Szatmármegyei Közlöny, 1906 (32. évfolyam, 1-67. szám)
1906-01-07 / 1. szám
jp* 1. szám. Nagykároly, 1906. január 7. XXXII évfoly Szatmármegyei Közlöny TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI és MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. -a* mEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. **■ SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jókay-utcza 2. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 8 korona. Félévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.A* ügyes szám ára 20 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. Az utcza. Ha a népszenvedélyek felkeltésének káros következményeiről szólunk, ezt nem politikai czélzatból, de a személy és megóvása érdekében tesszük.vagyonbiztonság Súlyos válságban van jelenleg hazánk, olyan válságban, amely vagyoni tekintetben évtizedekig fogja éreztetni hatását és sok idő kell hozzá, míg a társadalmi béke is teljesen helyre áll s minden magyar vállvetve, egymást megbecsülve fog ismét működni a haza javára. Van tehát elég bajunk és lesz elég nehézségünk ezután is, még ha beköszönt is a béke. Mert a nemzeti ellenállás, ha szigorúan betartja a passiv resistenczia határait, ellenállással jár s a köznép előtt, amely nem tud disttingválni, némileg káros utóhatással lesz, amennyiben a hatóságok tekintélyét leszállítja. E mellett ott lesznek a százmilliókra menő adórestancziák, amelyeknek behajtása örökségképen marad a parlamentáris kormánynak s a köznép előtt, amely megszokta az adónem fizetést, ellenszenves lesz bármelyik pártkormány, amely a hátralékos adókat hajtani fogja. Sok bajunk és nehézségünk mellett azért ne tetézzük helyzetünk és jövőnk bajait azzal, hogy a nemzeti ellenállásban a népszenvedélyekre is appelláljunk, azt igénybe vegyük czéljaink kivívására. Mert aki higgadtan tekinti a helyzetet, az be fogja látni azt, hogy a népszenvedélyek felkeltése, felhasználása valóságos bűn, bárhonnét eredjen is, így minden gondolkozó és hazája sorsát féltő magyarnak egyaránt el kell ítélni úgy a szedősztrájkot és a budapesti szerkesztőségek megostromlását, mint a debreczeni sajnos esetet. Az első a szedősztrájk, szájkosarat akart tenni a sajtóra, meg akarta akadályozni a lapok megjelenését, szét akarta dúlni a nyomdákat, szóval megsemmisíteni akarta ságot, ezt a drága kincsünket,a sajtószabadA debreczeni eset pedig olyan páratlan szintén a maga nemében, amelyet el kell minden embernek, aki nem elfogult, ítélni. Mert amikor a tömeg egy védtelen öreg embert, legyen az főispán, vagy nem főispán, előre kieszelt terv szerint összever, arra kényszeríti, hogy hullaszállító kocsin vigyék be a városba s azután folytonosan ütlegeli, ez már nem hallgatag ellenállás a főispán, a kormánnyal szemben, de aktív rezistenczia, a vadság müve. Emellett nem is magyar tempó, mert a magyar üt vág, de nem kinéz másfél órán át. Mind a kettő tehát a népszenvedély kitörésének olyan elfajulás, brutalitása volt, amely nem válik javára annak az ügynek, melyet szolgálni akar, hanem csak ártalmára. Ne izgassuk azért a népet, ne számítsunk annak szenvedélyére, mert a történelem azt tanítja, hogy igen sokan, akik felkeltették népszenvedélyeket, mikor az kitört, nem tudták a uralni azt, egy ideig tehetetlenül még a vezetőket is magával ragadta s végre olyan eseményekre vezetett, a melyet a szenvedélyek felkeltői távolról sem akartak felidézni, a melyek igen gyakran őket, a vezetőket is megsemmisítette. Mert a népszenvedély olyan mint a tüzes, rakonczátlan paripa, ha egyszer megindítják, ha egyszer elragad, tör-zuz s nem lehet kiszámítani mikor fog megállani, hogy lehet nyugalomra bírni. Kerüljük azért napjainkban a felesleges, a czéltalan izgalmakat, mert nagyon könnyen megboszulhatja magát, mert esetleg mint a lavina megindul egyszer s nem lehet kiszámítani útját, rombolását. Kétszeres ok van arra, hogy ne izgassuk a kedélyeket most, mikor békehírek szállingóznak az országban s a békének a szenvedélyesség, az izgatás, soha sem volt meleg ágya. Nagyon szép hivatás vár azért a sajtóra, az intelligencziára akkor, amidőn a szenvedélyek, az izgalmak lecsillapításáról van szó. Mert ha van is nemzeti küzdelem, de annak tettlegességekre soha sem szabad elfajulni s ha addig elfajul, felelősek lesznek azért azok, akik a népnek kell, hogy vezérei legyenek. Azért azt kívánjuk, hogy az isten óvja meg szegény hazánkat ebben az újévben attól, hogy az utcza vegye át a vezetést, az irányítást, a népszenvedélyek uralják közéletünket. Ezzel csak ellenségünknek használnánk, okot adnánk alkotmányellenes kibontakozásra, rendszer behozatalára. TARCZA: A fülm vége. kezdetekor! Most ellankadt és díszét veszítve haldokolt. A szép asszony egy pillanatra behunyta szemét. Az arcza sápadt volt. Az ajka szederjes. Behunyt szemmel