Szatmár és Vidéke, 1919 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1919-01-06 / 1. szám

s SZATMÁR ÉS VIDÉKE. klerikális ellenakció dacára együtt tar­tották és felvilágosító előadásokkal elő­készítették a nőket jövendő szerepükre.­­Hát csak igazságot kérünk és vá­­­­runk a Szatmári Népszavától. Ebből született és ez az életének első felté­tele. Elv­társak! Szerencse föl! A Radikális Párt „válsága“ után. írta: Dr. Kádár Imre párttitkár. A Radikális Párt újból hangsú­lyozza a párt elvi orientációját azok­kal a törekvésekkel szemben, amelyek a magántulajdon szentségének és a polgári pártok tömörülésének jelszavá­val lépnek fel. A Radikális Párt végrehajtó bi­zottsága egyhangú határozattal kimon­dotta, hogy épp úgy szolidáris az ipari munkássággal a munkanélküli jövede­lem és a kapitalizmus ellen folytatott küzdelemben, mint a mezőgazdasági munkássággal a földoligarchia ellen vívott harcában Erre a deklarációra azért volt szükség, mert jobbról és balról egy­aránt éles támadások érték a radiká­lis pártot. Jobbról azzal vádolták, hogy túlzott radikalizmusával az impe­rialista külföld haragját provokálja a fiatal magyar köztársasággal szemben és hogy tápot ad a bolsevizmus egy­re türelmetlenebb követeléseinek. Balról arra mutattak rá, hogy a forradalom után nagy burzsoá elemek csatlakoztak a párt zászlajához, ame­lyek kirakatbiztosítás céljaira akarták felhasználni a Radikális Párt prog­resszív cégtábláját és hogy a pártve­zetőség nem domborította ki eléggé ezekkel az elemekkel szemben azt a követelését, hogy vagy hasonuljanak át a párt ideális törekvéseinek meg­felelően, vagy pedig maradjanak a párt kötelékein kívül. A két oldalról jövő támadások­kal szemben a párt határozottan áll régóta hangoztatott tiszta elvi prog­ram­jának alapján. Hazánk és az egész művelt em­beriség a lét, vagy nem lét kérdése előtt áll. Két tábor áll egymással szemben: Az egyik előjogait és a másik munkájával szerzett óriási vagyonát félti, félreveri a harangokat és a dol­gozó, megtévesztett kispolgárok pánik félelméből akar tőkét kovácsolni az ellenforadalom számára. Ez a tábor az erőszak és a vérontás fegyverétől sem riad vissza, sőt provokálja azokat. Az erőszak és vérontás fegyvereit hirdeti a másik tábor is, amely a pro­­letáriátus diktatúrája útján azonnal és teljesen meg akarja valósítani a kommunista társadalmat és ezért vér­be akarja fojtani és romba akarja dön­teni a mai­ társadalmat minden kul­turális értékével egyetemben. A Radikális Párt azt hirdeti és hirdette mindig, hogy a végzetes jel­szavak tébolyult, gyűlölt politikája helyett az értelem politikáját kell kö­vetnünk, amely idejében végzett gyö­keres reformok segítségével elhárítja a katasztrófát és biztosítja a kulturá­lis fejlődés lehetőségeit. A polgári társadalomnak okosan és idején kell engedményeket tennie a magántulajdon szentségének jelsza­vát fel kell áldozni, mert csak így mentheti meg önmagát a forradalmak újabb beláthatatlan és minden eddigi­nél véresebb katasztrófáitól. Egyetlen dolgozó embernek sincs oka rettegni a bankok állami felü­gyelet alá helyezésétől, a munkanél­küli jövedelem minden formájának megszüntetésétől, a monstre vagyonok garázdálkodásának megfékezésétől. A munkájukból élő kereskedők és iparosok kínnal és verítékkel szerzett vagyonkája csak munkaeszköz — szer­szám, amely semmivel sem nemtele­nebb eredetű, mint az üllő,­ vagy a kalapács.­­— Senki sincs, aki ezeket a kis vagyonokat bántani akarná. A profitlovagok uralma minden dolgozó embert csak lealacsonyított és­­ aláfizetett, egyetlen­ lk.munkájából élő ember érdeke seiAz alelnök'az övékével. A kisemberek egész jövője attól függ, belátják-e ennek igazságát.