Szatmár és Vidéke, 1919 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1919-01-06 / 1. szám
s SZATMÁR ÉS VIDÉKE. klerikális ellenakció dacára együtt tartották és felvilágosító előadásokkal előkészítették a nőket jövendő szerepükre.Hát csak igazságot kérünk és várunk a Szatmári Népszavától. Ebből született és ez az életének első feltétele. Elvtársak! Szerencse föl! A Radikális Párt „válsága“ után. írta: Dr. Kádár Imre párttitkár. A Radikális Párt újból hangsúlyozza a párt elvi orientációját azokkal a törekvésekkel szemben, amelyek a magántulajdon szentségének és a polgári pártok tömörülésének jelszavával lépnek fel. A Radikális Párt végrehajtó bizottsága egyhangú határozattal kimondotta, hogy épp úgy szolidáris az ipari munkássággal a munkanélküli jövedelem és a kapitalizmus ellen folytatott küzdelemben, mint a mezőgazdasági munkássággal a földoligarchia ellen vívott harcában Erre a deklarációra azért volt szükség, mert jobbról és balról egyaránt éles támadások érték a radikális pártot. Jobbról azzal vádolták, hogy túlzott radikalizmusával az imperialista külföld haragját provokálja a fiatal magyar köztársasággal szemben és hogy tápot ad a bolsevizmus egyre türelmetlenebb követeléseinek. Balról arra mutattak rá, hogy a forradalom után nagy burzsoá elemek csatlakoztak a párt zászlajához, amelyek kirakatbiztosítás céljaira akarták felhasználni a Radikális Párt progresszív cégtábláját és hogy a pártvezetőség nem domborította ki eléggé ezekkel az elemekkel szemben azt a követelését, hogy vagy hasonuljanak át a párt ideális törekvéseinek megfelelően, vagy pedig maradjanak a párt kötelékein kívül. A két oldalról jövő támadásokkal szemben a párt határozottan áll régóta hangoztatott tiszta elvi programjának alapján. Hazánk és az egész művelt emberiség a lét, vagy nem lét kérdése előtt áll. Két tábor áll egymással szemben: Az egyik előjogait és a másik munkájával szerzett óriási vagyonát félti, félreveri a harangokat és a dolgozó, megtévesztett kispolgárok pánik félelméből akar tőkét kovácsolni az ellenforadalom számára. Ez a tábor az erőszak és a vérontás fegyverétől sem riad vissza, sőt provokálja azokat. Az erőszak és vérontás fegyvereit hirdeti a másik tábor is, amely a proletáriátus diktatúrája útján azonnal és teljesen meg akarja valósítani a kommunista társadalmat és ezért vérbe akarja fojtani és romba akarja dönteni a mai társadalmat minden kulturális értékével egyetemben. A Radikális Párt azt hirdeti és hirdette mindig, hogy a végzetes jelszavak tébolyult, gyűlölt politikája helyett az értelem politikáját kell követnünk, amely idejében végzett gyökeres reformok segítségével elhárítja a katasztrófát és biztosítja a kulturális fejlődés lehetőségeit. A polgári társadalomnak okosan és idején kell engedményeket tennie a magántulajdon szentségének jelszavát fel kell áldozni, mert csak így mentheti meg önmagát a forradalmak újabb beláthatatlan és minden eddiginél véresebb katasztrófáitól. Egyetlen dolgozó embernek sincs oka rettegni a bankok állami felügyelet alá helyezésétől, a munkanélküli jövedelem minden formájának megszüntetésétől, a monstre vagyonok garázdálkodásának megfékezésétől. A munkájukból élő kereskedők és iparosok kínnal és verítékkel szerzett vagyonkája csak munkaeszköz — szerszám, amely semmivel sem nemtelenebb eredetű, mint az üllő, vagy a kalapács.