Szatmármegyei Közlöny, 1912 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-07 / 1. szám

<? Z.1l SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: NAGYKÁROLYBAN Jókai-utcza 2. sz. Telephon 56 szám. Pártoktól független POLITIKAI LAP.i XXXVIII. évfolyam. --- ------- ---------------- ........... • - m­egjelenik minden vasárnap. : 1 . _ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve 8 korona Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évreö korona Hirdetések jutányos áron közöltetnek. .Nyilttér“ sora 40 fillér­ Ezt a nagy kérdőjelt a politikai világ újéve tolta a közvélemény elé. Hogy végre béke lesz-e a mi parla­menti életünkben vagy tovább is háború, ezt a ködbe burkolt jövendőnek a küszö­bén, ki tudná megmondani? A fővárosban hétfőn elhangzott beszédekből sem állapít­ható meg bizonysággal, mert valamennyi­ben két húr zendült meg egyforma erővel,­­ a békéé és a háborúé. Az országos munkapárt szónokának szavaiból bizalom áradt ki a kormány, főleg pedig annak feje, a párt vezére iránt. A törhetetlen bizalomnak és a hű ragasz­kodásnak érzelmeivel viseltetik a párt Khuen-Héderváry iránt, aki a számkivetés napjaiban soha el nem csüggedt, akinek oroszlánrésze volt a jelenlegi többség életre hívásában, aki a nemzet által a képviselő­házba küldött új többségét államférfiúl bölcsességgel, tapintattal mégis erélyesen vezette a lefolyt másfél esztendő alatt czéljai felé. A párt, amely — lehet — nagy harczok előtt áll, bízik vezérében, bízik annak vezető talentumában, bízik annak magasabb államférfiúi kvalitásában, gazdag tapasztalataiban, okos mérsékleté­ben, lelkének hajthatatlan energiájában, szóval békekötésre és háborúviselésre egy­aránt alkalmas tulajdonságaiban. A munkapárt szónokának és a minisz­terelnöknek beszédéből harmonikusan ki­cseng a hatvanhetes alap dicsérete. A párt és a kebeléből kikerült kormány törhetet­len hívei a Deák Ferencz politikájának; igazán, szívükből és hamisítatlanul hatvan­hetesek ők, mert a nemzet javára ennél jobbat és czélhoz vezetőbbet emberi böl­csesség ki nem gondolhatna. Voltak már próbálkozások, tegyük hozzá gyászos eredményű próbálkozások. Megingott az országban minden, ami negyven eszten­deig szilárd volt. S ha most a betegágyból szónokló­­ Kossuth Ferencz arra hivatkozik, hogy az részvételük a kormányzásban „óriási nehézséggel“ járt, mert nekik oly alapon kellett miniszterséget vállalniuk, „amely alap nem volt az övék“, s hogy akként kellett ügyeskedniük, hogy kormányváltá­­suk daczára se legyenek avval vádolhatók, hogy „feladták függetlenségi alapjukat“: ezzel a nyílt — egy kicsit talán naiv s egy kicsit talán a politikai erkölcsbe is ütköző — vallomásával világosan megmu­tatja az utat amelyet a nemzetnek nem szabad soha többé követnie. Hirdetni szép és hangzatos elveket, benépesíteni vele a tömegek képzeletét, felcsigázni várakozásokat, felszítani remé­nyüket csak­­ azért hogy a többségi pado­kon lemondjanak mindenről s abból mivel a nemzetet kecsegtették, nem való­a­sítani meg semmit: ebből a koalicziós gazdálkodásból elég volt egy sütet lepény. Ez a boldogtalan korszak, az elvek elrejtésének, magukba fojtásának, az ing alatt titokban viselt negyvennyolczas szi­veknek a szomorú korszaka ne szakadjon soha többé a nemzet nyakába. A lefelé és felfelé való megalkuvásnak, a kabát zsebében összeszoritott öklöknek, az egy­szerre hideget és meleget fújó szájnak a politikai divata oly romboló hatással volt a nemzet jellemére és a közerkölcsre, hogy annak megismétlődésétől az országot meg­fogja menteni jó géniusza. Pedig a függetlenségi párt vezérét betegágyában bízó reménykedések, a jövőre vonatkozó pajzán gondolatok környékezik, „távolról felcsillámló“ reményről beszél és a munkapárti többség „vereségének látható jeleiről.“ Ha Kossuth Ferencz a negyvennyol­czas eszmék érdekében buzgólkodik, ret­tegnie kellene oly eshetőségtől, amely pártját újra a kormánypadok közelébe sodorná. Mert mily sors várna újra az uj többség részére, ha oly alapon kormányozna, amely „nem az övé“, s ha attól kellene az állam ügyeinek vitelében folyton retteg­nie, hogy a „labancz ruhába“ megpené­­szednének titkolt kurucz érzelmei. E felemás helyzetből a mai többség szabadította­ ki az eléggé kompromitált függetlenségi politikát. Minek emeli tehát Kossuth, újra pártja ajkához „a kísértések kelyhét ?