Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-67. szám)

1906-01-07 / 1. szám

jp* 1. szám. N­agykároly, 1906. január 7. XXXII évfoly Szatmármegyei Közlöny TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI és MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. -a* mEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. **■ SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.­­A* ügyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Az utcza. Ha a népszenvedélyek felkeltésének káros következményeiről szólunk, ezt nem politikai czélzatból, de a személy és megóvása érdekében tesszük.vagyonbiztonság Súlyos válságban van jelenleg hazánk, olyan válságban, a­mely vagyoni tekintetben évtizedekig fogja éreztetni hatását és sok idő kell hozzá, míg a társadalmi béke is teljesen helyre áll s minden magyar vállvetve, egymást megbecsülve fog ismét működni a haza javára. Van tehát elég bajunk és lesz elég nehéz­ségünk ezután is, még ha beköszönt is a béke. Mert a nemzeti ellenállás, ha szigorúan betartja a passiv resistenczia határait, ellen­állással jár s a köznép előtt, amely nem tud disttingválni, némileg káros utóhatással lesz, amennyiben a hatóságok tekintélyét leszállítja. E mellett ott lesznek a százmilliókra menő adórestancziák, a­melyeknek behajtása örökség­képen marad a parlamentáris kormánynak s a köznép előtt, a­mely megszokta az adó­nem fizetést, ellenszenves lesz bármelyik pártkor­mány, a­mely a hátralékos adókat hajtani fogja. Sok bajunk és nehézségünk mellett azért ne tetézzük helyzetünk és jövőnk bajait azzal, hogy a nemzeti ellenállásban a népszenvedé­lyekre is appelláljunk, azt igénybe vegyük czéljaink kivívására. Mert aki higgadtan tekinti a helyzetet, az be fogja látni azt, hogy a népszenvedélyek fel­keltése, felhasználása valóságos bűn, bárhonnét eredjen is, így minden gondolkozó és hazája sorsát féltő magyarnak egyaránt el kell ítélni úgy a szedősztrájkot és a budapesti szerkesztőségek megostromlását, mint a debreczeni sajnos esetet. Az első a szedősztrájk, szájkosarat akart tenni a sajtóra, meg akarta akadályozni a lapok megjelenését, szét akarta dúlni a nyomdákat, szóval megsemmisíteni akarta ságot, ezt a drága kincsünket,a sajtószabad­A debreczeni eset pedig olyan páratlan szintén a maga nemében, a­melyet el kell minden embernek, aki nem elfogult, ítélni. Mert a­mikor a tömeg egy védtelen öreg embert, legyen az főispán, vagy nem főispán, előre kieszelt terv szerint össze­ver, arra kényszeríti, hogy hullaszállító kocsin vigyék be a városba s az­után folytonosan ütlegeli, ez már nem hallgatag ellenállás a főispán, a kormán­nyal szemben, de aktív rezistenczia, a vadság müve. Emellett nem is magyar tempó, mert a magyar üt­ vág, de nem kinéz másfél órán át. Mind a kettő tehát a népszenvedély kitö­résének olyan elfajulás, brutalitása volt, a­mely nem válik javára annak az ügynek, melyet szolgálni akar, hanem csak ártalmára.­ Ne izgassuk azért a népet, ne számítsunk annak szenvedélyére, mert a történelem azt tanítja, hogy igen sokan, akik felkeltették népszenvedélyeket, mikor az kitört, nem tudták a uralni azt, egy ideig tehetetlenül még a veze­tőket is magával ragadta s végre olyan ese­ményekre vezetett, a melyet a szenvedélyek felkeltői távolról sem akartak felidézni, a melyek igen gyakran őket, a vezetőket is megsemmi­sítette. Mert a népszenvedély olyan mint a tüzes, rakonczátlan paripa, ha egyszer megindítják, ha egyszer elragad, tör-zuz s nem lehet kiszá­mítani mikor fog megállani, hogy lehet nyu­galomra bírni. Kerüljük azért napjainkban a felesleges, a czéltalan izgalmakat, mert nagyon könnyen megboszulhatja magát, mert esetleg mint a lavina megindul egyszer s nem lehet kiszá­mítani útját, rombolását. Kétszeres ok van arra, hogy ne izgassuk a kedélyeket most, mikor béke­hírek szállin­góznak az országban s a békének a szenve­délyesség, az izgatás, soha sem volt meleg ágya. Nagyon szép hivatás vár azért a sajtóra, az intelligencziára akkor, a­midőn a szenve­délyek, az izgalmak lecsillapításáról van szó. Mert ha van is nemzeti küzdelem, de annak tettlegességekre soha sem szabad elfa­julni s ha addig elfajul, felelősek lesznek azért azok, akik a népnek­ kell, hogy vezérei legyenek. Azért azt kívánjuk, hogy az isten óvja meg szegény hazánkat ebben az újévben attól, hogy az utcza vegye át a vezetést, az irányí­tást, a népszenvedélyek uralják közéletünket. Ezzel csak ellenségünknek használnánk, okot adnánk alkotmányellenes kibontakozásra, rendszer behozatalára. TAR­C­Z­A: A fülm­ vége. kezdetekor! Most ellankadt és díszét veszítve haldokolt. A szép asszony egy pillanatra behunyta szemét. Az arcza sápadt volt. Az ajka szederjes. Behunyt szemmel is úgy látta, mintha őrült keringést járna villámfényben úszó tükörfalu nagy bálterem,körülötte a A