Századok – 1943

Tanulmányok - SZILÁGIY LORÁND: Összehasonlító írástörténet 228

ÖSSZEHASONLÍTÓ ÍRÁSTÖRTÉNET 231 egész Európában végbement. Önkéntelenül is „egész Európát" írtunk, ahogy ezt általában szokás mondani, de e szép és új­szerű munka mindjárt óvatosságra inti az embert, hogy egész Európa alatt kulturális szempontból a középkor e századaiban még egészen mást kell érteni, mint ma: a latin betű birodalmának a határai sokkal korlátozottabbak voltak, mint ma, s így a középkori műveltség Európájáé is. Északon Svédország a legszélső határ­­rokonainknak, a finneknek az írásbelisége, tudomásunk szerint, csak sokkal később s egészen más utakon indul, talán egy későbbi füzet erről is szólhatna, a nyelvtudomány is sok hasznát venné), míg Keleten és Délkeleten a latin írás végső határai: Lengyelország és hazánk. Ezeken túl Keleten és Délen is más betű és más kultúra birodalma kezdődött: Bizáncé. — H. munkája ennek a nagy nyu­gati, latinbetűs kultúrabirodalomnak az „írástudós" műveltségét mutatja be éspedig abban a korban, amikor a régi antik birodalom helyén letelepedett új népek hosszas műveltségbeli ellentétek és reakciók után az új ezredév első századában megkezdték az új műveltség őszinte átélését és átalakítását, míg végre a XII. szá­zadban antik viszonylatban is „felújult" a latin írásbeliség.­­Magyarország éppen ebben az átalakuló korban kapcsolódik be a latin kultúrába — tudjuk, hogy a bizánci betű is megkísértette —, s nincs semmi szégyenkeznivalónk azon, hogy a XI. századból nálunk is oly kevés az írásos emlék.) A XII. század azonban nagy változásokat hoz. Ekkor kezd „egyetemmé" tömörülni a párisi iskolák összesége, s ekkor kezd kialakulni az a latin nyelvű írásos kultúra, amely csakhamar az egész Nyugat- és Közép-Európát elöntötte. H. munkája ezen a ponton veszi fel a történés fonalát. Bemutatja — szinte a filmkockák élénkségével és finomságával ható — nagyszámú „képben", hogy az a régi felfogás, mintha az európai népek írásformáiban nyugatról keletre menve lényeges különbségek lettek volna, nem bír alappal. Ennek a kérdésnek a megoldására H. — nagyon szellemes és eredeti módon — össze­állította a szóbajöhető nemzetek megközelíthető okleveles emlé­keiből mindazt az anyagot, ami az írásfejlődés szempontjából jelentős vagy jellemző (itt H. régi munkájával szemben azt figyel­hetjük meg, hogy főleg az egészen nyugati írásokat emelte ki, s a németeket és osztrákokat nagyrészt elhagyta, ami a Nyugat és Kelet közti egyezéseket és így H. tételének helyességét még jobban kidomborította), s az így nyert emlékeket (nem az egész oklevele­ket, hanem csak ú. n. íráspróbákat) párhuzamosan egymás mellé állította. Az összehasonlítás közelebbről úgy történt, hogy H. igyekezett minden írástípusra egy vagy több „nyugati" s lehetőleg ugyanannyi „keleti" írást bemutatni, mint nyugati írások szere­pelnek: elsősorban a francia, azonkívül a belga, holland és német, mint keletiek: a svéd, lengyel és a magyar. Az íráspróbák — magya­rul talán jobban megfelel e fogalomnak, ha írásmintát mondunk, vagy írásmutatványt, ahogy H. írástörténetében olvassuk — legnagyobb része francia és magyar. Ennek az az oka, hogy a szerző számára, jelen körülmények között, csak a facsimilékben megjelent és hazánkban is hozzáférhető anyag állt rendelkezésre.

Next