“ Miért reménykedik oly idők bekövetkezésében, amely csapás volt az országra, de csapás volt az ő elveikre is. Mily egyszerű és világos evvel szem­ben a munkapárti vezérek és a mukapárti többség helyzete! Ez a párt a mas­a meg­győződésének alapján áll, neki nem kell — fogcsikorgatva — a mások meggyőző­dését szolgálnia. A hamisítatlan hatvanhét a maga bő áldásaival, a nemzet sorsát biztosító erejé­ A rongyos. Irta: Balassa Emil, a lámpának támasztva, úgy érezte, hogy fejét belülről valami marja. Megint a felesége arczát látta és gyűlöletesen kapott utána. Ugyanaz a gyűlölet, amely akkor támadt benne, mikor az asszony könnyelműen és gőgösen elhagyta, újra, újra feltámadt benne, csakhogy erősebben és öntudatosabban. Látta magát, a­mint társtalanul rongyosan és kábultan lődörög lebujból-lebujba és az asszonyt okozta ezért. Néha messziről, ólálkodva látta az asszonyt, mindig más férfi karján és ilyenkor hazament és lefeküdt a földre és sírt. A józanság ritka pillanataiban összeha­sonlította mostani, züllött állapotát a régivel, mikor pénzt keresett és csak vasárnap ment a vendéglőbe, akkor is a felesége karján s ez az összehasonlítás elkeserítette. A párás éjszaka hűvössége belopódzott a kabátja alá és borzongatta a gerinczét. Csipdeste arczát azokon a hosszú, sáv alakú helyeken, ahol a vastag könnycseppek végig szaladtak és nedvessé, sikamlóssá tették a réz bőrét. Fáradt volt és azt hitte, hogy nem is tud többé elmoz­dulni a lámpa mellől. Egy leány mindjobban közeledett feléje. Csalogatta a pálinka­gőz, amely Bőr száján egymásra torlódva gomolygott ki­felé és mikor a férfi közelébe ért, megezirógatta arczát. Bor megvetően rúgott egyet a leányon és aztán dühösen mormogva, odább dülöngött Lassan ment. Majd megállt és gondolko­dott. Tudta, hogy melyik kávéházban tanyázik most az asszony. És bizonytalan léptekkel, fejét lehorgasztva ment arrafelé. Szinte önkényte­lenül. A kávéház előtt megállt, kotorászott a zsebében és érezte, hogy csörög benne néhány rézpénz. Aztán bement a nagy füstös helyiségbe, amelyben már alig lézengett néhány füstös alak. Cognacot rendelt. Sokat! Egymásután ivott és miközben jóleső melegség szaladgálta be testét, félénken, lopva a kis különszoba felé pislogott. Nem tudta tisztán, hogy mit akar, csak érezte a vágyat, amely szomjazta az asszony látását... Éhes is volt, De nem bánta. Nézte a márványasztal pettyes foltjait, melyek fantasz­tikus alakokba csoportosulva tánczoltak, vib­ráltak a szeme előtt. Sokáig bámult, így a szeme elé. És mikor már egyedül volt a nagy helyiségben, látta, amint a pincér a konyha melletti sarokban bóbiskolt és felcsigázott képzelete hallani vélte az elfüggönyözött fülkében levők kurjongatását. úgy érezte, hogy valami nagy, tiszta világos­ság fogja körül és tágra n­yilt szemmel hallotta a felesége kaczagását. Undorodott a víztől. És mégis felkapott egy poharat és kiitta. A hideg RoMtfest-vijigileji tiszlit Hajin Gi S.Hajiu Karoly Kölcsey­ u.1 A Fk. templom­mal szemben. •Alapittatott: 1902. Éjjel volt és Bőr hazafelé bandukolt. Ma kissé korábban hagyta ott a szurtos lebujt, ahol éjjelente állandóan tanyázott és ahol te­kintélye volt, mert az idő még nem tudta tel­jesen lemosni Borról a régi jólét nyomát. Ma még lakozott benne egy kis józanság és ez régi, keserű gondolatokat ébresztett agyában. Nem szerette a józanságot. A gondolatok körülfog­ták, kínozták és hajtották ki az utczára. Voltaképpen nem is tudta, hogy merre megy. Csak ment, dülöngélt, álldogált a sötét utczán, öklével meg-megdöngette a vasredő­nyöket és igyekezett nem gondolkozni. Sok megüllepedett keserűség háborgott benne és minduntalan feleségét látta. Az asszony szemét, amely ábrándos volt és a száját, amely gőgösen, a két szögletében lefelé görbült és a királyné­hoz tette hasonlóvá. Megállt egy gázlámpánál, hátra szegte a nyakát és belebámult a lángba. A láng vibrált és Bőr szemét elöntötte a könny. Sirt és öklé­vel verte az arczát, a fogait és rongyos c­ipő­­jével rugdalta a lámpa tövét, mintha ki akarná dönteni. Egyedül volt a hosszú utczában. Háta

Next