férfi aggódott: — Talán egy pohár víz jót tenne . . . — Nem ! nem ! — mondta az asszony. Felnyitotta a szemét. Ezek a nagy, gyerekesen tiszta, gondtalan tekintetű szemek egy darabig tétován tekintettek körül. Arczába lázasan tért vissza a vér s ezzel együtt az élet. Már kaczagott : — Csak nem ijesztettem meg ? Maga gyáva! Gyáva ! — Magát féltettem ! Ez nem gyávaság. Hanem más. Valami egyéb ! Az asszonyka nem felelt. A zene ütemére dobolt apró lábaival a földön és ehhez a muzsikát dudol­­gatta. Újra csupa báj, elevenség volt a lángolóra gyuladt arcza s különös fényben ragyogott a szeme. A vacsora alatt sok pezsgőt ivott. Igen sok pezs­gőt. Hiába integetett neki az asztal túlsó oldaláról az ura. Kaczagott és a vállát vonogatta erre az intelemre, ízlett neki a csípős, jéghidegen habozó ital. Készségesen tartotta oda a poharát minden ko­­czintás elé. És végül becsipett. Igen határozottan érzi, hogy becsipett. Az arcra ég, egész testét meleg hul­lámzásban hevíti a vér. És olyan furcsa, kuszált a gondolkodása. Mintha, minden, ez a nagy mozgalom, nem lárma, csak álom lenne. Szemben egy tükörben megpillantotta a saját kép­mását. Egy halványsárga szövetfellegbe burkolt vékony, idegen testű kis hölgy, mosolygó bébéarczczal, meré­szen hullámos barna hajkoszorúval. Mellette egy sá­padt arczu ür, akinek fehér ing mellé vakítóan veri vissza a nagy világosságot. Nagyon tetszett önmagá­nak. A szemével integetett a tükörkép felé. — Szép vagy asszonyka! Szép! — Szerette volna odakiáltani neki és nagyon boldog volt, hogy ennyire szép, hogy ilyen jól mulat, hogy hódít és tetszik. Mert hódított és tetszett. Mellette ez az ur híven kitartott egész este. Alig tudja hogy hívják. Néhány­szor találkozott vele csak. Hideg, közönyös modorú ember volt. Az asszo­nyok azt mondták róla, hogy blazirt és rajongtak érte. Ő pedig otthagyta a sok asszonyt mind, az ő kedvé­ért soupé csárdást tánczolt, meg gyorspolkát­a leg­­hóditóbb szellemességeit és bókjait vitte ostromra. Maga egész uj emberré tesz engem ! — suttogta a férfi komolyan és némi melancholiával, mely sápadt arczához, fáradt, révedező tekintetéhez stylszerüleg il­lett. Hitte, hogy az asszonyka jókedvében és boldog vidámságában neki is része van s itt látja az idejét annak, hogy hangulatos frázisokkal bevezesse a döntő ostromot. — Áttánczoltam egy egész éjszakát, most pedig úgy ábrándozom itt maga mellett, mint egy húsz éves ifjú. Mint egy középkori trubadour. Nem gondolja, hogy jutalmat érdemelnék ? Legalább egy biztató mo­solyt és egy szál ibolyát ? — Nagyon siet kedves barátom! — kaczagott az asszony. — Egy este, egyetlen egy este udvarai, s máris jutalom. Nem tudja, hogy a középkori lovagok és trubadourok sárkányokkal viaskodtak, keresztes hadba mentek s csak azután kértek jutalmat ? — Hol vegyek én most sárkányt, meg keresztes háborút — mondja kétségbeesve a férfi. — Azt magának kell tudni. Előbb az érdem, azután a jutalom. — felelte az asszony. — Várjon sorsára. Majd később. Talán! Ahogy a férfire nézett, a pillantásában már benne volt a jutalom biztos ige-Huszthy Zoltán fényképésznek Kossuth­­ utc­a 5-ik számú saját házánál kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme öltözőszobával , az álandóan nyitott remek szép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, m­int a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll. Irta : Benda Jenő. A kicsi asszony előtt egyszerre sötét, nagyon sötét lett a világ. Úgy érezte, hogy, meg kell fogóznia valamiben, mert különben elesik. És erősen megszo­rította a tánczosa karját: Vezessen egy székhez! Szédülök! — mondta. Kiváltak a sorból. A tánczoló párok forgataga nélkülük folytatta tovább az őrült keringést, mely min­dig gyorsabb, őrületesebb lett. Éjfél után volt már. A vacsora alatt bepezsgőzött társaság jókedve most érte el tetőpontját. A czigány vad tűzzel játszott egy gyorspolkát. A lihegő, kipirult arczú párok pedig szél­sebesen száguldozták a zene ütemére végig a termet. A hölgyek frizurája felbomlott. Egy-egy hajfonat hom­lokukra csüngött. Abból a hűvös, feszesen illedelmes tónusból, mely az előkellő mulatságok kezdetét jellemzi, immár semmi sem maradt. Egy nagy bachanáliához hasonlított a bál, ahol a fékevesztett érzésekkel mindenki csak élvezni, minél többet élvezni akar. Izzó volt a levegő a sok felhevült vérű asszony és férfi leheleté­től. A parkettről a felszálló finom por, vékony, csil­lámló ködfátyolba ölelte össze őket. S a hangos mu­zsikából is kihallatszott egy-egy jókedvű kiáltás, izgatott­­ kaczagás. A szép kicsi asszony egyik sarokban ült a ga­vallérjával. Az ő tömött barna hajából is kiszabadult egy nehány szál s a homlokát csiklandozta. A keblen pedig elhervadt, színét vesztette az odatűzött ibolya­csokor. Pedig milyen szép volt, üde és friss az est

Next