Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-01-31 / 9. szám

Nyolczadik esztendei folyamat 1845. 9. szám Január 3 . SZÁZADUNK 1845-ik évi adagok. Nálunk egy idő óta minden buzgás és épen ezért zavarban van. A szóló beszéde, az iró dolgozata merő tarka szőnyeg, melly­­nek vastag szálait különféle szinü virágcsák födik. A prosai szövet főszinei uj szó és ábránd, főtárgya a terv, melly számtalan nemű. Gyakran a prosa ünnepi köntösbe akarván burkolózni, lététől fogva talpig versben jelenik meg. Kazinczy Ferencz mondása: „Különbség Nincsen verse között s prosai műve között.“ ujdivatu arszlánaink majd mindenikére illeszthető. Csalódnék a nyájas olvasó, ha hinné, hogy én, ki szóló­ s íróink divatos hibái ellen korholva lépek föl, különben cselekedendem, mert mi tűrés­­tagadás, én is, hogy különöznek ne láttassam, a tömeggel együtt­ úszom.* ******* Ó-esztendő estvéjén a lefolyt háromszázhatvanöt napból álló közönséges évben megjelent magyar elmeművek fölött szigorú szemlét tartván , ezt szoktam mondani: „Verseinkben nincs poesis, Prosánkban nincs tudomány. Minket, mint rákokat, hány ide­s tova kész Nemesis “ Mikor nemcsak a naptár, hanem a magyar irodalomban is szökő­év volt, igen örömest máskint ítélek. * ******* Miért van nálunk olly kevés selyem­ember és sok szür­ ficzkó ? E feladatot a történet oldja meg. Őseink daczára annak, hogy China tőszomszédságában laktak, ennek szorgalmas népeitől a se­lyemtenyésztést el nem tanulták a selyem ruha helyett nyers párduczbőrt hordanak. Hasonló öltözetben jelentek meg idővel hódító eleink a Tisza - Duna kövér vidékein. Az ázsiai tarka vi­seletét azonban a szükség a maradéknál egyszínű honi juhbőrrel cserélteté föl. A párducz-tarkaság a közdivatból kiment, de valamint a szerecsent hiába mossák, mert csak szerecsen marad: a magyart a műveit európai nemzetekkeli közlekedés a juhbőr és durva gyap­jú-szövetek hordásától elszoktatni nem tudá. Dicső emlékezetű II. Mária királynénk kedves Magyarorszá­gát anyailag boldogítandó, ehhez önkint olasz tengerpartot csatja, mi által a kereskedelem, s a szederfák ültetését és selyemte­nyésztést ismételve parancsolá, mi által a műipar egyik tetemes ága előmozdittathatnék. De mind hiába! mert sem a selyemte­­nyésztő olasz földdeli közvetlen érintkezés, sem az anyai parancs nem buzdítá a megrögzött előítéletek martalékit a jónak szorgal­mas űzésére. Halhatlan emlékezetű II. József császár megnyitá dicsőült anyja kegyelmes parancsát, s mi azelőtt hosszabb idő alatt elmu­­lasztaték, annak haladék nélkül meg kelle történnie. Csakhamar a szederfák levelezni, a selyembogarak ereszteni, a selyemtenyész­tés szerencsésen megindulni kezdettek. A magyar korona alatti országok javára s virágoztatására működött II. József császár ő felsége nagy czéljai, dicső vállalatai közepette hirtelen elhunyt, s ezen birodalomszerte minden jók sziveit és lelkeit keményen megrázó elhunyás évében Magyaror­szágban a szederfák serényen kivágattak. 1790, mint ezt egykori öregeinktől nem egyszer hallottuk, azok tartottak nagy hazafiaknak, kik II. József császár atyai pa­­pancsából növesztett szederfákat kíméletlen kivágták; most pedig, mit saját tapasztalatunkból tudhatunk, nagy hazafiaknak azok kür­­töltetnek, kik szederfa-csemetéket még csak ültetni kezdettek. Nincs ugyan selyem-jelenünk, de lehet talán selyem-jövőnk! * ******* I. Mátyás királyban a nemzeti szokások iránti tisztelet olly nagy volt, hogy azoktól még akkor sem állott el, ha tudta a he­­lyesb szokást, vagy a nemzetinek hiábavalóságát. Hitvese Bea­trice olasz asszony volt, Olaszhonban ennek idejében kiki külö­nös tányérból evett, s villával nyúlt a sülthez. Nem igy Mátyás, akármit mondott Beatrice, Galeotus s más olasz vendége. Ő egy közös tálból ette a levest, húsát kenyerére téve, s újával vitte szájához, a­nélkül hogy magát vagy ruháját elzsirozta volna. Miért? Csak azért, mert ezt hozta magával a magyar szokás! Hogy e keleti szokás mikor szűnt meg, azt nem tudom, de igen azt, hogy még a XVII. században több előkelő magyar övébe szúrva kést, villát és kanalat horda, mi ezeknek nem épen legkö­­zönségesb akkori divatottára mutat hazánkban. De még tizenhét év előtt is mind Gömör mind Bars megyében szokás vola, hogy minden egyén, kit közgyűlés alkalmával az al­ispán ebédjére meghívott, kés, villá­s kanállal ellátva jelent meg. És én, kit egyszer Aranyos-Maróton hasonló meghívási szerencse ért,*.de a szokást nem tudtam, az asztalnál szinte étlen mara­dék, mert volt mit, de nem volt mivel ennem, mig egyik szom­szédom könyörületből ki nem segite a bajból, számomra a fogadó­­bul hozatván evőszereket. Uracsaink, kik az asztalnál karjaikkal kancsófüleket képezve ülni, s a n­y­o­­­módra a kést egyik, a villát másik kezükben tartani szokták, s az úgynevezett magyar védegylet zászlójához szegőd­tek, talán nem is sejtik, mire akarom őket figyelmeztetni Honunk­ban — daczára a szepességi németek ebbeli kitűnő műiparának — annyi kést, villát, kanalat nem gyártanak, mennyi szükségünk födözésére évenként megkivántatik. Ezért ők vigyázzanak maguk­ra, hogy honi evőszereiket valamikép el ne veszítsék, mert az­tán vagy a védegylethez hirteleneknek kell lenniük, vagy Mátyás idejében divatozott eredeti magyar szokás szerint elkényesedett uracskáikkal enni kénytelenittetendnek. * ******* (Folytatása következik J Say István és Eiselil Edwárd­ uraknak, sz. kir. Székes-Fehérvár város országgyűlési követeinek f. hó 14-én tartott közgyűlésben követi eljárásukról tett jelentésük. Mellőzve hazánk legrégibb politicai alakját,­­ említenünk kell, hogy azon feudális hadi rendszer, melly szerint a kiváltságo­sok a fegyvert viselték, a nép pedig a költségeket adta, az utolsó Rákóczy mozgalmak után 1715 ik évben a 8-ik törvényczikk által

Next