Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1839-04-18 / 31. szám
A’ j©gs®es*a szabadság« (Vege.) Az uralkodók’ minden botlásainál ’s hibáinál sokkal veszélyesb a’ jogszerű szabadságra nézve a’ status’ javának eszméjéveli visszaélés, vagy a’ privát szabadságnak azon megsértése, melly a’ nép’ jólléte’, a’ statusczél’ nevében űzetik. — E’ visszaélés azon egyszerű tételre vitethetik vissza, hogy a’ „status’ java“ vagy a’ „nép’ jólléte“, vagyis ,,a’ közügy’ haszna“ és „a” közjó“ a’legfőbb törvény, mellynek minden birtok, minden jog, minden privát szabadság, bármint legyenek is kor és szokás által megszentesitve, ünnepélyes ígéretek 's biztosítmányok által bármint megerősítve, oklevelek által minden kétségen felül helyezve— okvetlenül engedni tartoznak. E’ tan egyike a’ gondolható legveszélyesbeknek, részint felette aggasztó, minden szabadságot ’s minden jogot megsemmisítő közvetlen következményei miatt, részint ’s leginkább azért, mert e’ tévelygés könnyen összefér azoknak legnagyobb személyes becsületességével ’s erkölcstisztaságával, kik azt alkalmaztatják. — Ha korábbi időkben valamelly uralkodó erőszakkal sértett meg valamelly jogot, háborított valamelly birtokot, vagy törvénytelenül ragadott magához egy jól szerzett vagyont: ez szintolly jogtalanság és rablás volt, mint minden más, melly ellen a rabló’ lélekismeretére appelláltatott, kit az egész erkölcsös világ utált, mint a’ béke’ és jog’ erőszakos háboritóját, ’s kiben, habár semmi földi biró által el nem ítéltethetett vagy bűntettethetett is, jó szándékot, személyes őszinteséget, vagy vétektől ment hibát föltenni lehetetlen volt annyiban, a mennyiben amaz isteni parancsot, melly minden más’ vagyonát szentnek tartatni rendeli, ő is tartozott tudni. Másképpön egészen, mióta ama’ fen érintett hamis fogalom a’statusról és statusczélról Európában uralkodóvá vált. Személyek, kik önmagokat is meg fognák vetni, ha a legcsekélyebb berkötést a’ másik fél’ sérelmével megszegnék, vagy embertársokat a’ kereskedésben csak egy fillérig is megcsalnak, vagy a legkisebb tárgyat, bármilly hasznos legyen nekik, lopás vagy nyilványos erőszak által elidegenítnék — megváltoztatják természetüket és a’ lélekismeretnek minden intéseit megvetik, mihelyt az forog fen, hogy a’ „status’“ nevében ’s a’ „közjóért“ néhány tollrántással egész néposztályok’ ezer éves jogai s vitatom sajátja megsemmisíttessenek. 246 245 kívánatos legyen. 3) A' kármentesítés’ terhében az egész nemzet összesége részesül. Ha összehasonlítjuk legújabb törvényeinkkel, két fő különbséget veszünk észre: 1) A’mi törvényeinkben a’ kármentesítés nem vezérelv. 2) A’ megválthatás’ szabadsága ki van ugyan mondva, de annak lehetővé vagy kívánatossá tételére részletes rendelkezés nincs. És ezen két különbség az véleményem szerint, mellynek megszüntetése lesz jövendőben a' feladat — mellyel nagy mértékben fog könnyíteni azon reánk nézve kedvező körülmény, hogy nálunk a' földesur és jobbágy közti viszonyok sokkal inkább mint máshol határozottak, egyformák és egyszerűek. Azonban azt mondhatná valaki: „ez mind igaz de a’ jobbágynak pénze nincs, mellyel magát megválthatná; országos pénztárunk nincs ollyan, melly segedelmet nyújthatna.“ Az tehát a’ kérdés: ezen ellenvetések ollyanok e, mellyek a'teendők’ útját tökéletesen elzárják? A’ mi az elsőt illeti, ez részint tettleg meg van több esetben czáfolva, mert megváltások több helyeken valóban történtek és történnek , részint megczáfoltatik azáltal, ha meggondoljuk, hogy valamint egy részről igen gyakran csak a’jobbágytól függ, hogy több pénze legyen, és a’ törvényhozástól, hogy abból, a’ mije van, többje maradjon, úgy más részről hatalmasabb ingert feszítettebb szorgalomra a’ megváltásnál fel nem találhatni. Ehhez járul még, hogy a’ megváltásbeli módok’ czélirányos rendezése által igen nagyon lehet azt könnyíteni, így például a’ földesurak’ részletes és lépcsőnkinti kármentesítése összekötve a’ jobbágyi tartozásoknak ugyanazon arányban lépcsőnkinti megszűnésével, és igy különbözőleg a’ würtembergi rendszertől, hol ezek egyszerre történnek, nem csak mód nélkül könnyítené a’ megváltást; mert igy évről évre kisebb teher maradván a' jobbágyon , a’ fenmaradottak’ viselésére mindinkább és inkább képessé tétetnék, hanem egyszersmind ezáltal kerültetnének el a’ honi földművelés’’ és ipar’ igen tetemes részét fenyegető ama’ zavarodások, mellyek egy megszokott rendszernek rögtöni fölcserélését más szokatlannal múlhatatlanul kísérik. A’ mi a’ másik ellenvetést illeti, annak jelenben igazságát elismerem , de hiszem és vallom, hogy egy 10 millió emberbőlálló nemzetnek módjában van szükséges erővel bíró országos pénztárt alkotni. „Mikép és miilyen erejűt ?“ ez tehát a’ kérdés. Ezekbe kimeritőleg bocsátkozni túl terjed ezen levél’ határain; maradjunk tehát a’ felületen. De még igy is szükséges kegyedhez egy kérdést intéznem: „Egyet ért e kegyed velem, ha azt mondom, hogy a’ magyar nemességnek az eddig egészen a’ jobbágyság által viselt és mindinkább növekedő megyei házipénztár’ terheiben igazság szerint részesülni kellene?“*) 11a máskép vélekedik kegyed, úgy kérem, győzzön meg engem az ellenkezőről ; ha pedig egy értelemben vagyunk, úgy ezen további kérdés támad: „Nem lehetne e majdan az ekkép megkönnyített jobbágyság’ illetőleg megszaporodott pénzbeli erejét arra használni, hogy abból — a’ mennyiben azt önerejével ő egyszerre nem tehetné — egy bizonyos idő alatt országos kármentesítési pénztár alapíttassék, ’s a’ földesúr a’ lépcsőnkint megszűnő tartozásokért ugyanazon arányban ebből kármentesíttessék ?“ Kérem kegyedet, gondolkozzék ezen kérdés felett, én gondolkoztam ’s nem késem reá igennel felelni. Nálunk, hol hivatalos adatok hiányzanak vagy csak tökéletetlenül tudatnak, megközelítőleg is bajos a’ jobbágyi tartozások’ összes mennyiségéhez hozzávetni. A’ megyei házipénztárak’ terheinek összeségét inkább meg lehetne ismerni, ha az e’ tárgyban meglévő hivatalos adatokat használni lehetne. Ezekről öt évvel ezelőtt következőt hallottam: Minden megyei házipénztárak akkor összesen tettek körülbelül 3 millió proftot, beleértvén Horvát- és Tótországot, de kizárván a’ XVI szepesi várost, szabad kerületeket, királyi városokat és tengermelléket. Azon summából, kerek számokban esett: Tisztviselőkre................................. Szolgákra ........ Deperditákra...................................... Tisztviselők’ hivatalos útjaira . . Elegy kiadásokra ...... Napi bérekre ................................. Adózók’ előrefizetéseinek betudására Szolgák ruházatára, fegyvereire . Utakra, hidakra........................... Fogházakra...................................... Középületekre ’s azok’ fentartására Történetes károk’ pótlására . . . írószerekre ....................................... De nem szedhető adókra .... Tőkék’ lefaragására...................... Árvákra és özvegyekre . . . . Kamatokra...................................... 570,000 fr.e. p. Összesen 2,985,500 fr. e. p. Ezen summákat, mellyek azóta bizonyosan szaporodtak, csak azért tettem ide, hogy meglátszassék, miképen, ha a’ nemesség viselné a’ házi-pénztár’ egy részét, tetemes megváltási czélokra fordítható pénzmennyiség fogna fenmaradni. — Meglehet, hogy e’ tárgybeli véleményeim merő csalódások és ábrándozások. Legyen bár— de a’ tárgy maga roppant fontosságú, és bizonyosan egy sincs, melly minden gondolkozó hazafi’ figyelmét nagyobb mértékben érdemlené meg — czélom nem volt egyéb, mint azt ébreszteni. — u. — 55 ? 55 382,00055 55 317,00055 55 160,000 128,00055 55 127,000 125,00055 116,00055 105,00055 55 67,000151,00055 55 19,0005? 13,0005? 55 10,0005? 3,50055 55 #) Tökéletesen egyet értek , ’s reménytem, velünk egy véleményen leend hazánk’ előmenetelét kívánó minden magyar. A’ ssserk.