Századok – 1943
Tanulmányok - SZILÁGIY LORÁND: Összehasonlító írástörténet 228
ÖSSZEHASONLÍTÓ ÍRÁSTÖRTÉNET 231 egész Európában végbement. Önkéntelenül is „egész Európát" írtunk, ahogy ezt általában szokás mondani, de e szép és újszerű munka mindjárt óvatosságra inti az embert, hogy egész Európa alatt kulturális szempontból a középkor e századaiban még egészen mást kell érteni, mint ma: a latin betű birodalmának a határai sokkal korlátozottabbak voltak, mint ma, s így a középkori műveltség Európájáé is. Északon Svédország a legszélső határrokonainknak, a finneknek az írásbelisége, tudomásunk szerint, csak sokkal később s egészen más utakon indul, talán egy későbbi füzet erről is szólhatna, a nyelvtudomány is sok hasznát venné), míg Keleten és Délkeleten a latin írás végső határai: Lengyelország és hazánk. Ezeken túl Keleten és Délen is más betű és más kultúra birodalma kezdődött: Bizáncé. — H. munkája ennek a nagy nyugati, latinbetűs kultúrabirodalomnak az „írástudós" műveltségét mutatja be éspedig abban a korban, amikor a régi antik birodalom helyén letelepedett új népek hosszas műveltségbeli ellentétek és reakciók után az új ezredév első századában megkezdték az új műveltség őszinte átélését és átalakítását, míg végre a XII. században antik viszonylatban is „felújult" a latin írásbeliség.Magyarország éppen ebben az átalakuló korban kapcsolódik be a latin kultúrába — tudjuk, hogy a bizánci betű is megkísértette —, s nincs semmi szégyenkeznivalónk azon, hogy a XI. századból nálunk is oly kevés az írásos emlék.) A XII. század azonban nagy változásokat hoz. Ekkor kezd „egyetemmé" tömörülni a párisi iskolák összesége, s ekkor kezd kialakulni az a latin nyelvű írásos kultúra, amely csakhamar az egész Nyugat- és Közép-Európát elöntötte. H. munkája ezen a ponton veszi fel a történés fonalát. Bemutatja — szinte a filmkockák élénkségével és finomságával ható — nagyszámú „képben", hogy az a régi felfogás, mintha az európai népek írásformáiban nyugatról keletre menve lényeges különbségek lettek volna, nem bír alappal. Ennek a kérdésnek a megoldására H. — nagyon szellemes és eredeti módon — összeállította a szóbajöhető nemzetek megközelíthető okleveles emlékeiből mindazt az anyagot, ami az írásfejlődés szempontjából jelentős vagy jellemző (itt H. régi munkájával szemben azt figyelhetjük meg, hogy főleg az egészen nyugati írásokat emelte ki, s a németeket és osztrákokat nagyrészt elhagyta, ami a Nyugat és Kelet közti egyezéseket és így H. tételének helyességét még jobban kidomborította), s az így nyert emlékeket (nem az egész okleveleket, hanem csak ú. n. íráspróbákat) párhuzamosan egymás mellé állította. Az összehasonlítás közelebbről úgy történt, hogy H. igyekezett minden írástípusra egy vagy több „nyugati" s lehetőleg ugyanannyi „keleti" írást bemutatni, mint nyugati írások szerepelnek: elsősorban a francia, azonkívül a belga, holland és német, mint keletiek: a svéd, lengyel és a magyar. Az íráspróbák — magyarul talán jobban megfelel e fogalomnak, ha írásmintát mondunk, vagy írásmutatványt, ahogy H. írástörténetében olvassuk — legnagyobb része francia és magyar. Ennek az az oka, hogy a szerző számára, jelen körülmények között, csak a facsimilékben megjelent és hazánkban is hozzáférhető anyag állt rendelkezésre.