Századok – 1989
Könyvismertetések - Magyar Múzeum (Ism.: Nagy Tibor–Radocsay Dénes) III–IV/523
524 KÖNYVISMERTETÉSEK 524 értékes adalék, abból a szempontból, hogy az ország települési határát az eddig felvett vonalnál északabbra tolhatjuk ki. Az említett három sír csontanyagának embertani vizsgálatát Nemeskéri János végezte el (18-20. 1.). A harmadik évfolyam decemberi számában első helyen Szántó Imre ismertet egy kora vaskori bronzleletet a Heves megyei Gyöngyössolymos-Kishegyről (1-8. 1.). A tokos balták, sarlók, lándzsacsúcsok stb. mellett a lelet legérdekesebb darabja egy zablatag. Emez utóbbi jelenléte leletünkben arra utalhat, hogy már a Kr. e. 8. századi kimmer betörést megelőzően is élt lóhoz értő nép a Kárpát-medencében (ami a trákokkal kapcsolatban egyáltalában nem meglepő). A következő dolgozatban Szilágyi János tekinti át Intercisa helyőrségeit a Kr. u. 1. századtól kezdve egészen a pannóniai limes feladásáig (8-12. 1.). E dolgozat polemikus része nem dönti el azt a régóta vitatott kérdést, vajon átmenetileg tartózkodott-e Intercisa táborában a legio I. adiutrix különítménye. Kerényi András egy IV. századi barbár ezüstérmet mutat be, amely II. Constantinus siliquáinak szarmata utánzatai közé tartozik (12. 1.). Mihali Sándor (II. 2, 67-73. 1.) a padovai Basilica Capella delle reliquie-ben őrzött díszbuzogánnyal foglalkozik, amelyet eddig egy XV. századi condottieri,Gattamelata vezéri botjának tulajdonított a kegyes hagyomány. M. szellemes tanulmányában igazolja, hogy ez a jelvény a XVI. századi magyar díszbuzogányok egyik tipikus és jellemző példánya. Testvérdarabját épp a Magyar Történeti Múzeumban őrzik. Palotai Gertrud (II. 2, 73-76. 1.) a múzeum hódoltságkori török hímzéseiből mutat be egy újabban megszerzett darabot, amely rendeltetését tekintve, a török hímzett kendők, „kavuk ortüsü"- nek nevezett csoportjába tartozik. Díszítéseit jól ismerjük az egykori kerámiáról, valamint a XVII-XVIII. századi patyolatkendőink úri hímzéseiről. E darabbal a múzeum a régi magyar hímzések egyik ősét, közvetett mintaképét sorozta gyűjtemény tárgyai közé. Kalmár János két lószerszámot és egy szablyát ismertet Kemény János erdélyi fejedelem egykori fegyvereiből (II. 2, 77-83. 1.). Valamennyi darab rekeszzománccal díszített. A nyereg és szablya formája a honfoglaláskori magyarságig követhető vissza. Petriné Hlatky Mária (II. 2, 83-88. 1.) dolgozatában a XIX. század első harmadában Pesten működő Prandtner József ötvösmester jelentőségéhez szolgáltat újabb adalékokat. Egy szép empire-stílű serleg alakú fedéllel ellátott ezüst cukortartót közöl, valamint Prandtner számadáskönyvéből gazdaságtörténeti szempontból is érdekes költségjegyzéket. Hillrigl József „Pontificalis cipők" címmel a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit gazdagító pár főpapi lábbelit mutat be (20-26. 1.). Tanulmányának komoly viselettörténeti jelentősége van, rövid bevezetésében vázlatát adja a közép- és újabbkori cipődivat fejlődésének. Maga a téma annyira specifikus, hogy kevesen akadnak, akik teljes tudományos fegyverzettel szólhatnak hozzá a felvetett kérdésekhez. XVIII. század végi tulipános indadísszel ékesített darabbal kezdi bemutatását, mely valószínűleg Hasskó Jakab nyitrai püspöké volt, s mely a Nemzeti Múzeum legkorábbi főpapi cipője, ezután két pár XVIII. századi lábbeli következik, mindkettő a jezsuita rend trencséni házából, majd a szepeshelyi székesegyház egy a XIX. század második feléből való cipője, végül pedig a koronázási jelvények mellett őrzött két pár. (Mindkettő már a Nemzeti Múzeumban.) Ez utóbbi két pár cipőnél fő érdeme a szerzőnek, hogy a formák és a divatfejlődés figyelembevételével megnyugtatóan határozza meg készültüknek idejét, a XVII. század második negyedére téve azt, tehát I. Ferdinánd megkoronázásával hozza kapcsolatba a cipők születését. A tanulmány fontos adalék a magyar viselettörténet kutatói számára. De a művészettörténet is szerezhet belőle okulást; szerény ruházati emlékeken bár, de örömmel könyveli el - épp a barokk hajnalán - Hasskó püspök és a szepeshelyi cipő magyaros díszítőmotívumát. Kőszeghy Elemér Családjegyek megfejtései című cikke (27-35. 1.) Mihalik Sándornak ugyancsak a Magyar Múzeumban napvilágot látott „Szent-Istvány Tibor ezüstgyűjteménye" c. tanulmánya egy tételével folytat termékeny vitát. Kőszeghy eszmefuttatására Hammermann Jónás besztercebányai mester jegyének meghatározása szolgáltat alkalmat. A mesterjegyet Hacker Joachimnak (1645-1651) tulajdonító Mihalikkal szemben legalaposabb érveit sorakoztatja fel, sőt röviden a családjegyek természettanával is foglalkozik igazának bizonyítására. A személytelen ismertető csupán távol álló harmadikként figyelheti a tudományos vitát; sokkal érdekesebb és serkentőbb hatású lenne, ha a cikk ismertetését, vagy esetleg egy hosszabb válasz szerkesztését maga Mihalik Sándor vállalná. Vayer Lajos: Mégegyszer Rembrandt és „Rákóczi" címmel hazai ikonográfiai probléma kapcsán egy eddig tévesen attribuált lapot jelez mesternévvel és egy elveszett Rembrandt művet teljes dátummal vezet be újból a művészettörténetbe (35-40. 1.). Picartnak (Bartsch, II, 163) egyik lapját egy eddig ugyancsak Picart-nak tulajdonított mezzotintóval vetve össze, határozza meg ez utóbbi szerzőjét Bernardban, Picart lehetséges tanítványában és e Bernard-féle lapnak az oldenbourgi öreg férfifejet ábrázoló Rembrandt-tal