Szeged és Vidéke, 1904. május (3. évfolyam, 154-177. szám)

1904-05-08 / 160. szám

Szeged, 1904. vasárnap, május 8. SZEGED ÉS VIDÉKE. órákban elragadta a halm az ország koszorús költőjét, Jókai Mórt, m megrendítő eset ez az egész országra, megrendítő eset minden ma­gyar emberre, és azt hiszem, hogy ha nem is állna fönn évtizedek óta az a benső kapocs, amely a törvényhozást és utóbbi időben annak mindkét házát Jókaihoz kötötte, még az esetben is kötelességem lenne e helyről megemlékezni az elhunyt nagy hazafi­ról. Mert Jókai Mór az ő hasznos és a ma­gyar névre csak dicsőséget árasztó műkö­désében több mint négy évtizeden át a törvényhozásnak is tagja volt. 1861-ben vá­lasztatott először képviselővé és 1896-ig tagja volt az országgyűlés képviselőházának. 1896 óta pedig a törvényhozás másik házában, a főrendiházban működött mint törvényhozó. Így tehát ez a gyász nemcsak országos jel­legénél fogva, hanem úgyis mint a Háznak saját gyásza érinti a képviselőházat. Jókainak, mint írónak, mint költőnek méltatása teljes valójában nem e helyre tartozik. Meg fog az történni kétségtelenül. Sokkal inkább is át­­érzi azt mindenki, hogysem arra itt e percz­­ben kitérni kellene. Két dolog van azonban, amelyet hallgatással nem mellőzhetek és amelyet különösen kiemelni kívánok. Ez a két dolog az, hogy mi Jókai Mórban a leg­­lánglelkűbb, a legtörhetlenebb hazafiak egyi­két, az ország legkiválóbb fiainak egyikét gyászoljuk, aki a legmelegebb szeretettel csüggött a hazán, mindnyájunk közös édes­anyján. A másik az, hogy Jókai mindvégig megtartotta azt a tősgyökeres magyarságát, amelylyel ő a magyart a külföld előtt is is­mertté, keresetté és rokonszenvessé tette. Ezúttal formai indítványt nem kívánok tenni, tisztelt Ház, mivel mai ülésünkben még határozatot nem hozhatunk. De a Ház beleegyezésével már is intézkedtem, hogy a száz külső kifejezéséül és a Ház összes tagjai mélyen érzett részvétének nyilvánítá­sául díszes koszorú helyeztessék az elhalt hazafi ravatalára. (Általános helyeslés.) Föl­kérem azonkívül összes képviselőtársaimat, hogy a hétfőn délután 3 órakor a Nemzeti Múzeum csarnokában megtartandó végtisz­tességen megjelenni és őt utolsó útjára el­kísérni hazafiai kötelességüknek tartják, ter­mészetesen az elnökség vezetése alatt. (Helyeslés.) Ami most már a külön indít­ványokat illeti, azokat, miután a hétfői ülé­sen sem­ lesznek elkésettek, a hétfői ülésre tartom fönn és akkor fogok azok iránt a Háznak javaslatot tenni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter úr kér szót. Berzeviczy Albert: T. Ház! Én a kor­mány nevében is hozzájárulok a mélyen t. elnök úr előterjesztéséhez, annak minden részéhez. Nem kételkedhetem benne, hogy a magyar képviselőház méltó és hű kifejezője lesz a nemzeti közérzületnek, amely meg­­illetődéssel borult a nagy költő ravatalára és kívánja őt a nemzet halottjaként gyászolni. (Helyeslés.) Jókai írói munkásságával Magyarország­nak annyi és oly maradandó dicsőséget szer­zett, hogy a magyar nemzet önönmagát kisebbítené, ha a kegyeletnek méltó kifejezé­sét nem találná annak a költőnek az el­hunyta alkalmából, aki a magyar névnek, a magyar költészetnek a világ minden műveit nemzete körében számtalan barátot szerzett, (Élénk helyeslés.), aki pazar gazdagságú kép­zeletével világokat fedözött föl nemzete és a többi művelt nemzetek számára, akinek a működése elválaszthatatlanul összeforr nem­zetünk egész újabbkori történetével. (Úgy van ! Úgy van !) A nemzet újjászületésének nagy napjai­ban Petőfi oldalán mint az uj szabadság és az uj nemzeti élet lángszava első hírnöke szólalt meg. (Úgy van! Úgy van !) A nem­zet tetszhalálának gyászos éveiben humorá­nak ragyogásával, pátoszának tüzével, nyelvé­nek csodás varázserejével