Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)

1839-11-25 / 94. szám

Jegyzetek az Athenaeum’ I. félévi 31. számában foglalt „Socratis’ tanításmódjáról“ czímí­ értekezés’ némelly állításaira. A’jó nevelésre, kitől kikerül, tanácsokat osztogatni, dicső dolog, ha kettőre vigyázunk. Egyik az, hogy tanácsunk érett legyen. Másik az , hogy min magunkban neveletlenséget ne árul­junk el. — Igen kár, hogy Peregrini Elek ur az ő Socratesében gondos nem volt e' kettőre. Nem az elsőre, mivel többnyire üres hordót kongatott, ’s a’ hazai nevelőknek még csak jó gondolatot sem nyújtott, legalább ollyat, m­elly a’ felséges tárgynak uj szint adhatna. Nem a’ másodikra, mert egy nyilványos folyóiratban gúny’ tárgyává tett olly dicső testületeket, kiknek a’ hazai nevelés mindent köszönhet, a’ mi­vel eddig bir. — Az első bűnét megbo­csátom neki részemről szívesen; mivel nemo dat, quod non habet, sőt hegyébe meg is dicsérem azért, mivel si desint vires, tam­en est laudanda voluntas. A’ második bűnét is, ha csupán személye­met sértené, kész volnék csókkal viszonozni, jól tudván, hogy a’ kajánság ellen legfoganatosabb fegyver a’ szeretet. De mivel olly testületeket sérteget, kiknek hire neve az haza’ kincsei közé tartozik, mint a’ hazai nevelésnek egyik szükségese: maga a’ haza’ és nevendékei’ szerelme kényszerít, hogy e’nevelők elleni gúnyra érdeme szerint feleljek. Kérem , tűrje szeretve, a’ mit megérdemlett. Mondja P. E. gúnyolva: ,,Az olvasó, ha Magyarországban járt iskolába, tapasztalta ’s­ máig is látja, kiken fekszik az­ ele­mi nevelés’ nehéz terhe.41 — Hogy az csupán kaján gúny , kitű­nik az utóbbi sorokból. Felelek tehát rá. — Az elemi nevelés’ ne­héz terhe azokon fekszik máig, kik a’ magyar nemzetnek első oskolát nyitottak, és azért minden igaz hazafitól hálát érdemle­nek, nem gúnyt. Azokon fekszik, kik e’ nemes hazában elsők voltak, gyertyát gyújtani, vakságot űzni, szemet nyitni, napot deríteni. Azokon fekszik, kik a’ magyar nap’ hajnalát nem csak homlokcsepjeikkel sürgették, hanem ontott vérükkel is pirosítot­ták. Azokon fekszik, kiknek még a’dús tudományú német haza is egyedül köszönheti a’ déli fényt. Azokon fekszik, kiknek fák­lyájánál tanult látni egész Europa. Azokon fekszik, kiknek , mint kezdőknek, P. E. ur is mindent köszönhet Isten után, a’mivel szellemileg bir. Kik azok ? A’ kigunyolt szerzetesek. — Ha eze­ket tagadja P. E. ur, megmutatja, hogy a’ történettudományban peregrinus, és ekkor nincs más mondandóm hozzá, hanem hogy tanuljon még most, azután tanítson. Ha pedig ezen adatokat, mint egy történeti tudóstul várhatom, elismeri, ekkor utasítom azon tiszteletre , mellyel a’ vett jókért ados, ha bar talán az adok nem is vallásos felei mi­k most. Mondja P. E. már kitünöbb gúnnyal: „Sok helyen még húsz évet sem élt fiatal emberekre van bízva a’ fő dolognak, az alap­nak letétele.44 — Ez az esztendőszámra nézve ritkán, vagy talán soha sem igaz. Mert a’ nevelő szerzeteknek többnyire egy­hangú szokása, senkit ki nem tenni a’ professio , sőt a presbyte­­ratus előtt, pedig a’ professiora 21, a’ presbyteratusra 24 eszten­dő kívántatik de lege. Csupán a’ piaristáknál hallottam azt a’ szo­kást létezni, hogy néha egyiket vagy másikat előbb kiteszik azért, hogy haláliglani terhes kenyerét előbb