Századunk, 1843. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)
1843-10-22 / 84. szám
84. szám. Hatodik esztendei folyamat 1843. October II. 47. SZÁZADUNK. A magyar tekintetes ur. A magyar ttes urak nevezete alatt értjük azon igazi ties urakat, kiknek vagy tetemes birtok jutott osztályokul, vagy jeles közhivatal nyújt tekintélyt — nem annyira sok pénzre van szükségük, mind inkább gyakran szorulnak más ember pénzére, de perse, ez a gyakori csekélység végre nagy összeggé lesz. Ötvenezer váltóból álló kölcsön igen ritka portéka a magyar ttes urak között, és ha magyar ember magyar ttes urnak ötvenezer váltót kölcsönöz, bizony van is annak szép s messze terjedt hire, mint valami rendkivüliségnek. Pedig vannak ám hazánkban nemcsak olly ttes urak, kik 50, 60, 70, 80, 90 ezeret érnek, hanem ollyanok is, kiknek birtokuk két, három, négy, öt, hat, hét, nyolcz, kilenc, százezeret, sőt egy millió váltót is megér! A magyar ttes uraknak birtokukhoz aránylag csak legfölebb tiz, kilencz, nyolcz, hét, hat, öt, négy, három, két, egy s pedig nem ezüst, hanem váltó ezerre van szükségük, s milly gyakran megelégülnének 500 váltóval is! Megemlékeznek ugyan s pedig nem egyszer, hanem gyakran a magyar ttes urak is beszélgetés közben sóhajtozva a két-háromszász-ezer ezüst forintról, égre meresztve szemeiket elmondják ők is többször: „bár csak a jövő húzásban az én számom lenne a főtreffer!“ de mindezeket csak álomkép emlegetik, mert nagyobb része tudja, érezi, mikép ezek úgysem neki valók, mert velük élni úgysem tudna! De az említett csekélységekre csakugyan gyakran van szükségök, s pedig némellyeknek minden hónapban, másoknak minden félévben, ismét mások legalább minden évben egyszer szorulnának rá, ha a kölcsön mindig szolgálatukra készen állna. E szerint az a tres úr, ki évenkint csak kétszer szorul más ember pénzére, még nem legroszabb gazda, s mégis ha százezer forintos birtoka van, és huszonöt évig folyvást minden évben kétszer két-két ezer váltót fölvesz, huszonötödik évben már az utolsó barázdáját is tökéletesen fölvette! Isten mentsen, hogy kivétel nélkül szóljunk, mert hiszen saját szemeinkkel látunk többetes urakat, kik nemcsak más ember pénzére nem szorulnak, hanem inkább ők szolgálnak — bár néha nem dicsérendő mód szerint — másoknak pénzzel; de azt mégis bátran állíthatjuk , hahogy a magyarországi ttes urakat mind egy helyre összecsőditenék s itt minden személyválogatás nélkül őket centuriákra osztanék, bizony alig találkoznék egyegy centuriában itt, kinek más ember pénzére szüksége nem volna, és ha kölcsönt ajánlanánk nekik, a többi mindnyája azt kiabálná: én is, én is veszek föl kölcsön pénzt! És ez igen szomorú igazság hazánkban, mert arra mutat, hogy a legelső s legszükségesebb mesterséget — az élet mesterségét — még nem tanultuk meg. Megjegyzendőnek véljük itt még azt is, hogy a magyar ítes uraknál csekély különbséget tesz a jó vagy rész esztendő, mert ők majdnem mindig egyaránt készek pénzt fölvenni, csak adjunk nekik, csekély tekintettel lévén az év bőségére vagy silányságára, mi ismét arra mutat, hogy ízes uraink mértéken túl szeretnek költeni, melly szeretet mellett természetesen mindig más emberek pénzére szükségük leend. Mikor a magyar tzes urnák pénze annyira elfogy, hogy a világon sehol csak egy garasa sincsen — mi pedig gyakran megtörténik — kivévén a bugyogója zsebjébeni