Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-01-31 / 9. szám
Nyolczadik esztendei folyamat 1845. 9. szám Január 3 . SZÁZADUNK 1845-ik évi adagok. Nálunk egy idő óta minden buzgás és épen ezért zavarban van. A szóló beszéde, az iró dolgozata merő tarka szőnyeg, mellynek vastag szálait különféle szinü virágcsák födik. A prosai szövet főszinei uj szó és ábránd, főtárgya a terv, melly számtalan nemű. Gyakran a prosa ünnepi köntösbe akarván burkolózni, lététől fogva talpig versben jelenik meg. Kazinczy Ferencz mondása: „Különbség Nincsen verse között s prosai műve között.“ ujdivatu arszlánaink majd mindenikére illeszthető. Csalódnék a nyájas olvasó, ha hinné, hogy én, ki szóló s íróink divatos hibái ellen korholva lépek föl, különben cselekedendem, mert mi tűréstagadás, én is, hogy különöznek ne láttassam, a tömeggel együtt úszom.* ******* Ó-esztendő estvéjén a lefolyt háromszázhatvanöt napból álló közönséges évben megjelent magyar elmeművek fölött szigorú szemlét tartván , ezt szoktam mondani: „Verseinkben nincs poesis, Prosánkban nincs tudomány. Minket, mint rákokat, hány ides tova kész Nemesis “ Mikor nemcsak a naptár, hanem a magyar irodalomban is szökőév volt, igen örömest máskint ítélek. * ******* Miért van nálunk olly kevés selyemember és sok szür ficzkó ? E feladatot a történet oldja meg. Őseink daczára annak, hogy China tőszomszédságában laktak, ennek szorgalmas népeitől a selyemtenyésztést el nem tanulták a selyem ruha helyett nyers párduczbőrt hordanak. Hasonló öltözetben jelentek meg idővel hódító eleink a Tisza - Duna kövér vidékein. Az ázsiai tarka viseletét azonban a szükség a maradéknál egyszínű honi juhbőrrel cserélteté föl. A párducz-tarkaság a közdivatból kiment, de valamint a szerecsent hiába mossák, mert csak szerecsen marad: a magyart a műveit európai nemzetekkeli közlekedés a juhbőr és durva gyapjú-szövetek hordásától elszoktatni nem tudá. Dicső emlékezetű II. Mária királynénk kedves Magyarországát anyailag boldogítandó, ehhez önkint olasz tengerpartot csatja, mi által a kereskedelem, s a szederfák ültetését és selyemtenyésztést ismételve parancsolá, mi által a műipar egyik tetemes ága előmozdittathatnék. De mind hiába! mert sem a selyemtenyésztő olasz földdeli közvetlen érintkezés, sem az anyai parancs nem buzdítá a megrögzött előítéletek martalékit a jónak szorgalmas űzésére. Halhatlan emlékezetű II. József császár megnyitá dicsőült anyja kegyelmes parancsát, s mi azelőtt hosszabb idő alatt elmulasztaték, annak haladék nélkül meg kelle történnie. Csakhamar a szederfák levelezni, a selyembogarak ereszteni, a selyemtenyésztés szerencsésen megindulni kezdettek. A magyar korona alatti országok javára s virágoztatására működött II. József császár ő felsége nagy czéljai, dicső vállalatai közepette hirtelen elhunyt, s ezen birodalomszerte minden jók sziveit és lelkeit keményen megrázó elhunyás évében Magyarországban a szederfák serényen kivágattak. 1790, mint ezt egykori öregeinktől nem egyszer hallottuk, azok tartottak nagy hazafiaknak, kik II. József császár atyai papancsából növesztett szederfákat kíméletlen kivágták; most pedig, mit saját tapasztalatunkból tudhatunk, nagy hazafiaknak azok kürtöltetnek, kik szederfa-csemetéket még csak ültetni kezdettek. Nincs ugyan selyem-jelenünk, de lehet talán selyem-jövőnk! * ******* I. Mátyás királyban a nemzeti szokások iránti tisztelet olly nagy volt, hogy azoktól még akkor sem állott el, ha tudta a helyesb szokást, vagy a nemzetinek hiábavalóságát. Hitvese Beatrice olasz asszony volt, Olaszhonban ennek idejében kiki különös tányérból evett, s villával nyúlt a sülthez. Nem igy Mátyás, akármit mondott Beatrice, Galeotus s más olasz vendége. Ő egy közös tálból ette a levest, húsát kenyerére téve, s újával vitte szájához, anélkül hogy magát vagy ruháját elzsirozta volna. Miért? Csak azért, mert ezt hozta magával a magyar szokás! Hogy e keleti szokás mikor szűnt meg, azt nem tudom, de igen azt, hogy még a XVII. században több előkelő magyar övébe szúrva kést, villát és kanalat horda, mi ezeknek nem épen legközönségesb akkori divatottára mutat hazánkban. De még tizenhét év előtt is mind Gömör mind Bars megyében szokás vola, hogy minden egyén, kit közgyűlés alkalmával az alispán ebédjére meghívott, kés, villás kanállal ellátva jelent meg. És én, kit egyszer Aranyos-Maróton hasonló meghívási szerencse ért,*.de a szokást nem tudtam, az asztalnál szinte étlen maradék, mert volt mit, de nem volt mivel ennem, mig egyik szomszédom könyörületből ki nem segite a bajból, számomra a fogadóbul hozatván evőszereket. Uracsaink, kik az asztalnál karjaikkal kancsófüleket képezve ülni, s a nyomódra a kést egyik, a villát másik kezükben tartani szokták, s az úgynevezett magyar védegylet zászlójához szegődtek, talán nem is sejtik, mire akarom őket figyelmeztetni Honunkban — daczára a szepességi németek ebbeli kitűnő műiparának — annyi kést, villát, kanalat nem gyártanak, mennyi szükségünk födözésére évenként megkivántatik. Ezért ők vigyázzanak magukra, hogy honi evőszereiket valamikép el ne veszítsék, mert aztán vagy a védegylethez hirteleneknek kell lenniük, vagy Mátyás idejében divatozott eredeti magyar szokás szerint elkényesedett uracskáikkal enni kénytelenittetendnek. * ******* (Folytatása következik J Say István és Eiselil Edwárd uraknak, sz. kir. Székes-Fehérvár város országgyűlési követeinek f. hó 14-én tartott közgyűlésben követi eljárásukról tett jelentésük. Mellőzve hazánk legrégibb politicai alakját, említenünk kell, hogy azon feudális hadi rendszer, melly szerint a kiváltságosok a fegyvert viselték, a nép pedig a költségeket adta, az utolsó Rákóczy mozgalmak után 1715 ik évben a 8-ik törvényczikk által