élesztette-ébreszt­­gette elalélt nemzetét és az újabb alkotmá­nyos korszakban a király és a nemzet egyező elismerésétől környezve, soha le nem téve lantját, fáradhatatlanul, kifogyhatatlan képze­lettel és soha nem lankadó munka- és alko­tási kedvvel érte el, mint a nemzet valódi poéta laureátusa a pátriárkák korát, amely most nekünk még mindig korán egész nem­zetének hálájától, szeretetétől, kegyeletétől kisérve szállt, száll a tavasz virágaitól be­hintett sírjába. Tisztelt képviselőház! A költő halála olyan időben következett be, amidőn az országgyűlés szünetelt és ezért a kormány kötelességének tartotta a törvényhozás jóvá­hagyásának reményében saját felelősségére tenni meg a legszükségesebb intézkedéseket arra nézve, hogy Jókai mint a nemzet halottja az ő nagy nevéhez és a magyar nemzethez méltó végtisztességben részesüljön. (Élénk helyeslés.­ Annak idejében bátor leszek a kormány részéről tett intézkedések és azok során fölmerült kiadásokról a t. Háznak tüzetes előterjesztéseket tenni. Most a Ház megalakulása előtt tudto­­mal formaszerű határozatot nem hozhatna és azért csupán arra szorítkozom, hogy a kormány ezen megtett intézkedéseiről a 1. képviselőháznak rövid előzetes jelentést tegyek és az elnök úrnak a Ház nevében tett kijelentéseihez és intézkedéseihez hozzájáruljak. Thaly Kálmán: Az országos gyász mé­lyen megrendíti az ő szívét is ; költőről, a költők között is óriásról van szó, talán nem is volna szabad, száraz prózában megemlé­kezni róla. Hiába keres hasonlatokat nagy­sága jellemzésére : az északi fény ragyogása elvész, a csillagpompa hideg és távol van tőlünk, az ő hatása ragyogó, meleg s köz­vetlen. Jókai szive legremekebb költeményei írása közben mindig a hazáé volt, regényei­ből minden magyar ember kiérzi a magyar szív lelkesedését. Ő igazában melegítő, tün­döklő nap volt. A Gondviselés a 48-as évek­ben szellemóriásokkal gondoskodott a magyar nemzetről. Ott van Kossuth Lajos, az újkor Demosthenese, Petőfi Sándor, minden idők legnagyobb lírikusa és Jókai Mór. Az egyik száműzötten jöhetett csak haza, Petőfi a csatatéren esett el, de Jókainak megengedte a sors, hogy köztünk élje át életét. Szól Jókai irodalmi működésének jelentőségéről. Majd a párt nevében kijelenti, hogy az elnök és kultuszminiszter jelentéséhez megilletődés­­sel hozzájárul. A főrendiház részvéte. • A főrendiház ma délután öt órakor tar­tott ülésén emlékezett meg nagyív tagjának haláláról. A grgászház, Jókai özvegye ma éjjel aludt öt nap óta először, mélyen, tompán, álom nélkül. Bor­zasztóan el van csigázva, lesoványodott, úgy hogy alig ismerni a viruló szép asszonyra. Hat órakor fölkelt, aztán megkezdődött újra a Golgota-járás egyik szobából a másikba. Csak a ma is nagy számban jött részvéttáv­irat, levél és személyes részvétnyilvánítás szórakoztatja kissé az özvegyet. Részvétüket nyilvánították: Thallóczy Lajos közös pénzügyminiszteri osztályfőnök. A legmodernebb nyavalyáról. Irta: Szabó Ferencz. Egy nap azt mondta Tóth Mártonné, hogy ideges. Márton úr elhitte, látva a kór­jeleket, melyek egy pár konyhai mobiljának idő előtti kimultában s a szolgálónak szárny nélkül való repülni tudásában jelentkeztek. Szaladt az orvoshoz, kinek felesége álnév alatt divatczikkeket és érzelgős verseket irt. Ez minden kétségen kívül alapos tájékozást nyújthat az idegességre vonatkozólag, ele­gendő ideje és alkalma lévén emberiség­­boldogító tapasztalatokat szerezni — maga­magán. Elujságolva a rettentő állapotot, szorongva kérdé, hogy ragadós-e ez a betegség vagy sem ? — Ahogy vesszük — válaszolt hip­­pokráteszi flegmával a komoly tudományok embere, ahogy vesszük . . . Látja ezt a fogat ? Schmidtsohn Johann, ismert nevű . . . hahaha ! érti uram ? ismert nevű