is úgy látta, mintha őrült keringést járna villámfényben úszó tükörfalu nagy bálterem,körülötte a A férfi aggódott: — Talán egy pohár víz jót tenne . . . — Nem ! nem ! — mondta az asszony. Felnyitotta a szemét. Ezek a nagy, gyerekesen tiszta, gondtalan tekintetű szemek egy darabig tétován tekintettek körül. Arczába lázasan tért vissza a vér s ezzel együtt az élet. Már kaczagott : — Csak nem ijesztettem meg ? Maga gyáva! Gyáva ! — Magát féltettem ! Ez nem gyávaság. Hanem más. Valami egyéb ! Az asszonyka nem felelt. A zene ütemére dobolt apró lábaival a földön és ehhez a muzsikát dudolgatta. Újra csupa báj, elevenség volt a lángolóra gyuladt arcza s különös fényben ragyogott a szeme. A vacsora alatt sok pezsgőt ivott. Igen sok pezsgőt. Hiába integetett neki az asztal túlsó oldaláról az ura. Kaczagott és a vállát vonogatta erre az intelemre, ízlett neki a csípős, jéghidegen habozó ital. Készségesen tartotta oda a poharát minden koczintás elé. És végül becsipett. Igen határozottan érzi, hogy becsipett. Az arcra ég, egész testét meleg hullámzásban hevíti a vér. És olyan furcsa, kuszált a gondolkodása. Mintha, minden, ez a nagy mozgalom, nem lárma, csak álom lenne. Szemben egy tükörben megpillantotta a saját képmását. Egy halványsárga szövetfellegbe burkolt vékony, idegen testű kis hölgy, mosolygó bébéarczczal, merészen hullámos barna hajkoszorúval. Mellette egy sápadt arczu ür, akinek fehér ing mellé vakítóan veri vissza a nagy világosságot. Nagyon tetszett önmagának. A szemével integetett a tükörkép felé. — Szép vagy asszonyka! Szép! — Szerette volna odakiáltani neki és nagyon boldog volt, hogy ennyire szép, hogy ilyen jól mulat, hogy hódít és tetszik. Mert hódított és tetszett. Mellette ez az ur híven kitartott egész este. Alig tudja hogy hívják. Néhányszor találkozott vele csak. Hideg, közönyös modorú ember volt. Az asszonyok azt mondták róla, hogy blazirt és rajongtak érte. Ő pedig otthagyta a sok asszonyt mind, az ő kedvéért soupé csárdást tánczolt, meg gyorspolkáta leghóditóbb szellemességeit és bókjait vitte ostromra. Maga egész uj emberré tesz engem ! — suttogta a férfi komolyan és némi melancholiával, mely sápadt arczához, fáradt, révedező tekintetéhez stylszerüleg illett. Hitte, hogy az asszonyka jókedvében és boldog vidámságában neki is része van s itt látja az idejét annak, hogy hangulatos frázisokkal bevezesse a döntő ostromot. — Áttánczoltam egy egész éjszakát, most pedig úgy ábrándozom itt maga mellett, mint egy húsz éves ifjú. Mint egy középkori trubadour. Nem gondolja, hogy jutalmat érdemelnék ? Legalább egy biztató mosolyt és egy szál ibolyát ? — Nagyon siet kedves barátom! — kaczagott az asszony. — Egy este, egyetlen egy este udvarai, s máris jutalom. Nem tudja, hogy a középkori lovagok és trubadourok sárkányokkal viaskodtak, keresztes hadba mentek s csak azután kértek jutalmat ? — Hol vegyek én most sárkányt, meg keresztes háborút — mondja kétségbeesve a férfi. — Azt magának kell tudni. Előbb az érdem, azután a jutalom. — felelte az asszony. — Várjon sorsára. Majd később. Talán! Ahogy a férfire nézett, a pillantásában már benne volt a jutalom biztos ige-Huszthy Zoltán fényképésznek Kossuth utca 5-ik számú saját házánál kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme öltözőszobával , az álandóan nyitott remek szép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll. Irta : Benda Jenő. A kicsi asszony előtt egyszerre sötét, nagyon sötét lett a világ. Úgy érezte, hogy, meg kell fogóznia valamiben, mert különben elesik. És erősen megszorította a tánczosa karját: Vezessen egy székhez! Szédülök! — mondta. Kiváltak a sorból. A tánczoló párok forgataga nélkülük folytatta tovább az őrült keringést, mely mindig gyorsabb, őrületesebb lett. Éjfél után volt már. A vacsora alatt bepezsgőzött társaság jókedve most érte el tetőpontját. A czigány vad tűzzel játszott egy gyorspolkát. A lihegő, kipirult arczú párok pedig szélsebesen száguldozták a zene ütemére végig a termet. A hölgyek frizurája felbomlott. Egy-egy hajfonat homlokukra csüngött. Abból a hűvös, feszesen illedelmes tónusból, mely az előkellő mulatságok kezdetét jellemzi, immár semmi sem maradt. Egy nagy bachanáliához hasonlított a bál, ahol a fékevesztett érzésekkel mindenki csak élvezni, minél többet élvezni akar. Izzó volt a levegő a sok felhevült vérű asszony és férfi leheletétől. A parkettről a felszálló finom por, vékony, csillámló ködfátyolba ölelte össze őket. S a hangos muzsikából is kihallatszott egy-egy jókedvű kiáltás, izgatott kaczagás. A szép kicsi asszony egyik sarokban ült a gavallérjával. Az ő tömött barna hajából is kiszabadult egy nehány szál s a homlokát csiklandozta. A keblen pedig elhervadt, színét vesztette az odatűzött ibolyacsokor. Pedig milyen szép volt, üde és friss az est