kóstolja meg, mint­sem hittel elfogadja. Igaz e, vagy nem? nem tudom. De hogy az illyen eset sok, tagadom. Mert kevés számú ujoncz van egy­szerre ; tehát, ha mind’ kitennék is, a’ kérésből sok nem lehet csuda nélkül, melly P. E. kedvéért nem fog történni. Annyi igaz hát, hogy minden szerzetesnek fiatal korában kell kezdeni a’ ne­velés’ mesterségét. De ez ellen van ez lehet e okos kifogás ? Kezdés nélkül semmire sem megyünk, az bizonyos. De hát mikor kell kezdenünk e’ nagy munkába? Akkor­­, mikor már benne tökéletesek leszünk ? De ez gyakorlat nélkül soha sem lesz meg­, habár Socratestől Peregriniig minden theoriát ujjúnkra fűzünk is. Akkor kezd minden nevelő alaposan tanulni, mikor tanítani. Do­­cendo discimus plurima optime. — Az én csekély ítéletem szerint tehát, valamint mindent, úgy a’ nevelés’ nagy mesterségét is fiatal korunkban kell kezdenünk, emberkor­t tökéletesítenünk, agg korunkig használnunk, azután az ifjaknak tanácsot adnunk, és őket kézen vezetnünk a’ nevelés’ nagy munkájában.— És hie! igy foly a’ dolog a’ nevelő szerzeteknél, mellyeket P. E. pisz­­kolni méltóztatott. Hogy a’ successio mindig meglegyen nem csak számára, hanem minéműségére nézve is, keverve vannak a’fia­tal nevelők a’ hoszti tapasztalásunkkal. Ez pedig nem jól van e? Nem a’ természet’ renden van e? Ha a’ novitiatust is agg ko­runkban fogjuk kiáltani, mikor leszünk nevelőkké? Akkor e, mi­kor már szemüvegen is alig látunk? Akkor e, mikor már m­inma­­gunkat is unni kezdjük, nemhogy a’ mások’ magzatiban tudnánk gyönyörködni? Akkor e, mikor már béketű­résünk, a’ nevelésnek elkerülhetetlen szükségese, a’ változó egészség miatt tűrhetetlen­­séggé válik ? szóval, akkor e, mikor már lelki testi tehetségeink nyugat felé járnak? Oh! gyávaság azt illy későn kezdeni, a’ mire az egész élet is kevés. Csak az az ismeret lesz bennünk alapos, mellyet ifjú korunktól fogva keresünk. Tehát a szerzetes ifjúsá­got az oskolákra jó korán alkalmfioztatni és a’ nevelés mestersé­gében előre gyakorolni, nem gúny tárgya, hanem a józan okos­ság’ sugalma. De fejét rázza erre P. E. ur, és igy kérdezősködik: „Bátran kérdezem: lehet e ezektől (az ifjú szerzetesektől) ön- és em­berismeretet várni?44— Itt már igen kitűnik, hogy P. E. urat szét viszi, nem szellem. Mert, ha az okos esz’szavára vigyáz­na, föltehetné e egy absolutus philosophus- és theologusról (millye­­nek többnyire az ifjú tanító szerzetesek), hogy azok semmi ön- és emberismerettel nem bírnak? Habár tagadhatatlan az, hogy az ifjú lelkek szelesek, és a’ szél’ sebes szárnyain sok szép látást kike­rülnek, lehet e mégis föltenni rólok, hogy ők csupán machinal , fabábok, és szenvedő törzsökök? Nem talált e még P. E. o­lyan fiatal emberekre, kik az ön- és emberismeretben messzebb men­tek ennél? Ila pedig az ön- és emberismeretet feltalálta már a vi­lági ifjúságban: miért lehetetlen ugyanez a’ szerzetes ifjúság­nak? Talán ez nem is ember, hanem az állatok és emberek közt valami közép, mint a’szamár és ló között az öszvér? Igen m illyform­án üt ki P. E. ur’ okoskodása. Annyira látszik lea­lázni a’ hazának élő szerzeteseket, hogy őket emberi névre is alig méltatja. Pedig tudja e P. E., milly gonddal készíttetnek szerzetes ifjaink a’ nevelés’ munkájára? Tudja e, hogy ezeknek nem csak

Next