­­ Gyökeres reformok még elhárít­hatják a katasztrófát. Valósítsuk meg azokat idején, együtt, okosan.­­ A nagytőkések­ sajtószolgáival szemben a dolgozó emberek, a­ kiske­reskedők, kisiparosok, kisvállalkozók, szellemi és fejmu­nkások és kisgazdák széles tömegeire apellálunk, akik nem hagyják magukat félrevezetni a régi rezsim haszonélvezőinek dühös riká­csolásaitól, hanem bátran és okosan haladnak a reformok útján. Ők is azok közé tartoznak, akik csak láncaikat veszíthetik el, de egy világot nyerhetnek. A románok nem szállották meg Szatmárt. 1919. január 6. Budapesti jól informált (!?) lapok jelentéseivel szemben mégis csak kény­telenek vagyunk megállapítani, hogy Szatmárt nem szállották meg a romá­nok. Nekü­nk szatmáriaknak mégis csak tudni kellene valamit erről. Nem való­színű, hogy a megszállás titokban tör­tént volna, úgy, hogy még maguk a megszállani készülő csapatok se tud­janak róla. Különben meg kell várjuk, hogy Budapestről megerősítik-e még a hírt, vagy sem, addig türelemmel kell lennünk. (Ebben a husinséges időben Budapesten így teremtik a kö­vér kacsákat.) Apróságok. Kalapot emelek szülővárosom, Nagy­károly előtt, mert viselkedése a francia tá­bornok ottléte alkalmával olyan volt, amely méltó egy színtiszta magyar városhoz, óri­ási tömegben vonult ki a közönség a tábor­nok fogadására és lelkesedéssel tüntetett magyarsága mellett, aminek aztán mégis volt az eredménye, ünnepélyes ígéretet ka­pott, hogy a várost sem román, sem más­féle csapat nem fogja megszállani, a Szatmár-Németi­­ ugyancsak színtiszta magyar városf, s mi mégsem kaptunk sem­miféle hasonló ígéretet, ami érthető is. Itten a közönség távol tartotta magát, s mikor a tábornok kinézett, semmi jelét nem látta magyarságunknak, sőt a román szónok be­szédje után méltán azt hihette, hogy csak egy rakoncátlan kisebbség a magyarság, aki megakadályozta, hogy a románok impozáns módon kivonulhassanak elébe tisztelegni. Ho­gyan jöhetett volna arra a gondolatra, hogy akikről szó esett, azok Madarászon és Zsa­­dányban laknak ? Bizony, hogy így történt, ez a mi vezetőségünk hibája volt. * A kormánybiztos egyre arra int ben­nünket, hogy óvakodjunk a nemzetiségi súrló­dások­ előidézésétől, holott a mi közönségünk e tekintetben soha kifogás alá nem esett.­­ Mi közöttünk mindig teljes volt az egyet­értés, s ha erre nézve tanúra volna szükség, nyugodt lélekkel hivatkozhatunk román pol­gártársainkra. Nincs is semmi ok tehát a félelemre, legalább a mi részünkről nincsen, a mi viselkedésünk ugyanaz marad ezután is, mint a­milyen eddig volt. Különben most már, ha igaz a legújabb hír, a kérdés kezd nem aktuális lenni. A csehek megint újabb demarkacionális vona­lat tűztek ki, s végpontul Dobrács-Apátit jelölték meg, amely esetben városunk is cseh im­perium alá fog kerülni­. Maszarik ugyanis rájött, hogy a Cseh családnak itten volt bir­toka, ezen a címen aztán a határvonalat idáig akarja kiterjeszteni. S ha jól meggon­doljuk a dolgot, ez az okoskodás nem is annyira bolond, mint a­milyennek első te­kintetre látszik, sőt sokkal alaposabb, mint a­milyeneket eddig a csehek részéről tapasz­taltunk.* Én ugyan még mindig bizalommal né­zek a jövőbe, a bár kicsiny az, amire építek, lehetetlenségnek tartom,­ hogy hatása ne le­gyen. Az öreg tigrisnek, Clemenceaunak, a menye magyar leány,* aki a háború óta két fiával ott lakik az apósánál és akit ez na­gyon szeret, lehetetlenségnek tartom tehát, hogy közöttük Magyarországról szó ne essék, ha pedig esik, hogy az a magyar leány ne keljen védelmére hazájának. Valami azt­­ súgja nekem, hogy ennek a sejtelemnek alapja van, s kisül majd a végén, hogy nem olyan fekete az ördög, mint a­milyennek festik. Demeter.

Next