Századunk, 1840. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1840-09-03 / 71. szám
667 tett tükör ezer darabját képzelé előtte elszórva lenni, ’s különkülön mindenikében a’maga’s annyira szeretett kedvese haldokló képeit lengeni, ’s újólag elájult. Minél tisztább az ér, mellyből a’ szerelemmé vált szeretet csörgedezek, annál szivrázóbb ennek zöldellő mezején a’ veszteség, kivált ha a’ világi viszonyok el mellőzésével, csupán az őszinte kebel sugalmai szerint ragaszkodó , hűséges szerető kedvelt, imádott tárgyától épen az által, kinek természetirta szent kötelessége a’ magához tartozó, saját vérét boldogítni, erőnek erejével fosztatik meg. Az orvosláshoz értő fejdelemasszony mindent elkövete, hogy Drága Vilmát kellő életre, tartós egészségre, vidám kedvre hozhassa. Őt hathatós szereivel ismét föléleszté, ’s mi neki magas tulajdona vala, szivhez szóló beszédárjával inté, kéré, hogy ő a’ hozzá illetlen ifjoncczali szerelméről örökre mondjon le, miáltal a’ fölöttébb megharagított atyát azonnal megengesztelni, ’s tőle előbbi szabadságát visszanyerni képes leend. Drága Vilma, ki a’ jó nevelési hanghoz illőnek ismert elöljáróját tisztelettel kihallgatni, ennek gyermekded figyelemmel párult alázattal kisért nyomos igéire belseje tisztaságából merítetteme’ végakaratját viszonzá: „Én apámtól léteit, az istentől érzést kaptam. E’ porburokba testembe szorult létemet az erőszak tőlem elveheti, de szivem szabad akaratján , melly a’ fővalóság adománya, semmi emberi hatalom nem uralkodhatik. Nevezzék bár gyöngeségnek tántoríthatlan szerelmi ragaszkodásomat, én kiszemelt kedvesemet annyira szeretem, hogy vagy egyedül őt, vagy a’halált választom. 1ra nemzem azt, mihez joga nincs, megakadályozza, elviselhetlen keserűségbe taszított éltemet ugyan ő végezteti ki, melly cselekedetéért azonban ama' nagy napon a’ menynyei biró előtt számolni fog.“ A’ rózsahullotta-arczu Drága Vilma napjai a’ zárdában nehezen múltak; de mivel ő nagyobb részint magán kivül, uj meg uj ájulásban vala, azok lassú forgását nem igen érzé ki a’ kolostorbani gyötrelmes élete tizenkilenczedik napja holdragyogta alkonyán az ottani fenkófallal körülkeritett virág- és gyűmölcskertbe reszkető lépésekkel kimenő, egy lombdus fa alatti filkére leülendő, hol ő egyelőre enyhet sziva, de bús emlékezetében a’többször, legközelebb pedig a’ múlt éjszakán látott iszonyatos álma, melly neki jelenté, hogy a’ keserv özöne miatt már alig pihegő hű kedvesének életszövetneke ma este egy erdőben el fog alunni; nem különben az, hogy a’ mai nap épen ötödik szerdája annak a’ boldog szerdának, mellyen ő kedvesével angyaltiszta örömű első találkozását ünneplé, ’s a’ melylyen ők egymásnak örök hűséget esküttek , elevenen föltűnvén, halkkal verő szive kemény szorongásiban megrepedt és ő ártatlan lelkét kiadá e’ véglehelletével: „szabad székely !“ leit a’ lus szó híven után monda. Ugyan azon perczben, mellyben ez történt, a’ kíngyötörte szabad székely is egy bükölelte helyen szürepedésben „Drága-Vilma“ nevét sóhajtva meghalt, mellyet a’ hétszeres berek-szó részvéve visszasohajtott. Ekkint a’ két hosszabb, sőt igen hosszú korra méltó ritka erényü szerelmesek nemcsak tett hűségesküjök óta folyt rövid életükben, hanem a’ halál pillanataiban is egyenlőn éreztek, egymást szerették, kiknek valahai sírjaik helyett ma is látni. Az ifjonczét erdő szentjei, a’ leányzóét az elpusztult zárda helyén álló mező-szent-jel mutatja. Mind itt, mind ott a’ szerda-helyre hetenkint járó emberek vagy más utasok érzékeny fohászaikkal fel-felköltik az egykori halas-szót és részvevő berek-szót. Oláh-horvát al fejdelemasszony gyászleveléből Drága Vilma véletlen halálát tüstént megtudván, őt a’ késő bánat elérte , ’s véghezvitt kegyetlensége miatt fölserkent lélekismerete furdalásai marczongolták. Ezen felül kínzó köszvénye is mind inkább öregbült. Ő kettős-súlyú állapotában Bocsárd és Minszló nell felgyógyi orvosokhoz folyamodók segítő tanácsért, kik neki részint éles lelki-betegsége feledhetésére, részint me£rögzött testi nyavalyája enyhíthetésére előbb az