Századok – 2007
TANULMÁNYOK - Hornyák Árpád: Délszláv rendezési tervek és területi követelések a második világháborúban I/57
76 HORNYÁK ÁRPÁD Másrészt a százalékos alku valóra váltásának lehetőségét ekkor még nem tekintették teljesen elveszettnek, és Trieszten keresztül Anglia a csehszlovák és a magyar tengeri kijáratot kívánta biztosítani. Ha ez a kikötő jugoszláv kézbe kerül, vélekedhettek Londonban, akkor Közép-Európa teljesen ki lesz szolgáltatva a Szovjetuniónak.86 Moszkva azért sem kívánt komoly konfrontációt vállalni a nyugati hatalmakkal, illetve Olaszországgal, mert tekintettel kívánt lenni az Olasz Kommunista Pártra is, amelynek Trieszt elvesztése, s így az olasz nemzeti érdekek csorbulása, komoly népszerűség-csökkenést okozhatott volna. Moszkva Ausztria irányában sem támogatta teljes eltökéltséggel Jugoszlávia követeléseit, bár kezdetben jogosnak ismerte el a jugoszláv igényeket. Kész volt engedélyezni a jugoszláv csapatok bevonulását Ausztriának azon részeibe, amelyeket a Szovjetunió csapatai szállnak majd meg, feltéve, hogy a jugoszláv erőket szovjet parancsnokság alá helyezik.87 Utóbb azonban — mint Edvard Kardelj, a jugoszláv békedelegáció vezetője találóan megjegyezte — a Szovjetunió számára a jugoszláv követelések „viszonylag mellékes kérdések voltak globális stratégiájában".88 * 86 A jugoszláv kommunista kormány minimális változtatásokkal vette át az emigráns kormány érvrendszerét Trieszt követelése ügyében, némileg továbbfejlesztve azt. Kardell Párizsban tartott sajtótájékoztatóján 1946. június 27-én a háború ideje alatt népszerű, ám ekkorra már idejétmúlttá vált közép-európai konföderációs és föderációs elképzelésekhez igazította érvelését. Hangsúlyozta Trieszt gazdasági jelentőségét az egész közép-európai térség (Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Ausztria, Ukrajna és Románia) számára, amelyet azonban a város csak akkor képes sikeresen betölteni, ha Jugoszláviához kerül, melytől elszakítva teljes hanyatlás lenne osztályrésze. Talán nem véletlen, hogy a csehszlovák kormány memorandumaiban ugyanezt hangsúlyozta ezekben a napokban. L. Dokumenti o spoltnoj politici Socialisticke Federativne Republike Jugoslavije 1946. Knj. I—II. Prijed. Borde Vasilijevic, Beograd, Jugoslovenski pregled, 1985. I. köt. 183-190. Ugyanezen a sajtótájékoztatón Kardelj klasszikus formulákat is felvonultatott: a délszlávok voltak azok, akik egyik oldalon évszázadokon keresztül testükkel fogták a törökök előretörését Európába, míg nyugaton úgyszintén saját testükkel tartóztatták fel a német „Drang nach Osten"-t, amihez később társult az olaszok hódító előretörése a Balkánra és a Földközi-tengerre. L. uo. 87 Odnost Jugoslavije i Rusije... I. m. 732-733. A jugoszláv kormány 1945. április 2-án a szövetségesekhez benyújtott memorandumában jelezte, hogy kész részt vállalni a megszálló és közigazgatási feladatokban, és ellátni e feladatokat a szövetségesek nevében bizonyos ausztriai régiókban. Felkérte a szövetségeseket, hogy kezdjenek tárgyalásokat erről, és a megszállási zónák kijelöléséről. Azt javasolta, hogy az általa megszállt zóna az Olaszország és Magyarország közötti területen legyen, a régi jugoszláv-osztrák határtól északabbra, foglalja magában Karintiát, ahol jelentős délszláv lakosság él. L. Dokumenti o spoljnoj politici SFRJ 1945.1. m. 23-24. Az igényelt megszállási terület szinte a teljes, a Dráva és a Mura, illetve a Rába határolta osztrák területre kiterjedt volna, amelyet — a memorandum szerint — valaha teljes egészében szlávok népesítettek be, és amelynek legdélebbi részein még mindig délszlávok laknak. Erre a jegyzékre azonban egyedül a Szovjetuniótól kapott pozitív választ. Nagy-Britannia kormánya majd két hónappal később Belgrádba továbbított jegyzékében arról tájékoztatta a jugoszlávokat, hogy Ausztria brit, francia amerikai és szovjet megszállási övezetre lesz felosztva, és az általa igényelt területen brit csapatok fognak állomásozni. Egyúttal felhívta Belgrádot, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait az osztrák területekről. Dokumenti o spoljnoj politici SFRJ 1945. I. m. 49. 88 Kardelje kijelentését idézi: Branko Petranovic: Istorija Jugoslavije 1918-1978. Beograd, Nolit, 1980. 458.