Szatmármegyei Közlöny, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL; hová a lap «ellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: NAGYKÁR­OLY BAK, Széchenyi-utcza 4. sz. Telephon 59 szám. POLBTIECA­ LAP FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. ANTAL ISTVÁN. FŐMUNKATÁRS: ZOLTÁN BENŐ. — ....— fflegjetenik minden vasárnap. ----------— ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K vidékre postán küldve S kof. Megyei közsések, egyházak és iskolák részére egy évre 6 kor. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. ,Nyilttér“ sora 60 fillér Újévre. Egy angol folyóirat karácsonyi szá­mának címlapján a következő kép jelent meg : Az öreg december, mint nagyapa egy kis unokát tart a karján és ez a kis unoka, ez január. Nagyon kedves, bájos­­ kép. Igazi angol humor van benne és nem tudjuk, hogy a rajzoló szándékkal tette-e, vagy csak a kép bájossága ked­véért, de van benne valami, ami mintha szomorú prognózis akarna lenni. A kis január, amint belekap a vén december szemébe, mintha azt mutatná, hogy ez a két hónap, az elmúlt eszten­dő csecsemőhónapja, olyan nagyon sze­retnék egymást, m olyan bizalmas lábon áll­nának egymással. Az öreg december­t pedig karján hordja a kis Januárt, amely az ő teste, az ő lelke, az ő unokája. Ha végiggondolunk ezen az eszten­dőn, bizony, szomorúság fog el bennün­ket, mikor az jut az eszünkbe, hogy en­nek az esztendőn­e­k december hónapja fogja karjára emelni, karján tartani a jövő januárt. Hát az 1914-es esztendő első hónapja sem fog megnyugvást hozni. Az sem lesz jobb, vígabb, kedvesebb, az sem lesz enyhébb, mint ennek az utolsó hó­napnak az unokája, az is ebből a szomorú családból származott gyermek lesz. Nem hihetjük el. Nem szabad elhinnünk. Mert ha még ezt is elhinnők, akkor már való­ban szomorúan, kétségbeesetten, csügged­ten kellene lehajtanunk a fejünket és azt várnunk, hogy — bocsánat az ünnepé­lyes alkalomhoz nem illő trivális kitételért — mikor üt bele az isten nyila ebbe a kerek világba. Egy hosszú esztendő utolsó napján letaro­t erdőkre, elhervadt reményekre, megritkult embersorokra tekinthetünk vissza az egész világban, de különösen a ma­gunk házatáján. Háború, katonai készen­lét, járványok, árvízveszedelem, ezek a képek jutnak eszünkbe a szerencsétlen 1913 as évre gondolván. Mintha az utolsó ítélet napja következett volna el. Mintha ezt az évet a másik tatárjárás évének szánta volna a Gondviselés. Nem tudjuk, valóban olyan sokat bűnöztünk, annyira megromlott-e ennek az országnak a népe és ennek a népnek a lelke, hogy uj Szo­doma és Gomorrha sorsa vár reá. Nem tudunk semmit és ma már bizonytalanok vagyunk­­ minden irán Bizalmatlanok vagyunk a múlt iránt, mert úgy érezzük néha-néha, hogy bizony kár volt ezer esztendőn keresztül karunk megfeszítésével, vérünk hullásával, védel­mezni ezt a földet, ha ilyen szomorú pusztulásra vagyunk kárhoztatva. Bizal­matlanok vagyunk a jelen iránt, nem hiszünk senkinek és senkiben, nem hi­szünk semminek és semmiben. Mert nem hihetünk és nem bízhatunk azok után, amik bennünket értek, bajok, szenvedé­sek, kárhozatok. Az emberi bizalom ugyan látszólag kimeríthetetlen forrás, de táplálni azért kell, mert különben egyszer csak elfogy, lassan csörgedezik, végre elapad. És ezért nincs már bizalmunk a jövőben sem. Nem tudunk m­­­ magunkról annyi erőt, annyi lelkierőt feltételezni, hogy ebből a helyzetből kijussunk, megmene­küljünk, feltápázkodjunk­. De van a bizalomnál, illetve a bizal­matlanságnál egy sokkal nagyobb ereje az emberi léleknek. Labilisabb, ingatagabb alapokon áll ugyan, mint a bizalom, de az ingatag alapon tömören és megdönt­hetetlenül van felépítve. Ez a nagy erő a remény. Most, mikor már minden kö­tél szakad, mikor valóban a bizalom lángja utolsókat lobban szívünkben, ma a reményű­k kell folyamodnunk. Remélnünk kell, mert ha még nem is remélünk, ak­kor körülbelül mindannyian, akik már a reményüket is elvesztették, befejezhetik földi létüket. Az 1914-es esztendő számlája még tiszta. Talán ezen a rubrikás, komplikált két történet. Irta : PIcHÉR ÁKOS. A narancsfák már hullatták hervadozó fonnyadt virágaikat s a rózsásbarna szirmok apró pehelyként hulltak alá a tengernek csen­desen ringó, álmodozó hullámaiba. Olyan megnyugtató, hűvös csendesség terült el tájon, hogy az ember komoly kétséget kezdett a táplálás az iránt, hogy lehetséges