Századok – 1939
Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Az új „Magyar Művelődéstörténet” 339
az új „magyar művelődéstörténet" 341 A „perspektíva" szükséglete ez, a művelődéstörténetben, D. szerint, „háttérbe szorul az egyén, a keretek lépnek előtérbe és mindaz, ami a társas együttélés szervezetét illeti". A művelődéstörténet a történeti perspektívának, formaképződésnek tudománya. Az örök emberinek és a formaképződésnek határai a valóságban megvonhatlanok. Nem szabad tehát a határozott kultúrformák vizsgálatánál megállnunk. Már a régibb művelődéstörténet is magában foglalta a népi élet, s a köznapi élet jelentéktelenebb formáit is, de e hajszálgyökereket nem tudta az egész organizmussal szerves összefüggésbe hozni. Ezért is tértek rá aztán e szférának a népi „lelkiséggel", „szellemmel" való helyettesítésére. D. figyelmeztet rá, hogy a francia történetírás a „szellemiség" helyett inkább a társadalomra irányítja tekintetét. Nem csupán külsőséges szokás az, hogy „kultúra" helyett „civilizációt" emleget a francia tudományosság. A „szellemiség" megfogalmazása egyébként is egyre inkább halad valami olyasféle felé, ami már igen kevéssé a psziche belső mozgalmaival van közvetlen összefüggésben, hanem inkább a társadalomban kiképződött formákhoz, módszerekhez való akaratlan, magától értetődő csatlakozás. Magatartás, amiben több a szerkezetiségnek, a formának a szerepe, mint az egyéni belsőnek. Csak a filozófiai koncepcióhoz való ragaszkodás akadályozza meg, hogy ez az irányzat is átvegye a „társadalomszerkezet" elnevezést a „szellemiség" helyett. A régibb művelődéstörténet azonban a formákat részben szükségletekből, részben „hatásokból", „átvételekből" magyarázza, az óriási anyaghalmaz, amit meggyőződéssel gyűjtött, széthullott. Megújulás csak úgy következhetett, hogy a formákban a társadalomszervezet alkotórészeit kezdték meglátni, elismerték a nagy történeti kultúrszerkezetek törvényszerűségeit, sajátos determináló szerepüket az örök emberivel szemben. Eleinte csak a kiáltó, kézzelfogható jelenségekben, mint amilyen pl. a modern kapitalizmus , aztán elérkeztek a formákhoz, amelyek addig csupasz „életnyilvánulásoknak" látszottak, sajátos lelkiségnek. Kitűnik így, hogy nemcsak az embertől elvált kifejeződés, forma (legyen az írás, eszköz, műalkotás stb.) alkotja a kultúrszerkezetet, hanem a személyies kifejeződések sokféle módjai, árnyalatai is, amelyeket egyszerűen a népi, faji jellem megnyilvánulásainak szokás tekinteni. Kitűnik, hogy e módszerek, formák a társadalomszervezet alkatrészei ; hogy alakulásuk, fennmaradásuk az alapvető társadalomképletekkel van szerves összefüggésben ; hogy a legmagasabb kultúrában is elhatározó a jelentőségük ; hogy életük szívósabb minden magas kultúrformáénál is, és végül, hogy a „népiség", „fajiság" tulajdonképen e formákon alapszik : szerkezetiségükhöz mérten az örök emberinek más és más oldala, módja érvényesül bennük. A művelődéstörténet hivatása tehát az, hogy helyreállítsa a reményt a történet törvényszerű megértésében. Nem mechanizálja a történetet, hiszen a formák csak az örök emberi által élhetnek. De törvényszerűségeket tár fel, mert a formáknak