országbani szét utazást, aztán a’ borszéki vagy al-gyógyi fürdők és gyógyvizzeli élést javassák olly kikötés mellett, hogy a’ fürdési idő alatt valamelly reptéren álló badag-födelezetű nyárlóban lakjék , szél-szegben soha ne mulasson, mindig alsó-gyékényesen sétáljon, gyakran édes répa főzeléket élvezendő. Ugyan ő a’ hasznosnak képzelt ikerjavaslatot tetszés és hálával fogadván, haladék nélkül az utazáshoz hozzá kezdett. Dédács, egy uj székely, kit a’ nap sült meg, és kinek emlékét az idő soha el nem enyésztendi, mint szemtanú az itt utazóról ezeket jegyezte föl: ,,a’ lélekbús és testbeteg Oláhhorvát, mint egy álért Tóbiás az időben futás-falváról útra indult, és hosszú-macskáson, békáson, bér kényesen, bükkösön, gerebenesen, hódoson, oláh-köblösön, ölyvesen, sólyom-kő bélyegezte sólymoson, verebesen, dög-mezőn, egy farkas-laka medeinfarkasmezőn, burján-, cser-, csóka-, erdő-, héjas-, kút-, malom-, nyavalyás-, nyíres-, pécs-, sár-, szerda-, török-, vár-, zsák-falván, hosszu-falun meg kis falun, keres-, vásár-, inak-, poklos , somos-, szombat-telkén, kárász- és vár-telken, disznó-, kabalapatakán, árpás- és kárász-tón, só-váradon, bálványos-vár-alján keresztül több nap alatt utazván, fodor- és vajda-háza, vajda-kuta ’s vajda-szeg mellett elhaladott, a’ bocza-fordulásán megfordult, de egy ér-kavás közelébeni boncz-hidán szekere rudja eltörvén, megakadt. Itt ő inasát ki, előbb boczalár volt, csákmánnyal egy körtvély-kapu alatt száraz körtvély fájáért küldé, ebből hirtelenséggel uj rudat faragtatandó. Az elküldött cseléd, kinek feje káptalan ugyan nem vala, de a’ ki józan átlátással bírt, a’ tovább utazhatás tekintetéből egy had révhez szalada, innen egy hosszú kotkét és cserbélből hasogatott két darab karócskát hoza, ’s igy ezeknek használatos segítsége által az eltört rudat késedelem nélkül annyira összeforrasztó, hogy az utat békeségesen odább folytatni lehete. Végre Oláhhorvátot, kit csomafalva felé közeledtében egyszerre azon szomorú hagyomány szállt meg, hogy ott valaha dögvész uralkodott, hirtelen dagadni kezdett gugája útfélben megfojtá.“ A’ gugahalálban elveszett. Oláh-horvát, kinek a’ disze szintolly véletlen nyujtá a’ halál ürömpoharát, mint a’ melly véletlen ő nyújtotta azt saját leányának és leendő vejének, az őszeleidőben magtalan, minden jel, minden nyomat nélkül elporlott! Ma azon roppant terjedésű javakat, mellyeket a’ valaha élt, de már rég feledségbe ment Oláh-horvát egykori diesekedésében magáéinak lenni mondott vala, a’ legigézőbb tündérhegyektől körülövedzett magyar Schweiznak három törvényesen egyesült derék nemzete bírja, mellyek azokat magokra, gyermekeikre, emberfeleikre, hazájukra, a’ dicsőséggel országló nagy fejdelemre nézve bölcsen, czélszerüleg, üdvösségesen tudják használni, ’s a’ mellyeket épen ezért a’ menynyei gondviselés halhatlan virágzással megkoszoruzand ! Az elbeszélt igen érzékeny szerelmi történet körülményeivel együtt, mint kiki gondolhatja, már természeténél fogva titokban nem maradhatott, sőt inkább a’ hit szájában nőttön nőtt. Azt legelőbb kipuhatoló ’s felkapó az asszony népe, mellynek raindenik tagja azon igyekezék, hogy nyelvét dobbá változtatva, ő legyen a’ hallottaknak első leghangosabb dobok utczája; minden falu, hova a’ nesz elszárnyalt, szó várossá lett, holott az egész dolog, miről annyin és annyit szóltak, nem egyéb, mint mese ! Ponori Thebreick József: Jegyzetek: Falnagy, falunagy , falu nagyja, szász falu elöljárója, villicus, Hann. Egedelem,forró vágy: „Vőlegény Jézusom! lelkem égedelme* a’reformátusok énekeskönyvében előforduló kifejezés.Bolgár barát, páter bulgarus , kit oláh-barátnak is hívnak. Bőé nil, azaz , a’ havasalföldi nemesek nyelvén szépen oláhul. Lehel kürtje Jászberényben őriztetik. Rozmarin, halált jelentő virág. Gugahalál, pestises halál, valamelly Horvát János nevű mérges embernek Révkomáromban 1763. itt átkozódó leveleszerint. A’ szónyomozási játékomban használt helynevek igen rövid magyarázatait adni fogom. /». 'f. Pozsonyban. Alapító és szerkeszti OroszJózsef. — Nyomtatja Schmid Antal. 568