volna, mi­szerint ezeket a csendesen olykor-olykor felkorbácsolja a ringó hullámokat vihar, a szen­vedély? A tenger valóban úgy nézett ki, mint egy szerelmes, ábrándozó leány. Kékeszöld ruhájára millió gyöngyöt raktak ki a csende­sen hömpölygő hullámok s a narancsfák ezt a gyöngyökkel ékített köntöst beszórták alá hulló, illatos szirmaikkal. Majd a hullámok halk muzsikájába belevegyült a narancsfáknak sze­relmet suttogó édes danája. Nem csoda, a parton élő, pompás narancsfák szerelmesek a s­oha ki nem ismerhető, titokzatos tengerbe És joggal, mert ő bennük is él hiúságból egy parányi. Ugyan kinek virágoznának, kinek il­latoznának ők, ha nem a tengernek ? Kitől félnének, kitől rettegnének, ha nem a haragvó, vészes tengertől ? És ki tanítaná őket álmodozni, ha nem a tenger ? Tehát a tenger, az ő iste­nük, az ő élt tőjük, az ő tükrük — és ezért szeretik olyan nagyon ezek a parti narancs­fák — a tengert. Ők tudják, hogy azok az álmodozva tova hömpölygő hullámok olykor­olykor mennyi bajt, mennyi veszedelmet hor­danak magukban. Tudják, hogy a lágy dal­lamból olykor-olykor csúnya, fenyegető szit­kok hallszanak, miközben földig hajoló vihar­tépte ágaiknak gyakran meg kell fürödni, a tengernek dühtől tajtékzó vizében. De azért még jobban is szeretik a tengert, mert így sokkal tudják értékelni azt a boldogságot, midőn a szelíd megnyugvás képe ömlik el — a mindenségek­. Polgárné, a kedélybeteg asszony ott sé­tált a tenger­parton s dág­adt tekintetét oda szegezte a tova hömpölygő hullámokr­a. Mintha azokkal szeretett volna beszélgetni; — mintha tőlük akarta volna megkérdezni, hogy vajon miért is küldték őt ide, idegenbe, messze ha­zájától, messze szeretteitől, akikre ugyan vajmi keveset gondol, mert kuszáit gondolatai untalan űzik, untalan kergetik. Hogy hova? maga sem tudja. Nem tud semmit, éppenség­gel semmit, csak azt tudja, hogy az orvos tengeri fürdőt rendelt neki, mert kedély vilá­gára erősen ráfeküdt a nyomasztó köd s a ködös fellegeket máshol nem lehet eloszlatni, csak Itáliának mindég mosolygó, derűs ege alatt. Minő tévedés ezt hinni, hogy ott, ahol a nap szebben mosolyog, ahol a szellő szomo­rúbb, csábosabb, andalítóbb danákat játszik, ott a szív sebe hamar behegged. Milyen me­rész fantázia ilyet feltételezni egy beteg szív­ről, hogy ott, ahol minden parányi hely min­den virág, minden bokor csak a szerelemről beszél. Hogy ott egy beteg szív hamar begyó­gyul s megundorodik a szerelemtől. Oh nem, nem megy az ilyen könnyen! Az az orvos, aki paciensének ilyen orvossággal szolgál, az vagy nem ismeri a szerelmet, vagy soha sze­relmes nem volt De igaz, Polgárné talán nem is volt sze­relmes. Lehet, mert ő maga sem tudta, hogy miért, de meghasonlott önmagával. Csak azt tudta, hogy megváltozott körülötte minden és amiben eddig örömét, boldogságát lelte, most nyomasztólag hat rá. Férjét, akit eddig csak­nem jobban szerette, mint a saját magát, most valósággal utálta s ha az szeretettel közeledett felé, szerette volna elűzni magától, vagy futni, rohanni előle messze, messze. Amikor új otthonában öntudatra kezdett ébredni, azon vette észre magát, hogy ő csak­ugyan szerelmes és hogy csakugyan a szere­lem volt az, ami miatt őt ide internálták. De előbb nem tudta még, hogy kibe, mibe sze­relmes, csak azt vette észre, hogy a tenger érdekli nagyon , hogy ő a tengerrel gyakorta, nagyon sokáig el szokott beszélgetni. Node, ez nem annyira veszedelmes dolog, nem követ el vele semmiféle szentség, avagy házasságtörést. Aztán, mivel üsse agyon az időt? valamit csak tenni kell, mert, ha nem tesz semmit, még komolyabb bajba, búskomorságba esik. A gyakori tengerparti séták után mégis csak mutatkozott némi kis változás az as­­­szonynak megrongált idegrendszerében. Eddig csak céltalanul bolyongott, ügyet sem vetve a tengerparton nyüzsgő életre, most azonban kezdi érdekelni minden aprólékosság. Kék vize Mindennemű ruhaneműk, csipkék, felöltők, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéle­tesebb festése.H­auffer Sámuel villany- és gőzerőre berendezett ruhafestő és vegytisztító Nagykárolyban, Kölcsey-utcza 1. sz. A róm. kath. templom mellett. Műhely: Pettin utcza 59. sz. Bőrkabátok, kertyük festése. Minta után való festési "3SN! Bármily kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. Plisé-gouvré: Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöl­tetnek.

Next