nyúlós zacskójában a nehány huszasocskákat, mellyeknek mint urat képviselendőknek ott lenniük kell, akkor a tres úr kedvetlen , komor, magába vonult, nem kell neki a vendég, nem a mulatság, nem szeret látogatóba menni, nem egyéb jószágait — ha vannak — megnézni, hanem inkább még az itthonit is csak a szobábeli szengetések által kormányozza, mert nem mer a cseléd között megjelenni, tudván, hogy mindenki pénzért fogja zaklatni s száz gazdasági szükségeket fognak neki felfedezni, mellyek pótlása nélkül a gazdaságot becsületesen folytatni nem lehet, így gondolkodva, búsulva eltöltvén nehány napot, végre fölugrik, befogat s elnyargal a legközelebbi ismerős zsidóhoz , s vagy gubacsát, vagy gyapjúját adja el jól olcsón előjáróban s vagy kétezer váltót fölvesz rá, vagy ha aratás után van, gabnájára, mellynek a zsidó szabja meg tetszése szerint az árát, előlegeztet magának egy pár ezeret. A jettes ur nem is gondolván arra, hogy ezen tette által ismét egyik erőből fölösleg is lecsapolta vérét, mihelyt a nyomozó kétezer váltót zsebébe tette, azonnal viggá, jókedvűvé, beszédessé, barátságossá, vendégi mulatság szeretővé lesz; azonnal látogat, jószágaira rándul, felemelt fővel mint az a cselédek között megjelen s kérdezősködik, titolt fizet, a szükségeket póllandóknak igen stb. Azonban minden jókedvűsége mellett sem feledkezett meg a búval teljes pénzetlen korról, ugyanazért erősen föltevé magában e kétezerét szorosabban őrizni, hogy ismét olly szomorú állapotba ne jőjön. Ennek következtében s véleménye szerint annyira szorítja a kétezerét, hogy csaknem vért szorít ki belőle, de mit használ, a pótlandó szükség száz meg százféle, mindennap tizen, sőt többen kunyerálnak tőle pénzt, s így akarata ellenére is csak úgy szökteti almáriumából a tízforintos banknettákat egymásután, mig végre vagy tizennégy nap múlva egy kissé gondosabban tekint az almáriumba s nagy bámulatára látja, mikép a nyolczvan darab tízesből alig van már négy darabja. Ekkor kezd éget földet káromlani, ekkor átkozódni, hogy ő nála a pénz a világ minden kincséért meg nem maradhat; ekkor kezd esküdni, hogy ő ezután senkinek nem fog fizetni, ha még igazságosabb követelése lesz is stb. De mit használ? Azok, kiknek követeléseik vagynak, vagy nem hallották a bohó esküt, vagy nem törődvén vele, kérik a magokét, s ha e fölingerült treszr vagy két első kérőt, kivált ha egy kissé könnyebben beszélgethet velük, üres kézzel bocsát is el, mondván: majd máskor! — mégis az utóbbi kérőket kifizeti, míg a négy darab banknottából tart. És most? Most a szükségek fele még alig lévén pótolva, a tekint, az még jobban neki búsul, a gondoskodásnak még jobban neki adja magát, de távolról sem gondolkodik arról, mi lesz ő belőle, ha ő most ismét uzsorára vesz föl valahol pénzt? milly hamar tönkre jut ő e szerint, mert már majd sem a kamatokat, sem a tőkéket nem győzendő fizetni; milly szükséges volna ő neki már előre egy kegyes házról gondoskodni, melly öreg napjaiban kegyelemkenyérre befogadandná. — Nem, illyésről távolról sem, hanem csak arról gondolkodik : hol s hogyan kaphatna ő ismét pénzt minél előbb ? Azokhoz többé nem mer menni, kiknek úgyis már előre mindenét eladta, mert tudja hogy úgysem kapna tőlök semmit; azokhoz hasonlókép nem mer menni, kiktől már rég törvényes kamatra szedett föl kölcsönöket, sőt örül, hogy e jó hitelezők hallgatnak s