speczialista — aki a sípos zsidótól kilószámra vásárolja össze a hulladék­fogakat s aztán kérkedik, hogy ezek mind az ő müértő operáczióin mentek keresztül — ez az ur, mondom, más­fél óráig kínlódott e csekélységen s urát alig tudta megszabadítani az általa okozott fáj­dalomtól . . . Hát aztán müértő fogorvos az ilyen ember ? — Persze hogyis nem­­ ... De bocsánat, nem értem, hogy miféle összefüggés van az általam felvetett kérdés meg a Schmidtsohn úr műkedvelő fogászata között. A doktor nagyot nézett, idegesen és türelmetlenül. — Nem érti ? Hogy lehet ezt nem érteni ? hisz úgy tetszik, hogy magyarul beszéltem ... No hát várjon . . . Schmidt­sohn Jo­hann . . . — Tudom, tudom ! védekezett Márton úr teljes erőből — Schmidtsohn Johann haszontalan lump fráter, aki csak bitorolja a neve közé illesztett angolos »off«-ot, holott túl se volt a falu határán. Nem is érti a mesterségét . . . három napon át szokott húzni egy fogat s a negyediken belétört . . . Ezt tetszett mondani, ugy­e ? — Szórni szóra . . . hahaha ! A nyomo­rult fráter még bele mert kontárkodni az én most ... az én hivatásomba! — Még pedig olcsóbban dolgozik a nyomorult . . . Felnőtteket ötven, gyermeke­ket harmincz krajczárért szokott megszabadí­tani fölöslegessé vált rágó­szervétől ... A tejfogakat pedig ingyen hozza a nyomorult ! — Nyomorult ! Ez az igazi jelző . . . Utóbbi időben még bábának is beállt s kul­csot csinál bármely rossz lakathoz . . . — Ez még semmi ! — toldotta Márton úr a szót, hogy egy lélegzettel lehetőleg minden rosszat elmondjon Schmidtsohn Jo­­hannról, meg lévén győződve, hogy mindaddig nem nyer kellő, világos feleletet, mig valami haragos indulat megmarad a doktor ur lelké­ben. — Ez még semmi ! Hanem gyógyít podagrát, tyúkszemet és epilepsziát; patkós lovakat és lóvá tesz embereket; titokban drámát és álomfejtő könyvet ir; rakja a­­ lutriát és hazudik, mint egy obsitos. Ennyi rosszat nem hiszem, hogy valaha összehalmoztak volna egyazon emberre, aki az úgy is fölösleges luxussá vált rágószerve­ket fogyasztván, méltó igényt tarthat az emberiség elismerő hálájára. Azonban meg­volt az eredménye : a doktor úr lecsöndesült s kedves barátjának nevezte Márton urat. — És most szabad újólag föltennem előbb elejtett kérdésemet: ragadós nyavalya-e az idegesség? — Ahogy veszszük, kedves barátom, ahogy veszszük ... Ha meghallgatta volna e jog meséjét, már túl lennénk az előleges magyarázatokon . . . Tehát emlékszik-e ? Ott hagytuk el, hogy Schmidtsohn Johann . . . — A lump, a nyomorult ! ... De kö­nyörgöm, nem lehetne ezt a gyűlölt nevet kihagyni a beszédből ? A doktor úr olyan volt, mint a Sion hegye: nem lehetett kizökkenteni a beszéd kerékvágásából. — Igen, ez a pipogya ember tizen­háromszor fogott hozzá ... El tudja-e kép­zelni ezt a rettenetes szituácziót ? Tizen­háromszor nézni a foghúzó fején vigyorgó rém szemébe . . . — Szörnyűség ! De az idegesség, dok­tor úr ! — Azonnal, barátom, azonnal! .. . Ahány tudós van, érti-e ? Ahány tudós, mindenik más-másképpen magyarázza az idegesség természetét, születési, lefolyási és halálozási körülményeit. .. Azonnal rátérünk . . . Mikor Schmidtsohn Johann tizennegyedszer kapasz­kodott be e nyomorult csontocskába . . . — Értem, értem . . . Beletörte a nyo­morult !­­— Dehogy törte . . . Különben nem volna itt teljes egészében, hogy még az áll­­kapctából is rajta maradt egy darab . . . Tehát, mikor utoljára belekapaszkodott, a pácziens marka ökölbe szorult s mikor fogá­nál fogva lerántotta a székről s végighuzta háromszor a földön, a pácziens nagyot or­dított, hogy a járókelők beszaladtak az ut­­czáról . . . Illetőleg nem jól mondom : nem a páczienz ordított, hanem maga Schmidtsohn Johann, kinek képes felére olyan mértani

Next