nehéz súlyától, meg­kísérlem a gondolataimat annyira összeszedni, hogy azokat le is tudjam írni. — Impulsust erre a Kassai Patronage-egyesület 6. és 7. évkönyve, valamint az Abaúj- Torna megyei Patronage-egyesü­let értesítője adott. Nagy meg­tiszteltetésnek vettem, hogy e két nélkül mondhatom, hogy az álta­lam készített tervek minden vál­toztatás nélkül lettek elfogadva. Mackensen ugyan a kenyérmezei részletnél másként akarta volna csinálni és makacsul ragaszkodott az ő eszméjéhez, de én nem hagy­tam magamat, s végre is a császár döntötte el a kérdést, azt írván Matckensennek, hogy nyugodjék bele ea ne forszírozza a változtatást. Mikor aztán a kenyérmezei ütközeten is túl voltunk és beiga­zolódott, hogy az én felfogásom a helyes, Mackensen odajött hozzám, megölelt és megcsókolt és az egész vezérkar jelenlétében a követke­zőket mondotta: — Kedves Ripp­­ime ünne­pélyesen elismerem, hogy neked­ volt igazad és ünnepélyesen kije­lentem, hogy ezután még csak meg sem próbálok terveidhez hozzá­szólani, hanem vakon fogok haladni azon HZ után, a­melyet te előírsz.

Next