Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1839-11-25 / 94. szám
Jegyzetek az Athenaeum’ I. félévi 31. számában foglalt „Socratis’ tanításmódjáról“ czímí értekezés’ némelly állításaira. A’jó nevelésre, kitől kikerül, tanácsokat osztogatni, dicső dolog, ha kettőre vigyázunk. Egyik az, hogy tanácsunk érett legyen. Másik az , hogy min magunkban neveletlenséget ne áruljunk el. — Igen kár, hogy Peregrini Elek ur az ő Socratesében gondos nem volt e' kettőre. Nem az elsőre, mivel többnyire üres hordót kongatott, ’s a’ hazai nevelőknek még csak jó gondolatot sem nyújtott, legalább ollyat, melly a’ felséges tárgynak uj szint adhatna. Nem a’ másodikra, mert egy nyilványos folyóiratban gúny’ tárgyává tett olly dicső testületeket, kiknek a’ hazai nevelés mindent köszönhet, a’ mivel eddig bir. — Az első bűnét megbocsátom neki részemről szívesen; mivel nemo dat, quod non habet, sőt hegyébe meg is dicsérem azért, mivel si desint vires, tamen est laudanda voluntas. A’ második bűnét is, ha csupán személyemet sértené, kész volnék csókkal viszonozni, jól tudván, hogy a’ kajánság ellen legfoganatosabb fegyver a’ szeretet. De mivel olly testületeket sérteget, kiknek hire neve az haza’ kincsei közé tartozik, mint a’ hazai nevelésnek egyik szükségese: maga a’ haza’ és nevendékei’ szerelme kényszerít, hogy e’nevelők elleni gúnyra érdeme szerint feleljek. Kérem , tűrje szeretve, a’ mit megérdemlett. Mondja P. E. gúnyolva: ,,Az olvasó, ha Magyarországban járt iskolába, tapasztalta ’s máig is látja, kiken fekszik az elemi nevelés’ nehéz terhe.41 — Hogy az csupán kaján gúny , kitűnik az utóbbi sorokból. Felelek tehát rá. — Az elemi nevelés’ nehéz terhe azokon fekszik máig, kik a’ magyar nemzetnek első oskolát nyitottak, és azért minden igaz hazafitól hálát érdemlenek, nem gúnyt. Azokon fekszik, kik e’ nemes hazában elsők voltak, gyertyát gyújtani, vakságot űzni, szemet nyitni, napot deríteni. Azokon fekszik, kik a’ magyar nap’ hajnalát nem csak homlokcsepjeikkel sürgették, hanem ontott vérükkel is pirosították. Azokon fekszik, kiknek még a’dús tudományú német haza is egyedül köszönheti a’ déli fényt. Azokon fekszik, kiknek fáklyájánál tanult látni egész Europa. Azokon fekszik, kiknek , mint kezdőknek, P. E. ur is mindent köszönhet Isten után, a’mivel szellemileg bir. Kik azok ? A’ kigunyolt szerzetesek. — Ha ezeket tagadja P. E. ur, megmutatja, hogy a’ történettudományban peregrinus, és ekkor nincs más mondandóm hozzá, hanem hogy tanuljon még most, azután tanítson. Ha pedig ezen adatokat, mint egy történeti tudóstul várhatom, elismeri, ekkor utasítom azon tiszteletre , mellyel a’ vett jókért ados, ha bar talán az adok nem is vallásos felei mik most. Mondja P. E. már kitünöbb gúnnyal: „Sok helyen még húsz évet sem élt fiatal emberekre van bízva a’ fő dolognak, az alapnak letétele.44 — Ez az esztendőszámra nézve ritkán, vagy talán soha sem igaz. Mert a’ nevelő szerzeteknek többnyire egyhangú szokása, senkit ki nem tenni a’ professio , sőt a presbyteratus előtt, pedig a’ professiora 21, a’ presbyteratusra 24 esztendő kívántatik de lege. Csupán a’ piaristáknál hallottam azt a’ szokást létezni, hogy néha egyiket vagy másikat előbb kiteszik azért, hogy haláliglani terhes kenyerét