— Senki sincs, aki ezeket a kis vagyonokat bántani akarná. A profitlovagok uralma minden dolgozó embert csak lealacsonyított és aláfizetett, egyetlen lk.munkájából élő ember érdeke seiAz alelnök'az övékével. A kisemberek egész jövője attól függ, belátják-e ennek igazságát. Gyökeres reformok még elháríthatják a katasztrófát. Valósítsuk meg azokat idején, együtt, okosan. A nagytőkések sajtószolgáival szemben a dolgozó emberek, a kiskereskedők, kisiparosok, kisvállalkozók, szellemi és fejmunkások és kisgazdák széles tömegeire apellálunk, akik nem hagyják magukat félrevezetni a régi rezsim haszonélvezőinek dühös rikácsolásaitól, hanem bátran és okosan haladnak a reformok útján. Ők is azok közé tartoznak, akik csak láncaikat veszíthetik el, de egy világot nyerhetnek. A románok nem szállották meg Szatmárt. 1919. január 6. Budapesti jól informált (!?) lapok jelentéseivel szemben mégis csak kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Szatmárt nem szállották meg a románok. Nekünk szatmáriaknak mégis csak tudni kellene valamit erről. Nem valószínű, hogy a megszállás titokban történt volna, úgy, hogy még maguk a megszállani készülő csapatok se tudjanak róla. Különben meg kell várjuk, hogy Budapestről megerősítik-e még a hírt, vagy sem, addig türelemmel kell lennünk. (Ebben a husinséges időben Budapesten így teremtik a kövér kacsákat.) Apróságok. Kalapot emelek szülővárosom, Nagykároly előtt, mert viselkedése a francia tábornok ottléte alkalmával olyan volt, amely méltó egy színtiszta magyar városhoz, óriási tömegben vonult ki a közönség a tábornok fogadására és lelkesedéssel tüntetett magyarsága mellett, aminek aztán mégis volt az eredménye, ünnepélyes ígéretet kapott, hogy a várost sem román, sem másféle csapat nem fogja megszállani, a Szatmár-Németi ugyancsak színtiszta magyar városf, s mi mégsem kaptunk semmiféle hasonló ígéretet, ami érthető is. Itten a közönség távol tartotta magát, s mikor a tábornok kinézett, semmi jelét nem látta magyarságunknak, sőt a román szónok beszédje után méltán azt hihette, hogy csak egy rakoncátlan kisebbség a magyarság, aki megakadályozta, hogy a románok impozáns módon kivonulhassanak elébe tisztelegni. Hogyan jöhetett volna arra a gondolatra, hogy akikről szó esett, azok Madarászon és Zsadányban laknak ? Bizony, hogy így történt, ez a mi vezetőségünk hibája volt. * A kormánybiztos egyre arra int bennünket, hogy óvakodjunk a nemzetiségi súrlódások előidézésétől, holott a mi közönségünk e tekintetben soha kifogás alá nem esett. Mi közöttünk mindig teljes volt az egyetértés, s ha erre nézve tanúra volna szükség, nyugodt lélekkel hivatkozhatunk román polgártársainkra. Nincs is semmi ok tehát a félelemre, legalább a mi részünkről nincsen, a mi viselkedésünk ugyanaz marad ezután is, mint amilyen eddig volt. Különben most már, ha igaz a legújabb hír, a kérdés kezd nem aktuális lenni. A csehek megint újabb demarkacionális vonalat tűztek ki, s végpontul Dobrács-Apátit jelölték meg, amely esetben városunk is cseh imperium alá fog kerülni. Maszarik ugyanis rájött, hogy a Cseh családnak itten volt birtoka, ezen a címen aztán a határvonalat idáig akarja kiterjeszteni. S ha jól meggondoljuk a dolgot, ez az okoskodás nem is annyira bolond, mint amilyennek első tekintetre látszik, sőt sokkal alaposabb, mint amilyeneket eddig a csehek részéről tapasztaltunk.* Én ugyan még mindig bizalommal nézek a jövőbe, a bár kicsiny az, amire építek, lehetetlenségnek tartom, hogy hatása ne legyen. Az öreg tigrisnek, Clemenceaunak, a menye magyar leány,* aki a háború óta két fiával ott lakik az apósánál és akit ez nagyon szeret, lehetetlenségnek tartom tehát, hogy közöttük Magyarországról szó ne essék, ha pedig esik, hogy az a magyar leány ne keljen védelmére hazájának. Valami azt súgja nekem, hogy ennek a sejtelemnek alapja van, s kisül majd a végén, hogy nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik. Demeter.