előbb kóstolja meg, mintsem hittel elfogadja. Igaz e, vagy nem? nem tudom. De hogy az illyen eset sok, tagadom. Mert kevés számú ujoncz van egyszerre ; tehát, ha mind’ kitennék is, a’ kérésből sok nem lehet csuda nélkül, melly P. E. kedvéért nem fog történni. Annyi igaz hát, hogy minden szerzetesnek fiatal korában kell kezdeni a’ nevelés’ mesterségét. De ez ellen van ez lehet e okos kifogás ? Kezdés nélkül semmire sem megyünk, az bizonyos. De hát mikor kell kezdenünk e’ nagy munkába? Akkor, mikor már benne tökéletesek leszünk ? De ez gyakorlat nélkül soha sem lesz meg, habár Socratestől Peregriniig minden theoriát ujjúnkra fűzünk is. Akkor kezd minden nevelő alaposan tanulni, mikor tanítani. Docendo discimus plurima optime. — Az én csekély ítéletem szerint tehát, valamint mindent, úgy a’ nevelés’ nagy mesterségét is fiatal korunkban kell kezdenünk, emberkort tökéletesítenünk, agg korunkig használnunk, azután az ifjaknak tanácsot adnunk, és őket kézen vezetnünk a’ nevelés’ nagy munkájában.— És hie! igy foly a’ dolog a’ nevelő szerzeteknél, mellyeket P. E. piszkolni méltóztatott. Hogy a’ successio mindig meglegyen nem csak számára, hanem minéműségére nézve is, keverve vannak a’fiatal nevelők a’ hoszti tapasztalásunkkal. Ez pedig nem jól van e? Nem a’ természet’ renden van e? Ha a’ novitiatust is agg korunkban fogjuk kiáltani, mikor leszünk nevelőkké? Akkor e, mikor már szemüvegen is alig látunk? Akkor e, mikor már minmagunkat is unni kezdjük, nemhogy a’ mások’ magzatiban tudnánk gyönyörködni? Akkor e, mikor már béketűrésünk, a’ nevelésnek elkerülhetetlen szükségese, a’ változó egészség miatt tűrhetetlenséggé válik ? szóval, akkor e, mikor már lelki testi tehetségeink nyugat felé járnak? Oh! gyávaság azt illy későn kezdeni, a’ mire az egész élet is kevés. Csak az az ismeret lesz bennünk alapos, mellyet ifjú korunktól fogva keresünk. Tehát a szerzetes ifjúságot az oskolákra jó korán alkalmfioztatni és a’ nevelés mesterségében előre gyakorolni, nem gúny tárgya, hanem a józan okosság’ sugalma. De fejét rázza erre P. E. ur, és igy kérdezősködik: „Bátran kérdezem: lehet e ezektől (az ifjú szerzetesektől) ön- és emberismeretet várni?44— Itt már igen kitűnik, hogy P. E. urat szét viszi, nem szellem. Mert, ha az okos esz’szavára vigyázna, föltehetné e egy absolutus philosophus- és theologusról (millyenek többnyire az ifjú tanító szerzetesek), hogy azok semmi ön- és emberismerettel nem bírnak? Habár tagadhatatlan az, hogy az ifjú lelkek szelesek, és a’ szél’ sebes szárnyain sok szép látást kikerülnek, lehet e mégis föltenni rólok, hogy ők csupán machinal , fabábok, és szenvedő törzsökök? Nem talált e még P. E. olyan fiatal emberekre, kik az ön- és emberismeretben messzebb mentek ennél? Ila pedig az ön- és emberismeretet feltalálta már a világi ifjúságban: miért lehetetlen ugyanez a’ szerzetes ifjúságnak? Talán ez nem is ember, hanem az állatok és emberek közt valami közép, mint a’szamár és ló között az öszvér? Igen m illyformán üt ki P. E. ur’ okoskodása. Annyira látszik lealázni a’ hazának élő szerzeteseket, hogy őket emberi névre is alig méltatja. Pedig tudja e P. E., milly gonddal készíttetnek szerzetes ifjaink a’ nevelés’ munkájára? Tudja e, hogy ezeknek nem csak